Egymást tanítjuk

Mindeközben Viola és Brúnó

Viola jelenleg nagycsoportos az óvodában, és júliusban tölti be a hatodik évét. Szeptembertől ő is itthon tanul, ha iskolába kellene járnia, még hagynám óvodában, azért, mert fizikailag nem bírná az iskolát. A mai napig szüksége van / lenne a délutáni alvásra, ha nem is minden nap. De ő már nagy, nem fekszik le. Csak éppen akkor este elviselhetetlen. Az oviban még alkalomadtán alszik, itthon nem, a hétvége még nem is gond, de a szünetekben eljön az a pont, hogy három naponta elküldjük aludni, amikor már nem bírjuk a kiképzést. De itthon lesz, így remélhetőleg ki tudja pihenni magát.

Közben apa segítségével megtanulta a folyóírást, ez előttem volt titok, csak akkor mutatták meg, amikor már jól ment. Nem sorok közé ír, hanem sima papírra, de az arányok pontosak. Viola változatlanul nagyon teper a tesók után, Brúnót ez nem izgatta, egészen az elmúlt pár hétig, mikor egyrészt mindent akart, amit a nagyok csinálnak, most vezetgethetem a görkorcsolyával naponta többször, Blanka néptánc órájáról nem bírtam kivinni, zeneiskolába akar menni; a kérdésemre, hogy milyen hangszeren szeretne tanulni, rövid gondolkodás után azt mondta, hogy „szerintem a hegedű az jó lesz”. Másrészt elkezdett nyitni más emberek felé, szívesen beszélget pl. a szomszéd nénikkel, és hogy végre itt a tavasz, és délutánonként gyerekkel van tele az udvar, a szomszéd gyerekekkel is próbál játszani, bár még mindig a testvérek az első számú társaság. Tovább »

Elkezdtük a 2013-2014-es tanévet

A szeptember kicsit nehézkesen indult az otthonoktatásban is – legalábbis nálunk – főleg azért, mert a délutáni programok nem nagyon akartak alakulni, vagy ha igen, akkor egy csomó minden ütközött. Persze nem csodálom, mert sok program legalább helyileg valamilyen iskolához kötődik, nekik pedig szépen kijutott mindenből ebben az évben. Minden programunk 16:00 utánra csúszott, aminek rögtön lett egy olyan következménye, hogy az akrobatikus rock and roll-ból nem jött össze a haladó csoport, mert a 17:00-s kezdés a legtöbb szülőnek logisztikai gondot okoz (nem viszi vissza a gyermeket az iskolába, ha már egy órával azelőtt elviszi onnan), így maradt a kezdő csoport egy órával előbb, Benit nem zavarja, sőt kimondottan örül, hogy még egy fiú van. Így viszont a heti kettőből az egyik időpont a szolfézsórával ütközik. A másik ilyen pont az úszás és a kórus, de ez úgy tűnik, rendeződni fog hamarosan, mindkettő lesz, és nem egy időben.

Ami Beninek új az idén: a szolfézs mellett elkezdődtek a zongoraórái, valamint iskolát váltottunk, ahol úgy egyeztünk meg a tanárokkal, hogy nem félévi vizsga lesz, hanem havonta egyszer ott tölt egy napot, akkor megnézik, mit tud, és az alapján értékelik. Igaz, ezért utaznunk is kell, de az a legkevesebb. Tovább »

Blanka, a rebellis boszorka

Ahogy korábban jeleztem, nemcsak Beniről, és a friss otthonoktatós tapasztalatokról szeretnék írni, hiszen van három másik gyermekem is, aki szintén halad a maga érdeklődése és tempója alapján. Az elmúlt fél évben Blanka is előrukkolt pár dologgal. Vele egyszerre könnyű és ugyanakkor végtelenül nehéz. Könnyű, mert elképesztő memóriája van, egyszerre képes több irányban maximálisan koncentrálni, és mindent fogni, nehéz, mert hozzá találom a legkevésbé a hangot. Ha teheti, mindennek ellenáll (sokszor kiderül, hogy igazából csak a felszínen), képes elmenni a végsőkig, hogy ez elképzeléseit érvényesítse (mint kiderült, nemcsak itthon, hanem az óvodában is), és olyan “érzékelőrendszere” van, hogy minden embert “bemér” pillanatok alatt, és annak megfelelően viselkedik vele. Nekem elég tized hajszálnyit megborulnom, kikerülnöm a belső egyensúlyból, azonnal érzékeli és támad. Jó kis jelzőműszer nekem is Tovább »

Szocializáció iskola nélkül 2.

