Egymást tanítjuk

Ha anya kimerül…

Egy olyan témáról szeretnék most írni, amelyről valahogy nem beszélünk (eleget), mintha nem létezne. Ez a dolog természetesen nemcsak az otthontanuló családokat érintheti, hanem bárkit, hiszen (szerintem) a nők végleges kimerülése és a család szolgájává válása sokkal inkább kollektív női probléma, nem otthontanulós. Viszont az otthontanulással át-, illetve visszavesszük a feladatot és a felelősséget olyan területeken is, amelyeket az előző generációkban (és most is) jobbára az oktatási intézmények láttak (látnak) el. Nem feltétlenül a tanítás, hanem inkább a környezetteremtés, hogy érdeklődésüknek megfelelően tudjanak tanulni a gyerekek, és az is, hogy elegendő mennyiségű mintát lássanak családon kívül is, legyen mód testmozgásra, stb. És amíg a gyerekek nem önjáróak, ez a feladat a szülőké, és mivel rendszerint az apa hétköznap dolgozik és pénzt keres, elsősorban az anyáé. (Természetesen a dolgozó anyának sem könnyebb, de ennek a posztnak nem az összehasonlítás a célja.)

Ami a dolgot tovább nehezíti, hogy nem a jól kitaposott úton járunk (mivel azt már ismerjük, tudjuk, hova vezet, és arra nem szeretnénk menni), és a saját utat kialakítani sokszor szintén embert próbáló tényező. A hasonló cipőben járókkal való tapasztalatcsere sem feltétlenül segít, mert mindenki másmilyen batyuval jön, mások az elképzelései. Néha úgy érzem magam, hogy mikor valamilyen helyzetre végre, sokadik nekifutás után sikerült megtalálni azt a megoldást, ami megnyugtató, hatékony és mindegyik érintett félnek megfelel, három új teremtődik a helyébe. Tovább »

Nyári élmények 1.

Az alapállásom az, hogy a gyerekek tulajdonképpen mindig minden helyzetben tanulnak, az teljesen mellékes, hogy köze van-e a tantervhez. Nincs ez másként a nyári programokkal sem, ráadásul olyanok is voltak közöttük, amelyek magunktól eszünkbe se jutottak volna, de ha már ott volt, kihasználtuk. Ezen a nyáron nem egy hosszú nyaralást terveztünk, hanem több rövidet (hosszú hétvégék), mert ketten kevesek vagyunk most négy gyerekre, különösen úgy, hogy Brúnó után egyelőre menni kell, mint az árnyék, egy teljes felnőttet lefoglal.

Első programunk június elején a Fiat Multipla találkozó volt. Gábor, a férjem már akkor regisztrált a Multipla fórumra, mikor megvettük az autót (ebben férünk el mindannyian, ugyanis hatszemélyes, és még a csomagtartó is megmarad), jól jön az sok mindenre, tapasztalatcserére, alkatrészek beszerzésére, ha arra lenne szükség. Itt tudtuk meg, hogy évente találkozók is vannak, mint a Volkswagen Bogárnak, vagy a Ladának, bár jóval kisebb léptékű. Tavaly egy napra esett a húgom esküvőjével, így kihagytuk. Idén Jakabszállásra szervezték (Kecskemét mellett), a Magyarkertbe, ahol Magyarország kicsinyített mását alkották meg. Tovább »

Vadvirágból rózsaszál

Régen írtam Violáról. Ő is hihetetlen sokat változik, fejlődik, nyílik, és valami egészen más energiákat képvisel, mint a nagyobb testvérei. Kisbabának, totyogónak érdekes módon nem volt olyan megnyerő, figyelmet magára irányító, mint Blanka, vagy most éppen Brúnó. Olyan volt, mint egy vadvirág (helyesebben vad virág :)), kócos, borzas, befelé forduló. Aztán bő egy éve elkezdett kinyílni, ragyogni, “kislányosabb” lenni, igazi rózsaszállá vált. Hamarosan ünnepli a negyedik születésnapját.

