Egymást tanítjuk

Elvek és önámítás

Ennek az írásomnak az ihletője egy unschooling-os FB-csoport volt, amelyben pár hetet töltöttem mindössze, aztán kijelentkeztem. Hogy azóta mi történik ott, értelemszerűen nem tudom,  vélemény arra a pár hétre vonatkozik. Kaptam kérdéseket, hogy miért léptem ki, ezért is írok. Azt hittem, végre kialakul egy valódi tapasztalat-megosztó csoport, ehelyett azt láttam, hogy elindul egy “nekem van igazam” típusú egó-építés, valamint az, hogy minél pontosabban meghatározzuk ez elveket, hogy mi az unschooling és mi nem, és ki felel meg ennek és ki nem (a filozófia iránt még mindig nagyobb az érdeklődés, mint az, hogy hogyan működik, vagy éppen nem működik a gyakorlatban), vagyis elkezdődött az elméleti síkra terelése annak, ami nagyon sokaknál inkább szívbeli döntés volt, és ahelyett, hogy élveztük volna azt a határtalan sokszínűséget, amelyet az egyéni életutak adtak, mindegyik a maga szépségével, elkezdtük a csoport megosztását, és elindult a kéretlen tanácsadás.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ehhez nekem sem időm, sem kedvem, másrészt az elvek megfogalmazásakor rájöttem, hogy nem is vagyok unschoolingos, és nem is leszek az soha, következésképp semmi keresnivalóm ott. Már a Doman-módszerrel belekotortam a gyerekek spontán fejlődésébe. Továbbá nekem is belekerült harmincegynéhány évembe, míg rájöttem, hogy értelmetlen és káros kéretlenül tanácsot és segítséget adni, azzal csak a saját igazságomat akarom lenyomni a másik torkán. Saját tapasztalatból úgy érzem, ez a szakasz is hozzátartozik az úthoz, én is átmentem rajta: megtalálok valamit, ami az életemben kiválóan működik, és hirtelen úgy érzem, ha mindenki ezt tenné, eljönne a világbéke, és osztogatom a kéretlen tanácsot és véleményt, próbálom meggyőzni a másikat, mi több, felsőbbrendűnek is érzem kissé magam, mert hogy bizonyos területen előbb járok ugyebár. Tovább »

Első vizsgánk

Május végén Beni túljutott élete első vizsgáján. Végül is olvasásból és környezetismeretből jól megfeleltet, matematikából megfeleltet kapott. Emellett megkaptuk azt, amit a leginkább szerettünk volna elkerülni. Azért is vártam eddig a beszámolással, mert le kellett higgadnom, és azon túl meg kellett értenem, hogy  mi miért történt. Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy kár ezen rágódni, hiszen erre valamilyen szinten számítani lehetett, mivel bomlasztó elemek vagyunk egy szétesőben lévő rendszerben. De aztán kiderült, hogy ennél kicsit többről van szó. A lényeg, hogy megtapasztaltuk azt, amit sikerült már jónéhány otthonoktatónak, annak a bizonygatását, hogy az iskolánál jobb nincs, és mekkora merényletet követünk el a gyermek ellen, ha nem jár oda.

Mindent összevetve: az úgynevezett rejtett tantervből buktunk meg csúfosan, de másik nézőpontból nézve erre tulajdonképpen még büszke is lehetek, hiszen ez volt a cél. A rejtett tanterv megérne egy külön posztot, most csak címszavakban utalok rá. John Taylor Gattónak van egy könyve a témáról: Dunbing us down. The hidden curriculum of compulsory schooling. (Elbutításunk. A kötelező oktatás rejtett tanterve). Most olvasom angolul, de még nem értem a végére. Idézek a könyv előszavából: A társadalomfilozófus Hannah Arendt írta egyszer: „Az önkényuralmi nevelés célja sosem az volt, hogy meggyőződéseket adjon át, hanem az, hogy megakadályozza azt a képességet, hogy valaki meggyőződéseket tudjon kialakítani.” (Hanna Arendt, Totalitarianism. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1968. 168. o.) Az előszót elolvashatod magyarul itt. Ami Beni vizsgáján előjött, hogy a  rejtett tanterv része a feltétlen engedelmesség, mások igazságának kérdés nélküli elfogadása, és hogy egyetlen helyes út van. Többek között ezekkel a módszerekkel lehet kinevelni a rendszer engedelmes szolgáit. Tovább »