Folytatom a John Taylor Gatto beszédéből vett idézeteket, kiegészítve a saját gondolataimmal.

“Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.”

Ez az, amit évek óta próbálok bizonyítani. Hol van a világon olyan hely, ahol azonos korú emberek vannak összezárva? Az iskolán kívül sehol. Mégis hányan, de hányan hiszik, hogy ez a szocializáció csúcsa… A természeti népekre gondoltam, ahol az emberek egész nap együtt élnek, fiatalok és öregek, felnőttek és gyerekek, és a gyerekek mégis gyerekek maradnak. Mi ezzel szemben mesterségesen leválasztjuk őket a felnőttektől, de minifelnőtteket csinálunk belőlük: ne játssz, ne álmodozz, figyelj, koncentrálj. Igaz, a mi kultúránk bőven kitermelt olyan helyzeteket, ahol a gyereknek semmi keresnivalója nincs, de ez a teljes leválasztás a valódi tanulás lehetőségét is elveszi a gyerekektől. A gyerekeknek ugyanis nem egymástól kellene tanulni a világot, hanem a felnőttektől. Tovább »

Szocializáció iskola nélkül 1.

Jártatok már úgy, hogy érik bennetek mindenféle gondolat, és egyszer csak visszaolvasod az összeset valaki másnak a cikkében, beszédében? Éppen készültem egy jó kis veretes bejegyzést írni a szocializációról, és tessék, a kulcsgondolatok itt vannak benne. Köszönet és hála John Taylor Gatto-nak, hogy leírta, elmondta, illetve annak is, aki lefordította. Csak ellátom néhány saját gondolattal, és kész. Csak hogy én is könnyebben emésszem a mondanivalót

A cikk nagyon hosszú és tömény, mégis javaslom, hogy olvasd el, mert nagyon tanulságos. Olyan szemfelnyitó fajta. Sok gondolatát már én is körbejártam itt, és még valószínűleg fogom is.

Idézem a cikk néhány kulcsmondatát, és kiegészítem a saját gondolataimmal, tapasztalataimmal. Tovább »

Írástanítás másképp

Beni pár hete megtanult két keréken biciklizni. Nem is ez a lényeg, hanem a folyamat, ahogy történt. Még ősszel megpróbáltuk rávenni, hogy a klasszikus “botot rögzítünk a biciklihez” módszerrel megtanítsuk, ám Beni rögtön elbizonytalanodott, és nem is volt hajlandó utána ráülni. Gondoltuk, tavasszal valamikor újra próbáljuk, nála azzal úgyse megyünk semmire, ha erőszakoskodunk. Közben télen Blanka kapott születésnapjára egy futóbringát, amit Beni rendszeresen kölcsön is vett tőle, gyakorlatilag egész tavasszal azt nyúzta. Profin meg is tanult vele egyensúlyozni. Június elején jutottunk el oda némi rábeszélés kíséretében, hogy egyáltalán kipróbálja a pedálos kétkerekű biciklit. Ezután jött a katarzis: tudott biciklizni! Ezen ő maga is rendkívül meglepődött, és akkora sikerélményt jelentett neki, hogy azóta le se tudjuk szedni a kerékpárról.

Tudom, vannak sikertörténetek ebben a témában, ahol sokkal korábban ment a dolog, a futóbringa közbeiktatása nélkül is, a lényeg mégis, hogy van olyan eszköz, amellyel úgy tanul meg a gyerek valami önmagán túlmutató dolgot is, hogy észre se veszi. A sikerélmény pedig, amit gyakorlatilag kínlódás nélkül szerez, óriási motivációt jelent számára, hogy továbbra is örömmel végezze a feladatot, és akarjon fejlődni. Maria Montessori pedagógiája sok ponton épül erre a “vezérelvre”, többek között az írás tanításában is. Tovább »

Miért járnak óvodába a gyerekek?

