Egymást tanítjuk

Egy vita margójára 2.

Korábban írtam egy facebook-on elkezdett vitáról, most kibontanék pár lényegesnek tartott részletet. Azaz mennyire a társadalom színtere az iskola, szerezhet-e más mintát a gyermek a szülein kívül, ha nem jár iskolába, egészséges-e csak gyerekek között élni. (Sajnos a busmanokról csak jogvédett képet találtam, így kicsit mással illusztrálom, de a lényeg ugyanaz :)).

A vita azért kezdett parttalanná válni – és erre az apuka utolsó megjegyzésekor jöttem rá -, mert olyan az egész, mintha különböző frekvenciákon beszélgetnénk, következésképp szépen elbeszélgetünk egymás mellett, és az ő szemszögéből az én véleményem tele van ellentmondással. Amikor megemlítettem az amerikai OTTHONOKTATÁSI tapasztalatokat, azzal válaszolt, hogy az amerikaiak közül nem azért járnak sokan MAGÁNISKOLÁBA, mert oda akarnak, hanem mert nincs más a közelben. Ezt az állítást se bizonyítani, se cáfolni nem tudom, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hány amerikai jár magániskolába és miért. A képzavar lepett meg, miszerint az otthonoktatást magániskolaként értelmezte. Ebből nekem az jött le, hogy egyrészt vagy nem hallotta még magát a fogalmat, és / vagy el sem tudja képzelni, hogy a civilizált világban létezik más alternatíva is a gyerekek számára, mint az iskola, nemhogy az még  jól is tudjon működni.

Az egyik sarkalatos pont természetesen a szocializáció kérdésköre volt. Nála ez (mint oly sok másnál) a kortársakkal való együttlétet jelenti. Szerintem a mindenféle korú emberrel való együttlétet. Ő azt mondja, hogy az iskolában a gyermeknek lehetősége van megismerni a társadalmat, mert ott mindenféle gyerek előfordul, szegény és gazdag, célratörő és kevésbé az, szorgalmas és lusta, stb. Ez természetesen igaz, én nem is ezt kétlem, csak egy másik szintről nézem a problémát. Ez alapján pedig van egy felnőtt társadalom, egy gyerektársadalom és egy öreg-társadalom, amelyek között egyre kevesebb az átjárás. Ennek az állapotnak pedig az egyik legfőbb letéteményese és konzerválója az iskola rendszere, függetlenül a benne dolgozó pedagógusok személyétől, és attól, hogy valamikor milyen céllal indult. Az a szocializáció csak a gyerektársadalomba illeszkedést oldhatja meg, a többit nem. Már amennyiben gyerektársadalomnak tekinthető egy osztály, egy ugyanolyan korú gyerekekből álló csoport, függetlenül attól, hogy ők hányfélék. Mert az nagyon szép elmélet, hogy sok osztály van, a gyakorlatban ezek között az átjárás, a kapcsolatok kiépülése a saját tapasztalatom szerint nem igazán jellemző. Akinek vannak, voltak baráti kapcsolatai idősebb, fiatalabb gyerekekkel, azt sokkal inkább köszönhette a testvére(i) baráti kapcsolatainak vagy éppen a környéken lakó gyerekeknek, mint az iskolának. Tovább »

Egy vita margójára 1.

A napokban sikerült összerúgnom a port egy háromgyerekes apukával a facebook-on, egy zártkörű csoportban. Természetesen az otthonoktatás körüli nézetek miatt. A vita számomra sok szempontból nagyon tanulságos volt, főleg abból, hogy még mindig bőven van mit tanulnom a kommunikációból, az én-üzenet nem elég, valamint azokat az ellenvéleményeket kaptam meg, amelyekkel már találkoztam más eddig is, és még bőven fogok is, ugyanis tisztán képviseli az általánosan elfogadott kollektív gondolkodást. Hálás is vagyok a lehetőségért, hogy erre rávilágított. Nem véletlenül hiányszám, azaz kiugrási lehetőség a számmisztikai képletemben a hármas, így kommunikálni tanulok. Mivel a zártkörű csoport létrehozója kifejezetten kérte, hogy a vitát tegyük át más platformra, főleg azért, mert akkor a FB folyamatosan ezt a témát dobja előre, itt most kifejtem a bennem maradt gondolatokat, illetve helyesbítéseket. Tanulságul minden másképp gondolkozónak