Paradigmaváltás

Ezt a bejegyzésemet egy Facebook-poszt és az arra érkező hozzászólások ihlették. Nem is az a lényeg, hogy ki mit írt és miért, hanem az, hogy rájöttem, milyen messze kerültem már attól a világtól, amiben ők élnek, és egyszerűen nem értem a problémáikat. Arról volt mindössze szó, hogy mit tanulnak most éppen az első osztályosok matekból, és a hozzászólások között felbukkant olyan is, hogy de kár, hogy nincs idegen nyelv elsőben, majd erre a kontra, hogy minek ezzel terhelni még egy ekkora gyereket. Vagy hogy egy már olvasni tudó gyermeknek mennyire vicces, amikor a Meixner-módszer szerint olvashat egy csomó értelmetlen betűkapcsolatot.

Szóval a családommal olyan szinten más gondolati alapra kerültünk, hogy tátott szájjal olvastam, és szó szerint nem értettem semmit. Azt hiszem, ezt hívják paradigmaváltásnak… A jelenség persze egyáltalán nem új az életemben, de most már olyan nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudok elmenni mellette. Otthonoktató-otthontanuló család vagyunk, és az egyik fő csapásirányunk a soknyelvűség. Meg a Doman-módszer. Azaz minden szemben áll a jól megszokottal, a véleményem szerint  épp összedőlni készülő világrenddel. És ami a poén: a régi gondolatminta szerint egy csomó negatív hatásnak meg kellene jelennie nálunk, amiből egész egyszerűen semmi nem jelenik meg! Viszont egy másik gondolati alapra építve minden tökéletesen logikus és érthető, a részek szervesen illeszkednek az egészbe. Tovább »

A szabadságról

A szabadság szóval és elméletével nagyon szeretnek az emberek dobálózni, hirdetik úton-útfélen a gyermekneveléssel és a tanítással, oktatással kapcsolatban is, közben pedig azon sem csodálkozom, ha elhivatott pedagógusok panaszkodnak, hogy hová is vezetett ez a nagy szabadság… A probléma az, hogy a legtöbbünknek nagy valószínűséggel fogalma sincs arról, hogy mi is a szabadság, rengetegen összekeverik a féktelenséggel, mások meg akkor is szabadnak hiszik magukat, ha kőkemény elvárások mentén élik az életüket. Létezik-e egyáltalán teljes szabadság, illetve hogyan tudom a szabadon nevelés, tanítás elméletét jól kivitelezni a gyakorlatban, ezekre a kérdésekre kerestem a választ, és nagyon jó támpontokat találtam A. S. Neill: Summerhill című könyvében. A könyv olvasását szeretettel ajánlom mindenkinek, akit érdekel az oktatásnak egy más, erősen szokatlan, ám hosszú távon annál eredményesebb módja. Ezen kívül sok fontos idézetet olvashatsz a könyvből itt. Tovább »

Nyári szünet és tanévkezdés

Augusztusban nem nagyon volt módom annyi időt egyben a számítógép előtt tölteni, hogy egy cikket meg tudjak írni. Itthon volt mind a négy gyermekem, délutáni szieszta már régen nincs, a két nagynak legalábbis, de most már Viola is megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó délután aludni. Amivel semmi baj nem lett volna, ha rendesen kibírja estig… Nem állítom, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor arra gondoltam, beadom a felmondásomat és elmenekülök, de végül minden szépen megoldódott.

A nyári szünetünk úgy kezdődött, hogy egy teljes hetembe került – vért izzadva -, hogy egyáltalán szót tudjak érteni a gyerekeimmel. Normális emberi szót. Nyilván minden másképp van az óvodában, másképp a nagyszülőknél, és minden gyereknek megvannak azok a dilijei, amelyeket kizárólag a szüleiknek tartogatnak. És amikor éppen szokásrendszer-váltás van, ezek csőstül borulnak a kedves szülőkre. Most ez az egész katyvasz még meg volt toldva azzal, hogy az utolsó két hétben az oviban (azóta letisztult belső ügyek miatt) elég feszült volt a légkör, és ez a gyerekeken is érződött, különösen Beni reagált mindenre érzékenyen. A saját akaratának a testvérekre nyomása, a dührohamok, hisztik eddig nem látott mértékben jelentkeztek. Tovább »

Két éves lett az Egymást tanítjuk honlap

Számomra is hihetetlen, de már két éve, hogy útnak indítottam ezt a honlapot, mindenféle nagy tervekkel, aztán minden alakult, változott, legfőképpen én mentem át meghatározó jellemfejlődésen. A második évforduló alkalmára a férjem és egy kedves barátnőm segítségével végre sikerült felrakni az e-book-ot is a honlapra, Hogyan építsük be a Doman-módszert a mindennapjainkba címmel. Remélem, sokatoknak tudok vele segíteni, bár gyakorlatban megvalósítani sokkal könnyebb, mint leírni, és az írásból kihámozni. Szeretettel várom az esetleges kérdéseket is.