Egyik kedves olvasómtól kaptam egy kérdést, miszerint miért járnak óvodába a gyerekeim, ha egyszer az otthonoktatás elkötelezettje vagyok? A kérdés jogos, éppen ezért megér pár gondolatot.

Az a tapasztalatom, hogy bármiben hiszünk, bármi mellett köteleződünk el, azt kellő rugalmassággal kell kezelni, mert bármikor felmerülhetnek olyan tényezők, amelyek részben felülírhatják az eredeti elképzelést. Gondolom, sokaknak az anyagi háttér is az eszébe juthat, de nálunk nem ez volt a fő ok. Tovább »

A Montessori pedagógus szemével

Még februárban volt az első személyre szóló szülői értekezlet az óvodában. Ez azt jelentette, hogy külön-külön beszéltek a gyerekekről a szülőkkel, mit figyeltek meg, honnan indult, hová jutott egyes területeken a gyermek az elmúlt pár hónap során, miben kérik esetleg a szülők segítségét, támogatását, együttműködését.

Beni esetében azzal indult az egész beszélgetés, hogy mik a terveink iskola szempontjából, mert olyan szintű érettsége és érdeklődési köre van különösen a természettudományos irányok felé, hogy egy iskola nemhogy nem tudja motiválni benne, hanem félő, hogy pár hónap alatt ki is nyírhatják a lelkesedését. Mondtam is az óvónőnek, hogy otthonoktatást tervezünk, magántanulói státuszt, mert mi is pontosan látjuk, hogy az oktatási rendszer szempontjából a gyerek problémás. Ugyanis kérdez. Addig, amíg meg nem érti, miről is van szó, de még utána is eszébe juthat megnézni más szemszögből a dolgokat, ami megint csak generál pár kérdést. Igaz ugyan, hogy csak a gyakorló tanításig jutottam, de ebből is tudom, hogy akár egy 20 fős osztályban is elég két ilyen gyerek, hogy szétrobbantsa a tantervet, különösen, hogy rendszerint összekeverik őket a motiválatlan, mindenbe belekötő gyerekekkel… Tovább »

Montessori vagy Waldorf

Már korábbi cikkeimben kifejtettem, hogy mi is a bajom általában az óvodákkal, illetve főként a hagyományos pedagógiákkal. Bár hosszú távú célom az otthonoktatás, több jelet kaptam arra vonatkozóan, hogy a gyermekeimmel hat éves koruk előtt is meg kell oldanom, hogy rendszeresen legyenek társas kapcsolataik a családon kívül is. Nem kell egész nap, nem kell 200 gyerek egyszerre, még 25 se, de valami azért nem árt. A későbbi lehetőségek, mint zeneiskola, rendszeres sport, barkácsszakkör, stb. egyelőre koraiak. Igen ám, de mi az a valami? Hol lenne az a hely, ahol biztonságban tudom a gyermekemet, és nem veszítünk többet az intézménnyel, mint amennyit nyerünk rajta? Tovább »

Óvoda válsága spirituális szemszögből

Mint már volt róla szó, az óvoda országosan akkor terjedt el nálunk, amikor a nők tömegével elkezdtek dolgozni, a gyerekeket pedig valahova kellett tenni arra az időre. Ez pedig alapjaiban rengette meg a család intézményét. Az anya, apa szerepét átvették a bölcsődék, óvodák, és gyanítom, hogy hozzájárult a szülők-gyerekek közötti konfliktusokhoz is.

Ez bizonyos szempontból szükségszerű is volt, mert a családot is új alapokra kell helyezni, ahhoz pedig előbb le kell bontani a régi, elavult mintákat.  Egyrészt a nőknek is van életfeladata a családon kívül, másrészt ideje volt, hogy az apák is aktívan részt vegyenek a gyermekek nevelésében. A családok válságát is átmenetinek lehet értelmezni, bár még lényegesen több embernél tart ez az átmenet, mint ahányan kezdünk túllépni rajta. Nálunk viszont, akik túlléptünk rajta, egyre erősebben az az igény, hogy a gyermekeinkért mi, a szülei vagyunk felelősek, és nem akarjuk az idő nagyobbik részében mással neveltetni. Pláne, ha a gyermek sem akarja. Ezért pedig folyamatos összeütközésbe kerülünk a környezetünkkel, mert nem értik, mi bajunk van. Tovább »