Kerestem a megfelelő gondolatokat a helyzet illusztrálására, és pár napja meg is kaptam. Az első a FB-on érkezett egyik ismerősömtől: “Mit tartasz természetesnek? Amit ismersz. Attól még nemcsak az létezik.” A másik sokkal kifejezőbb, a Csillagmag oldalon találtam rá: “És ki mondja meg, hogy mit mihez hasonlítok? Egyedül TE! Te mondod, vagy eddig esetleg a TV, a rádió, a család, a civilizáció mondta meg neked, hogy mi a rossz, és mi a jó? Azt láttad (láttatták veled), hogy azoknak “jó”, akiknek van férjük/feleségük, van sok pénzük, autójuk, nemtomijük, és Te elhitted… és ezért volt benned egy kívülről jövő jó és rossz elválasztás.” Tovább »

Még mindig a korai nyelvoktatásról

Tovább folytatom a korai nyelvoktatás kapcsán felmerülő illúziók sorát. Lassan a végére érek

5. Az az illúzió, hogy egy kutató (Magyarországon ez rendszerint dr. Vekerdy Tamás) azt mondta, akkor biztosan úgy van.

Sok kutató, bár több évtizednyi jelentős munka áll mögötte, egy nézőpontot képvisel, ami mellett van száz másik is. Ezt különösen érzem Vekerdy tanár úrnál a korai nyelvoktatás, és más egyebek kérdésében is. Lehet, hogy azért vagyok kritikus, mert már én sem passzoltam gyerekként a Vekerdy-féle gyerekmodellbe, a gyerekeim meg különösképpen nem, teljesen más dolgok mozgattak, mozgatnak minket, mint aminek ezek szerint “illene”. Hogy pontosan mit is akarok mondani, jól kifejezi egy idézet Neale Donald Walsch Beszélgetések Istennel című könyvéből:

“Ha létezne olyasmi, mint a bűn, hát ez az lenne: mások tapasztalatai miatt válni azzá, aki vagy. Ez az a “bűn”, amit elkövetsz. Amit mindannyian elkövettek. Nem hagyatkoztok a tapasztalataitokra, hanem elfogadjátok mások tapasztalatát, majd amikor az első alkalommal beleütköztök az igazi tapasztalatba, akkor gyorsan eltakarjátok azzal, amiről azt vélitek, hogy már tudjátok, és történetesen egészen máshogy tudjátok – csak azért, mert mások másként tudják, akik hasonlóképpen nem a saját tapasztalatiakból építkeznek.

Ha nem így tennétek, alapvetően különböző tapasztalatokhoz jutnátok – és az azt érzékeltetné, hogy megfellebbezhetetlennek tartott tanítód bizony téved. Az esetek többségében azonban nem akarjátok hibáztatni a szüleiteket, a vallásotokat, az iskoláitokat, a hagyományaitokat, a szentírásaitokat, így aztán elvetitek a saját tapasztalataitokat, annak kedvéért, amit mások szerint gondolni kell.” Tovább »

A megváltoztathatlan dolgok illúziója

Az előző bejegyzésemben a tökéletes nyelvtudás illúziójáról írtam, a következő két részben sorra veszem azokat az aspektusokat, amelyeket szintén illúziónak, és nem valóságnak tartok.

2. Annak az illúziója, hogy vannak örökre úgy maradó, megváltoztathatatlan dolgok

A másik gyakori érv, hogy ha a gyerek rosszul tanulja meg a nyelvet, akkor mindig is rosszul fogja tudni. Ez egy óriási tévhit. Az emberek a saját anyanyelvükön képesek gyermekkorban rögzült “hibákat” (ez rendszerint helyi nyelvhasználat, amely nincs minden pontjában szinkronban az “irodalmi” nyelvvel) teljességgel megszüntetni, akkor erre miért ne lennének képesek egy másik nyelven is? Ha pedig arra gondolok, hogy milyen érzelmi, energetikai blokkokat “szerkesztettem ki” magamból az elmúlt hónapokban, években diapozitív metódussal, Érzelmi Felszabadítás Technikával (ÉFT), szokásátalakító programokkal, amelyekre még sok közeli ismerősöm is azt mondta volna, hogy megváltoztathatatlan, ez az illúzió számomra egyszerűen nevetséges. A testem működését sikerült már azzal átalakítanom, hogy egyszerűen jól kívántam valamit, amit szerettem volna megváltoztatni. Gyakorlatilag az egész életem, gondolkodásmódom új alapokra került. Tovább »

