Egymást tanítjuk

Szocializáció iskola nélkül 2.

Folytatom a John Taylor Gatto beszédéből vett idézeteket, kiegészítve a saját gondolataimmal.

“Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.”

Ez az, amit évek óta próbálok bizonyítani. Hol van a világon olyan hely, ahol azonos korú emberek vannak összezárva? Az iskolán kívül sehol. Mégis hányan, de hányan hiszik, hogy ez a szocializáció csúcsa… A természeti népekre gondoltam, ahol az emberek egész nap együtt élnek, fiatalok és öregek, felnőttek és gyerekek, és a gyerekek mégis gyerekek maradnak. Mi ezzel szemben mesterségesen leválasztjuk őket a felnőttektől, de minifelnőtteket csinálunk belőlük: ne játssz, ne álmodozz, figyelj, koncentrálj. Igaz, a mi kultúránk bőven kitermelt olyan helyzeteket, ahol a gyereknek semmi keresnivalója nincs, de ez a teljes leválasztás a valódi tanulás lehetőségét is elveszi a gyerekektől. A gyerekeknek ugyanis nem egymástól kellene tanulni a világot, hanem a felnőttektől. Tovább »

Szocializáció iskola nélkül 1.

Jártatok már úgy, hogy érik bennetek mindenféle gondolat, és egyszer csak visszaolvasod az összeset valaki másnak a cikkében, beszédében? Éppen készültem egy jó kis veretes bejegyzést írni a szocializációról, és tessék, a kulcsgondolatok itt vannak benne. Köszönet és hála John Taylor Gatto-nak, hogy leírta, elmondta, illetve annak is, aki lefordította. Csak ellátom néhány saját gondolattal, és kész. Csak hogy én is könnyebben emésszem a mondanivalót

A cikk nagyon hosszú és tömény, mégis javaslom, hogy olvasd el, mert nagyon tanulságos. Olyan szemfelnyitó fajta. Sok gondolatát már én is körbejártam itt, és még valószínűleg fogom is.

Idézem a cikk néhány kulcsmondatát, és kiegészítem a saját gondolataimmal, tapasztalataimmal. Tovább »

Írástanítás másképp

Beni pár hete megtanult két keréken biciklizni. Nem is ez a lényeg, hanem a folyamat, ahogy történt. Még ősszel megpróbáltuk rávenni, hogy a klasszikus “botot rögzítünk a biciklihez” módszerrel megtanítsuk, ám Beni rögtön elbizonytalanodott, és nem is volt hajlandó utána ráülni. Gondoltuk, tavasszal valamikor újra próbáljuk, nála azzal úgyse megyünk semmire, ha erőszakoskodunk. Közben télen Blanka kapott születésnapjára egy futóbringát, amit Beni rendszeresen kölcsön is vett tőle, gyakorlatilag egész tavasszal azt nyúzta. Profin meg is tanult vele egyensúlyozni. Június elején jutottunk el oda némi rábeszélés kíséretében, hogy egyáltalán kipróbálja a pedálos kétkerekű biciklit. Ezután jött a katarzis: tudott biciklizni! Ezen ő maga is rendkívül meglepődött, és akkora sikerélményt jelentett neki, hogy azóta le se tudjuk szedni a kerékpárról.

Tudom, vannak sikertörténetek ebben a témában, ahol sokkal korábban ment a dolog, a futóbringa közbeiktatása nélkül is, a lényeg mégis, hogy van olyan eszköz, amellyel úgy tanul meg a gyerek valami önmagán túlmutató dolgot is, hogy észre se veszi. A sikerélmény pedig, amit gyakorlatilag kínlódás nélkül szerez, óriási motivációt jelent számára, hogy továbbra is örömmel végezze a feladatot, és akarjon fejlődni. Maria Montessori pedagógiája sok ponton épül erre a “vezérelvre”, többek között az írás tanításában is. Tovább »

Miért járnak óvodába a gyerekek?

Egyik kedves olvasómtól kaptam egy kérdést, miszerint miért járnak óvodába a gyerekeim, ha egyszer az otthonoktatás elkötelezettje vagyok? A kérdés jogos, éppen ezért megér pár gondolatot.