Az az érdekes, hogy Beninek és Blankának bőven van tanulnivalója az emberi kapcsolatok terén (tapasztalnak és tanulnak is), Violának pedig csuklóból megy. Ő az, aki mindenkivel kijön, nagyon hamar képes együtt játszani vadidegen gyerekekkel is, és mindezt úgy, hogy nem hagyja magát elnyomni. Felnőttekkel is könnyen megtalálja a hangot, némi ismerkedési idő után persze; olyan kisugárzása lett, hogy szinte mindenki áradozva beszél róla. Tovább »

Paradigmaváltás

Ezt a bejegyzésemet egy Facebook-poszt és az arra érkező hozzászólások ihlették. Nem is az a lényeg, hogy ki mit írt és miért, hanem az, hogy rájöttem, milyen messze kerültem már attól a világtól, amiben ők élnek, és egyszerűen nem értem a problémáikat. Arról volt mindössze szó, hogy mit tanulnak most éppen az első osztályosok matekból, és a hozzászólások között felbukkant olyan is, hogy de kár, hogy nincs idegen nyelv elsőben, majd erre a kontra, hogy minek ezzel terhelni még egy ekkora gyereket. Vagy hogy egy már olvasni tudó gyermeknek mennyire vicces, amikor a Meixner-módszer szerint olvashat egy csomó értelmetlen betűkapcsolatot.

Szóval a családommal olyan szinten más gondolati alapra kerültünk, hogy tátott szájjal olvastam, és szó szerint nem értettem semmit. Azt hiszem, ezt hívják paradigmaváltásnak… A jelenség persze egyáltalán nem új az életemben, de most már olyan nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudok elmenni mellette. Otthonoktató-otthontanuló család vagyunk, és az egyik fő csapásirányunk a soknyelvűség. Meg a Doman-módszer. Azaz minden szemben áll a jól megszokottal, a véleményem szerint  épp összedőlni készülő világrenddel. És ami a poén: a régi gondolatminta szerint egy csomó negatív hatásnak meg kellene jelennie nálunk, amiből egész egyszerűen semmi nem jelenik meg! Viszont egy másik gondolati alapra építve minden tökéletesen logikus és érthető, a részek szervesen illeszkednek az egészbe. Tovább »

Blanka, a rebellis boszorka

Ahogy korábban jeleztem, nemcsak Beniről, és a friss otthonoktatós tapasztalatokról szeretnék írni, hiszen van három másik gyermekem is, aki szintén halad a maga érdeklődése és tempója alapján. Az elmúlt fél évben Blanka is előrukkolt pár dologgal. Vele egyszerre könnyű és ugyanakkor végtelenül nehéz. Könnyű, mert elképesztő memóriája van, egyszerre képes több irányban maximálisan koncentrálni, és mindent fogni, nehéz, mert hozzá találom a legkevésbé a hangot. Ha teheti, mindennek ellenáll (sokszor kiderül, hogy igazából csak a felszínen), képes elmenni a végsőkig, hogy ez elképzeléseit érvényesítse (mint kiderült, nemcsak itthon, hanem az óvodában is), és olyan “érzékelőrendszere” van, hogy minden embert “bemér” pillanatok alatt, és annak megfelelően viselkedik vele. Nekem elég tized hajszálnyit megborulnom, kikerülnöm a belső egyensúlyból, azonnal érzékeli és támad. Jó kis jelzőműszer nekem is Tovább »

Összefoglaló az otthonoktató találkozóról

Elnézést kérek minden kedves olvasómtól, hogy megvárattam a tájékoztató megírásával. Azonban örömmel jelenthetem mindenkinek, hogy az előadásokról hangfelvétel készült, amely meghallgatható itt, valamint Fóti Péterről videó is, amely itt tekinthető meg. Tehát senki nem marad le semmi fontosról, aki nem tudott részt venni, annál is inkább, mert a későbbiekben rendszeresen lesznek találkozók, az az igény merült fel, hogy negyedévente érdemes lenne tartani egyet, a következő várhatóan februárban lesz, de amint tudok részleteket, itt megosztom. Tovább »

