Egymást tanítjuk

Ha anya kimerül…

Egy olyan témáról szeretnék most írni, amelyről valahogy nem beszélünk (eleget), mintha nem létezne. Ez a dolog természetesen nemcsak az otthontanuló családokat érintheti, hanem bárkit, hiszen (szerintem) a nők végleges kimerülése és a család szolgájává válása sokkal inkább kollektív női probléma, nem otthontanulós. Viszont az otthontanulással át-, illetve visszavesszük a feladatot és a felelősséget olyan területeken is, amelyeket az előző generációkban (és most is) jobbára az oktatási intézmények láttak (látnak) el. Nem feltétlenül a tanítás, hanem inkább a környezetteremtés, hogy érdeklődésüknek megfelelően tudjanak tanulni a gyerekek, és az is, hogy elegendő mennyiségű mintát lássanak családon kívül is, legyen mód testmozgásra, stb. És amíg a gyerekek nem önjáróak, ez a feladat a szülőké, és mivel rendszerint az apa hétköznap dolgozik és pénzt keres, elsősorban az anyáé. (Természetesen a dolgozó anyának sem könnyebb, de ennek a posztnak nem az összehasonlítás a célja.)

Ami a dolgot tovább nehezíti, hogy nem a jól kitaposott úton járunk (mivel azt már ismerjük, tudjuk, hova vezet, és arra nem szeretnénk menni), és a saját utat kialakítani sokszor szintén embert próbáló tényező. A hasonló cipőben járókkal való tapasztalatcsere sem feltétlenül segít, mert mindenki másmilyen batyuval jön, mások az elképzelései. Néha úgy érzem magam, hogy mikor valamilyen helyzetre végre, sokadik nekifutás után sikerült megtalálni azt a megoldást, ami megnyugtató, hatékony és mindegyik érintett félnek megfelel, három új teremtődik a helyébe. Tovább »

Elvek és önámítás

Ennek az írásomnak az ihletője egy unschooling-os FB-csoport volt, amelyben pár hetet töltöttem mindössze, aztán kijelentkeztem. Hogy azóta mi történik ott, értelemszerűen nem tudom,  vélemény arra a pár hétre vonatkozik. Kaptam kérdéseket, hogy miért léptem ki, ezért is írok. Azt hittem, végre kialakul egy valódi tapasztalat-megosztó csoport, ehelyett azt láttam, hogy elindul egy “nekem van igazam” típusú egó-építés, valamint az, hogy minél pontosabban meghatározzuk ez elveket, hogy mi az unschooling és mi nem, és ki felel meg ennek és ki nem (a filozófia iránt még mindig nagyobb az érdeklődés, mint az, hogy hogyan működik, vagy éppen nem működik a gyakorlatban), vagyis elkezdődött az elméleti síkra terelése annak, ami nagyon sokaknál inkább szívbeli döntés volt, és ahelyett, hogy élveztük volna azt a határtalan sokszínűséget, amelyet az egyéni életutak adtak, mindegyik a maga szépségével, elkezdtük a csoport megosztását, és elindult a kéretlen tanácsadás.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ehhez nekem sem időm, sem kedvem, másrészt az elvek megfogalmazásakor rájöttem, hogy nem is vagyok unschoolingos, és nem is leszek az soha, következésképp semmi keresnivalóm ott. Már a Doman-módszerrel belekotortam a gyerekek spontán fejlődésébe. Továbbá nekem is belekerült harmincegynéhány évembe, míg rájöttem, hogy értelmetlen és káros kéretlenül tanácsot és segítséget adni, azzal csak a saját igazságomat akarom lenyomni a másik torkán. Saját tapasztalatból úgy érzem, ez a szakasz is hozzátartozik az úthoz, én is átmentem rajta: megtalálok valamit, ami az életemben kiválóan működik, és hirtelen úgy érzem, ha mindenki ezt tenné, eljönne a világbéke, és osztogatom a kéretlen tanácsot és véleményt, próbálom meggyőzni a másikat, mi több, felsőbbrendűnek is érzem kissé magam, mert hogy bizonyos területen előbb járok ugyebár. Tovább »

Mátrixon innen, Mátrixon túl

Előrebocsátom, hogy ez a bejegyzés alapvetően rólam szól, az én meglátásaimról, nem mások feletti ítélkezésről. Természetesen voltak ihletőim, akik esetleg magukra is ismerhetnek, talán csak más pontján vagyunk ugyanannak az útnak, vagy épp teljesen különbözőn megyünk, de mindenki ott van, ahol épp lennie kell, és ez így rendben is van. A meglátásaimat azokra alapozom, amelyeket más blogokon olvastam (bevallom, nem olvasom rendszeresen, mert egyszerűen nincs rá időm, illetve ha helyesen fogalmaznék, nem ennek van prioritása az életemben, és az is igaz, hogy volt, amit egy bejegyzés után visítva hagytam el, annyira nem voltam szinkronban velük), és mivel a szerzőket nem ismerem személyesen, kimondottan a szövegről van szó, arról, ami abból számomra átjött.