Igaz, forgattam a fejemben online vállalkozás elindítását is, csak közben rájöttem, hogy erre nincs igazából se időm, se kapacitásom. A legfontosabb feladatom most az, hogy a gyermekeimet neveljem, tanítsam, és bármi egyebet csak addig a pontig érdemes vállalnom, míg nem megy ennek a rovására. Pillanatnyilag a blog az, ahol megoszthatom a tapasztalatokat, élményeket, szükség esetén válaszolok a felmerülő kérdésekre. Tovább »

Hoponoponó a gyermeknevelésben

A Hoponoponóról jó sokáig csak annyit tudtam, hogy azt jelenti: Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. Szeretlek. 2011 karácsonya körül történt, hogy egy héten belül kb. hatodjára futottam bele Joe Vitale és Dr. Ihakeakala Hew Len Hoponoponó című könyvébe, amely magyarul az Agykontroll Kft. gondozásában jelent meg. Az ilyet már jelként kezelem, meg is rendeltem a könyvet, és rögtön egymás után kétszer is elolvastam. Több helyen írtak már nagyon jó összefoglalókat a könyvről, ezért nem is írok még egyet, itt elolvashatod.

Buzgón el is kezdtem alkalmazni a könyvben olvasható módszer némelyikét, és úgy másfél hónapig egészen jól ment, utána viszont nem akart működni. Most már tudom, ez a 2012-es év egyszerűen ilyen, elképesztő hullámhegyeket és hullámvölgyeket tudok megélni, sokszor egyik napról a másikra is, és hasonló tapasztalatokról több ismerősömtől kaptam megerősítést.

Akkor úgy éreztem, a módszer tele van hiányzó láncszemekkel, Joe Vitale több helyen is írja, hogy a Hoponoponó-tanfolyamon elhangzottak nagy részét nem is közölheti, titoktartási szerződés köti. Ó, ha lenne ilyen tanfolyam Magyarországon is. Hát lett, március 15-én érkezett ebből a célból Mabel Katz, és volt szerencsém az ő előadását meghallgatni. Azóta az ő könyve is megjelent magyarul, Az élet legkönnyebb útja címmel. Az előadás anyagát szigorúan szerzői jogok védik, így csak óvatosan csemegézek belőlük, és inkább a saját tapasztalataimat mesélem. Tovább »

Gyerekektől tanulni

Újabb gyöngyszemre bukkantam a TED konferencia anyagai között. Az előadó ezúttal egy 12 éves kislány, Adora Svitak. Érdemes figyelni arra, amit mond, mert azt hiszem, bizonyos dolgokkal kapcsolatban sok zavar van a fejekben. Én egy ideje nagyon is jól értem, hogy miről beszél, és a kivitelezést is folyamatosan csiszolom. Azért nem olyan könnyű a régi beidegződéseket megváltoztatni. Mindenesetre megnyugtatott, hogy ezúttal egy gyerek győzött meg arról, hogy a gyerek szempontjából sem olyan szörnyű az, ahogy élünk. A videót itt tudod megnézni.

Június első két hetének érzelmi mélypontján az is megkérdőjeleződött bennem, hogy van-e egyáltalán értelme a korai fejlesztésnek, hogy mi lenne, ha Brúnóval hagynám a csudába az egészet, majd ellentétes érzésként jött, hogy de hát szeretném az összes gyerekemnek ugyanazt nyújtani. Mire visszakerültem a belső középpontomba, megérkezett a válasz. Tovább »

Egy vita margójára 2.

Korábban írtam egy facebook-on elkezdett vitáról, most kibontanék pár lényegesnek tartott részletet. Azaz mennyire a társadalom színtere az iskola, szerezhet-e más mintát a gyermek a szülein kívül, ha nem jár iskolába, egészséges-e csak gyerekek között élni. (Sajnos a busmanokról csak jogvédett képet találtam, így kicsit mással illusztrálom, de a lényeg ugyanaz :)).