Ha a gyermek szuperérzékeny

Azzal kezdeném, hogy egyelőre nem ismerem Elaine N. Aron szuperérzékenyekről szóló könyveit (ami késik, nem múlik), amit leírok, saját megfigyelésen alapul, aztán majd meglátom, mennyire van szinkronban az említett szakirodalommal. Beni lelkiállapotában, viselkedésében egyre erősebb a pozitív változás. Tény, hogy továbbra is használtam egy pár tisztító, rezgésszint emelő módszert ezzel kapcsolatban, de a megoldás messze túlmutat ezeken, és kezd összeállni a kép. Ahhoz tudom hasonlítani az élményt, mintha folyamatosan kapnék puzzle-darabkákat, sokszor csak egy érzés formájában, amit akkor még szavakba se tudok önteni, de elraktározom, mert tudom hogy jelentősége van. Persze először a kép egymástól távoli részeit kapom, és akkor még az összefüggést sem látom, aztán rövid idő alatt jön sok-sok rész, és a kép kezd kirajzolódni. Tovább »

A szabadságról

A szabadság szóval és elméletével nagyon szeretnek az emberek dobálózni, hirdetik úton-útfélen a gyermekneveléssel és a tanítással, oktatással kapcsolatban is, közben pedig azon sem csodálkozom, ha elhivatott pedagógusok panaszkodnak, hogy hová is vezetett ez a nagy szabadság… A probléma az, hogy a legtöbbünknek nagy valószínűséggel fogalma sincs arról, hogy mi is a szabadság, rengetegen összekeverik a féktelenséggel, mások meg akkor is szabadnak hiszik magukat, ha kőkemény elvárások mentén élik az életüket. Létezik-e egyáltalán teljes szabadság, illetve hogyan tudom a szabadon nevelés, tanítás elméletét jól kivitelezni a gyakorlatban, ezekre a kérdésekre kerestem a választ, és nagyon jó támpontokat találtam A. S. Neill: Summerhill című könyvében. A könyv olvasását szeretettel ajánlom mindenkinek, akit érdekel az oktatásnak egy más, erősen szokatlan, ám hosszú távon annál eredményesebb módja. Ezen kívül sok fontos idézetet olvashatsz a könyvből itt. Tovább »

Egy kis bürokrácia

Most elmesélem, hogyan is jártuk végig az utat, hogy Beni magántanulóként kezdhesse az iskolát. Nem volt különösebben rögös, hallottam már másoktól, hogy akár még a gyermekvédelmet is kiküldték rájuk, nos, nálunk azért ilyen nem történt, de ehhez azért hozzájárult, hogy Dunakeszin több gyerek van, mint amennyi befér az iskolákba.

A nevelési tanácsadóban dolgozó logopédusunk tanácsára bejelentkeztünk a területileg illetékes Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértői és Rehabilitációs Bizottsághoz. Az ő “profiljuk” ugyan sokkal inkább az ilyen-olyan fejlődési rendellenességben szenvedő gyerekekhez kapcsolódik, de mint kiderült, az ő felmérésüket valóban kérheti akkor is az iskola, ha szülői kezdeményezésre szeretnénk, hogy a gyermek magántanuló legyen. Tovább »

Szocializáció iskola nélkül 2.

Folytatom a John Taylor Gatto beszédéből vett idézeteket, kiegészítve a saját gondolataimmal.

“Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.”

Ez az, amit évek óta próbálok bizonyítani. Hol van a világon olyan hely, ahol azonos korú emberek vannak összezárva? Az iskolán kívül sehol. Mégis hányan, de hányan hiszik, hogy ez a szocializáció csúcsa… A természeti népekre gondoltam, ahol az emberek egész nap együtt élnek, fiatalok és öregek, felnőttek és gyerekek, és a gyerekek mégis gyerekek maradnak. Mi ezzel szemben mesterségesen leválasztjuk őket a felnőttektől, de minifelnőtteket csinálunk belőlük: ne játssz, ne álmodozz, figyelj, koncentrálj. Igaz, a mi kultúránk bőven kitermelt olyan helyzeteket, ahol a gyereknek semmi keresnivalója nincs, de ez a teljes leválasztás a valódi tanulás lehetőségét is elveszi a gyerekektől. A gyerekeknek ugyanis nem egymástól kellene tanulni a világot, hanem a felnőttektől. Tovább »