A saját önfejlesztő utamon megtanultam pár dolgot. Például hogy hogyan lehet felismerni azokat a tudatalatti programokat, amelyekkel akadályozom magam. Ezek programok, amelyeket felül lehet írni, amennyiben én arra készen állok, és szeretném. A másikban persze mindig könnyebb felismerni, mint magamban, de ez utóbbiban is van már tapasztalatom, fogok is példákat íni rá. A beszédre kell figyelni (illetve jelen esetben az írásra), ugyanis a szóhasználat, a megfogalmazás elárulja a programot, félelmet, amely alapján az életünket működtetjük. Az oldási technikáim között szerepelt már a teljesség igény nélkül: diapozitív metódus, Érzelmi Felszabadítás Technika, Theta Healing, bioenergetika, lélekszintű gyógyítás, és nem érdekel semminek a tudományos háttere, csak az, hogy nekem használ-e vagy sem. Mindegyiknek megvolt a maga helye és ideje az életemben.

A Mátrixszal kapcsolatos gondolataimat igyekszem a tanítás-tanulás témája köré súlyozni, de mivel minden mindennel összefügg, mást is fogok érinteni. Számomra a Mátrix a mi gyönyörű harmadik dimenziós valóságunk, amelyben az életünket megszokások, félelmek, manipulációk, a tudat alá a végletekig bemosott, sokszor minden alap nélküli megkövesedett dogmák irányítják, és mindezek ellenére képesek vagyunk azt hinni, hogy szabad választásban élünk, a Mátrixon kívül pedig minden, amit Lélekből élünk meg, amikor Lélekből vezetve cselekszünk, és nem félünk megtenni ezt akkor sem, ha a 3D-ben látszólag minden ellenünk van. Tovább »

Összefoglaló az otthonoktató találkozóról

Elnézést kérek minden kedves olvasómtól, hogy megvárattam a tájékoztató megírásával. Azonban örömmel jelenthetem mindenkinek, hogy az előadásokról hangfelvétel készült, amely meghallgatható itt, valamint Fóti Péterről videó is, amely itt tekinthető meg. Tehát senki nem marad le semmi fontosról, aki nem tudott részt venni, annál is inkább, mert a későbbiekben rendszeresen lesznek találkozók, az az igény merült fel, hogy negyedévente érdemes lenne tartani egyet, a következő várhatóan februárban lesz, de amint tudok részleteket, itt megosztom. Tovább »

Egy vita margójára 3.

A vita előhívott belőlem régi emlékeket, és most, felülről nézve sok-sok részlet értelmet kapott, elkezdtem látni, hogy illeszkednek az Egészbe, az életutamba. Volt köztük olyan, ami engem is meglepett. Írás közben megvilágosodom 😀 Ilyen tapasztalatok fényében nem tudom már járni a régi utat. Emellett kiérek még a versenyhelyzetre is, mint motiváló tényezőre.

Gyakorló tanításomat egy jó nevű gimnáziumban végeztem, nyelvtagozatos osztályban, válogatott gyerekekkel, akiknek a nagy része még tanult is. És ekkor éltem meg az egésznek az értelmetlenségét. Pedig a vezetőtanárom szerint egészen jó órákat tartottam. Csak éppen végig nyomasztott, hogy mire is jó mindez? Magyartanárként átéltem, hogyan utáltatjuk meg a gyerekkel az irodalmat, hogyan vesszük rá arra, hogy életében egy verset se olvasson el, még azt se, ami esetleg az épülését szolgálhatná. Ott is hagytam a pályát azonnal, mert pár éven belül tönkrementem volna abban a tudatban, hogy értelmetlen munkát végzek. De nem felejtem el azt a tehetséges és szorgalmas kislányt, akinek minden percét kitöltötte a tanulás, talán még az álmait is. (Valahogy emlékeztetett korábbi önmagamra.)  Magában nem lett volna azzal baj, ha keményen dolgozik azért, hogy felvegyék a jogi egyetemre. A gond az volt, hogy közben elfelejtett élni. Nagyon remélem, hogy azóta az egyetemet sikeresen elvégezte, és ma a képességeinek megfelelő munkát végez, amit élvez is, nem pedig jóval alatta, vagy éppen nem a diplomás munkanélküliek számát gyarapítja. Mert a jogi pálya már akkor túl volt telítve, mikor ő még az egyetemre jelentkezett. Tovább »

Gyerekektől tanulni

Újabb gyöngyszemre bukkantam a TED konferencia anyagai között. Az előadó ezúttal egy 12 éves kislány, Adora Svitak. Érdemes figyelni arra, amit mond, mert azt hiszem, bizonyos dolgokkal kapcsolatban sok zavar van a fejekben. Én egy ideje nagyon is jól értem, hogy miről beszél, és a kivitelezést is folyamatosan csiszolom. Azért nem olyan könnyű a régi beidegződéseket megváltoztatni. Mindenesetre megnyugtatott, hogy ezúttal egy gyerek győzött meg arról, hogy a gyerek szempontjából sem olyan szörnyű az, ahogy élünk. A videót itt tudod megnézni.