A tökéletes nyelvtudás illúziója

Újabb cikk jelent meg a korai nyelvoktatásról, ezúttal Sződy Judit tollából. Mindig örülök annak, ha pszichológusok is elkezdik nyitottabban kezelni a témát. Azaz a véleményalkotáskor sokkal jobban hagyatkoznak a saját tapasztalataikra, vagy éppen azokéra, akik az adott dolgot történetesen művelik, nem pedig elméletekre hivatkoznak. Nem is maga a cikk ihlette ezt az írásomat, hanem a hozzászólások, amelyek a facebook-on érkeztek hozzá. Nem mintha bármi meglepőt találtam volna benne, hiszen ugyanazok a klisék ismétlődnek folyamatosan évek óta a témában. Inkább az a meglepő, hogy rendszerint úgy írják az okosságokat, hogy közvetlen tapasztalatuk nincs a témában, hanem a “kutatásokra” hivatkoznak, arra, amit valaki mondott valahol, bár nem biztos, hogy látott több nyelven működő családot, vagy az ismerősöm ismerősének az ismerőse katasztrofális tapasztalataira Ezért kicsit provokatív leszek… És valószínűleg hosszú is, még magam sem tudom, hányfelé fogom darabolni a gondolatokat. Tovább »

Előre gyártott elméletek csapdájában 2.

A gyermekek fejlesztése kapcsán gyakran előkerül az a vélemény, miszerint ahhoz, hogy a gyermekek pszichésen egészségesen fejlődjenek, iskolás korukig kizárólag a szabad játék kellene, hogy meghatározza az életüket. Ezek szerint a korai fejlesztés nemhogy felesleges, hanem egyenesen káros. Kivéve a fogyatékos gyerekeket. Pl. ha az anyuka a 2-3 éves Down-kóros gyermekét  — akinek sokkal több erőfeszítésébe kerül, mint egy egészségesnek —, többek között a Doman-módszerrel fejleszti, azt elismerés övezi, ellenben aki ugyanezt az egészséges gyermekeinél alkalmazza sokszoros hatásfokon, az ártalmas. Ez jelentette számomra az első ellentmondást.

Másrészt felmerül bennem a kérdés, hogy mit is nevezünk tulajdonképpen játéknak. Az interneten megnéztem pár definíciót, és megállapítottam, hogy nem egyszerű meghatározni, mi is az a játék. Többször visszatér az, hogy a játék gyermek spontán, szabad cselekedete, amely a világ felismerésre irányul, és örömet okoz. Viszont vannak olyan játékok, amelyeknek kőkemény szabályai vannak, (pl. társasjátékok) a gyerekek mégis szívesen játsszák, noha valamilyen szinten sérül a szabadság és a spontaneitás. Tovább »

Előre gyártott elméletek csapdájában 1.

Azzal kezdeném, hogy nem vagyok pszichológus, de még csak különösebben olvasott sem a témában. Háromgyermekes gyakorló anya vagyok, aki előszeretettel próbál ki a fővonaltól eltérő nevelési-oktatási módszereket, mivel a “hagyományosakat” sem kielégítőnek, sem jónak nem találom, és sok már nálam sem vált be, vagy éppen több kárt okozott, mint hasznot.Az általam alkalmazott módszereket azonban a fővonalhoz tartozó gyermekpszichológia rendszeresen erősen bírálja. A “tájékozatlanságomat” már inkább előnynek érzem, mint hátránynak, ugyanis az elméletek sokszor rendkívüli módon korlátoznak, és félelmet keltenek. Láttam már rettegni anyukákat attól, mert a gyermekük szellemileg gyorsabban érett, mint az “átlag”, vagy éppen rendkívül tehetségesnek mutatkozott valamiben. Pedig a gyermeket az adott téma szórakoztatta, jól érezte magát benne, a szülőből az öröm helyett mégis a félelmet hozták az úton-útfélen hangoztatott előregyártott elméletek. Mert a gyermek “hibás”, “nem működik megfelelően” és ettől majd boldogtalan lesz, holott egy hibája van: nem “rendszerkompatibilis”, és ha valami boldogtalanná teszi valaha, az pont a rendszerhez való kötelező alkalmazkodás lesz. Tovább »