A vita azért kezdett parttalanná válni – és erre az apuka utolsó megjegyzésekor jöttem rá -, mert olyan az egész, mintha különböző frekvenciákon beszélgetnénk, következésképp szépen elbeszélgetünk egymás mellett, és az ő szemszögéből az én véleményem tele van ellentmondással. Amikor megemlítettem az amerikai OTTHONOKTATÁSI tapasztalatokat, azzal válaszolt, hogy az amerikaiak közül nem azért járnak sokan MAGÁNISKOLÁBA, mert oda akarnak, hanem mert nincs más a közelben. Ezt az állítást se bizonyítani, se cáfolni nem tudom, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hány amerikai jár magániskolába és miért. A képzavar lepett meg, miszerint az otthonoktatást magániskolaként értelmezte. Ebből nekem az jött le, hogy egyrészt vagy nem hallotta még magát a fogalmat, és / vagy el sem tudja képzelni, hogy a civilizált világban létezik más alternatíva is a gyerekek számára, mint az iskola, nemhogy az még  jól is tudjon működni.

Az egyik sarkalatos pont természetesen a szocializáció kérdésköre volt. Nála ez (mint oly sok másnál) a kortársakkal való együttlétet jelenti. Szerintem a mindenféle korú emberrel való együttlétet. Ő azt mondja, hogy az iskolában a gyermeknek lehetősége van megismerni a társadalmat, mert ott mindenféle gyerek előfordul, szegény és gazdag, célratörő és kevésbé az, szorgalmas és lusta, stb. Ez természetesen igaz, én nem is ezt kétlem, csak egy másik szintről nézem a problémát. Ez alapján pedig van egy felnőtt társadalom, egy gyerektársadalom és egy öreg-társadalom, amelyek között egyre kevesebb az átjárás. Ennek az állapotnak pedig az egyik legfőbb letéteményese és konzerválója az iskola rendszere, függetlenül a benne dolgozó pedagógusok személyétől, és attól, hogy valamikor milyen céllal indult. Az a szocializáció csak a gyerektársadalomba illeszkedést oldhatja meg, a többit nem. Már amennyiben gyerektársadalomnak tekinthető egy osztály, egy ugyanolyan korú gyerekekből álló csoport, függetlenül attól, hogy ők hányfélék. Mert az nagyon szép elmélet, hogy sok osztály van, a gyakorlatban ezek között az átjárás, a kapcsolatok kiépülése a saját tapasztalatom szerint nem igazán jellemző. Akinek vannak, voltak baráti kapcsolatai idősebb, fiatalabb gyerekekkel, azt sokkal inkább köszönhette a testvére(i) baráti kapcsolatainak vagy éppen a környéken lakó gyerekeknek, mint az iskolának. Tovább »

Egy vita margójára 1.

A napokban sikerült összerúgnom a port egy háromgyerekes apukával a facebook-on, egy zártkörű csoportban. Természetesen az otthonoktatás körüli nézetek miatt. A vita számomra sok szempontból nagyon tanulságos volt, főleg abból, hogy még mindig bőven van mit tanulnom a kommunikációból, az én-üzenet nem elég, valamint azokat az ellenvéleményeket kaptam meg, amelyekkel már találkoztam más eddig is, és még bőven fogok is, ugyanis tisztán képviseli az általánosan elfogadott kollektív gondolkodást. Hálás is vagyok a lehetőségért, hogy erre rávilágított. Nem véletlenül hiányszám, azaz kiugrási lehetőség a számmisztikai képletemben a hármas, így kommunikálni tanulok. Mivel a zártkörű csoport létrehozója kifejezetten kérte, hogy a vitát tegyük át más platformra, főleg azért, mert akkor a FB folyamatosan ezt a témát dobja előre, itt most kifejtem a bennem maradt gondolatokat, illetve helyesbítéseket. Tanulságul minden másképp gondolkozónak

Kerestem a megfelelő gondolatokat a helyzet illusztrálására, és pár napja meg is kaptam. Az első a FB-on érkezett egyik ismerősömtől: “Mit tartasz természetesnek? Amit ismersz. Attól még nemcsak az létezik.” A másik sokkal kifejezőbb, a Csillagmag oldalon találtam rá: “És ki mondja meg, hogy mit mihez hasonlítok? Egyedül TE! Te mondod, vagy eddig esetleg a TV, a rádió, a család, a civilizáció mondta meg neked, hogy mi a rossz, és mi a jó? Azt láttad (láttatták veled), hogy azoknak “jó”, akiknek van férjük/feleségük, van sok pénzük, autójuk, nemtomijük, és Te elhitted… és ezért volt benned egy kívülről jövő jó és rossz elválasztás.” Tovább »