Június első két hetének érzelmi mélypontján az is megkérdőjeleződött bennem, hogy van-e egyáltalán értelme a korai fejlesztésnek, hogy mi lenne, ha Brúnóval hagynám a csudába az egészet, majd ellentétes érzésként jött, hogy de hát szeretném az összes gyerekemnek ugyanazt nyújtani. Mire visszakerültem a belső középpontomba, megérkezett a válasz. Tovább »

Otthonoktató találkozó

2012. április 14-én, szombaton részt vettem egy találkozón, amelynek célja az volt, hogy a Dunakanyar térségében fogja össze azokat a családokat, amelyek az otthonoktatás (annak mindenféle változatában) keretei között nevelik, tanítják a gyerekeiket, vagy ez a távlati céljuk, illetve akik intézményi keretek között keresnek a jelenlegieknél szabadabb megoldást. A szervezőt is meglepte, hogy közel negyven résztvevő jelentkezett, még ha a végén nem is jött el mindenki, messze meghaladta azt, amire eredetileg számított.

A találkozón részt vett Fóti Péter, akit én magamban John Taylor Gatto magyar megfelelőjének neveztem (az utóbbi időben eleget olvastam, hallgattam az amerikai tanártól tanárról, azért látom ezt a párhuzamot), Kristóf Péter, akinek a nevéhez a Palánta alternatív iskola kötődik, több  család, akiknek már vannak tapasztalataik a homeschooling vagy éppen az unschooling területén, érdeklődő családok, illetve tanárok is. Nagyon sok kedves és értékes embert volt alkalmam megismerni Sajnos nem tudtam végig ott maradni, a gyerekek kezdtek fáradni, és a férjem is, aki épp alkalmi bébiszitter és óvóbácsi volt. Pedig jóformán akkor kezdtünk belemelegedni a témába, szerintem erre egy egész hetes eszmecserét fel lehetne húzni rögtön az elején. Tovább »

Tanuld meg jól érezni magad!

Már korábban utaltam erre a videóra, de újra előkerült, és ismét ajánlom minden szülő figyelmébe. Ugyanis nagyon komolyan át kell gondolnunk, hogy milyen jövőt szeretnénk magunknak és a gyermekeinknek. Az út, amely a 70-es, 80-as vagy talán még a 90-es években vezetett valahová, az ma már nem járható, illetve egészen pontosan nem vezet sehová. Hogy többek között miért, ezt elmondja Sir Ken Robinson. Azon kívül, hogy fontos gondolatokat oszt meg, még humora is van. Tovább »

A magyar oktatásszemléletről

Az utóbbi időben rengeteg cikk, bejegyzés született arra a bejelentésre reagálva, miszerint az iskolában nem az angolt kellene első nyelvként tanulniuk a gyerekeknek, hanem valami “strukturáltabbat”, mert hogy az angol túl könnyű, és ez elhiteti a gyerekekkel, hogy maga a nyelvtanulás is könnyű. Az egyik cikk, amely felkeltette az érdeklődésemet, a Nyelv és Tudomány honlapon jelent meg, ehhez szeretném hozzáfűzni a gondolataimat. Nem is igazán a nyelvoktatás részéhez, hiszen azt már én is megrágtam párszor, sokkal inkább az emögött álló társadalmi gondolkodásmód érdekel. Tovább »

Kell-e nekünk diploma? 2. rész

Az iskolarendszeren kívüli felnőttképzések garmadája épül ma arra, hogy “visszacsinálja” azt, amit az oktatás elvett tőlünk, vagy éppen nem adott meg. Nem kétlem a felnőttképzés fontosságát, hiszen élethosszig tanulunk, valószínűleg váltunk is egy párszor, ami új ismereteket is igényel, de mi lenne, ha huszonévesen sokkal magabiztosabban kezdhetnénk az életet, legalább a közelében járnánk a küldetésünknek, vagy lenne némi fogalmunk arról, hogy mit miért csinálunk vagy éppen tanulunk, nem esnénk kétségbe attól, ha nem szerzünk állást, hanem lenne bennünk késztetés és bátorság ahhoz, hogy elkezdjünk önfoglalkoztatóként élni, akár egyedül, de még jobb, ha másokkal hatékonyan együttműködve. Tovább »