Az a tapasztalatom, hogy bármiben hiszünk, bármi mellett köteleződünk el, azt kellő rugalmassággal kell kezelni, mert bármikor felmerülhetnek olyan tényezők, amelyek részben felülírhatják az eredeti elképzelést. Gondolom, sokaknak az anyagi háttér is az eszébe juthat, de nálunk nem ez volt a fő ok. Tovább »

A Montessori pedagógus szemével

Még februárban volt az első személyre szóló szülői értekezlet az óvodában. Ez azt jelentette, hogy külön-külön beszéltek a gyerekekről a szülőkkel, mit figyeltek meg, honnan indult, hová jutott egyes területeken a gyermek az elmúlt pár hónap során, miben kérik esetleg a szülők segítségét, támogatását, együttműködését.

Beni esetében azzal indult az egész beszélgetés, hogy mik a terveink iskola szempontjából, mert olyan szintű érettsége és érdeklődési köre van különösen a természettudományos irányok felé, hogy egy iskola nemhogy nem tudja motiválni benne, hanem félő, hogy pár hónap alatt ki is nyírhatják a lelkesedését. Mondtam is az óvónőnek, hogy otthonoktatást tervezünk, magántanulói státuszt, mert mi is pontosan látjuk, hogy az oktatási rendszer szempontjából a gyerek problémás. Ugyanis kérdez. Addig, amíg meg nem érti, miről is van szó, de még utána is eszébe juthat megnézni más szemszögből a dolgokat, ami megint csak generál pár kérdést. Igaz ugyan, hogy csak a gyakorló tanításig jutottam, de ebből is tudom, hogy akár egy 20 fős osztályban is elég két ilyen gyerek, hogy szétrobbantsa a tantervet, különösen, hogy rendszerint összekeverik őket a motiválatlan, mindenbe belekötő gyerekekkel… Tovább »

Montessori vagy Waldorf

Már korábbi cikkeimben kifejtettem, hogy mi is a bajom általában az óvodákkal, illetve főként a hagyományos pedagógiákkal. Bár hosszú távú célom az otthonoktatás, több jelet kaptam arra vonatkozóan, hogy a gyermekeimmel hat éves koruk előtt is meg kell oldanom, hogy rendszeresen legyenek társas kapcsolataik a családon kívül is. Nem kell egész nap, nem kell 200 gyerek egyszerre, még 25 se, de valami azért nem árt. A későbbi lehetőségek, mint zeneiskola, rendszeres sport, barkácsszakkör, stb. egyelőre koraiak. Igen ám, de mi az a valami? Hol lenne az a hely, ahol biztonságban tudom a gyermekemet, és nem veszítünk többet az intézménnyel, mint amennyit nyerünk rajta? Tovább »

Óvoda válsága spirituális szemszögből

Mint már volt róla szó, az óvoda országosan akkor terjedt el nálunk, amikor a nők tömegével elkezdtek dolgozni, a gyerekeket pedig valahova kellett tenni arra az időre. Ez pedig alapjaiban rengette meg a család intézményét. Az anya, apa szerepét átvették a bölcsődék, óvodák, és gyanítom, hogy hozzájárult a szülők-gyerekek közötti konfliktusokhoz is.

Ez bizonyos szempontból szükségszerű is volt, mert a családot is új alapokra kell helyezni, ahhoz pedig előbb le kell bontani a régi, elavult mintákat.  Egyrészt a nőknek is van életfeladata a családon kívül, másrészt ideje volt, hogy az apák is aktívan részt vegyenek a gyermekek nevelésében. A családok válságát is átmenetinek lehet értelmezni, bár még lényegesen több embernél tart ez az átmenet, mint ahányan kezdünk túllépni rajta. Nálunk viszont, akik túlléptünk rajta, egyre erősebben az az igény, hogy a gyermekeinkért mi, a szülei vagyunk felelősek, és nem akarjuk az idő nagyobbik részében mással neveltetni. Pláne, ha a gyermek sem akarja. Ezért pedig folyamatos összeütközésbe kerülünk a környezetünkkel, mert nem értik, mi bajunk van. Tovább »

Szegény anyukák panaszai

A napokban a játszótéren találkoztam négy ismerős anyukával, és így szeptember elején mi volt a téma: természetesen az óvoda. Illetve, hogy helyhiány miatt közülük senkinek nem vették fel az óvodás korú ( négy, négy és fél éves) gyermekét, mert van kisebb testvérük és/vagy várják a következő babát. Tehát egyik sincs abban a helyzetben, hogy a gyereket mindenképpen kellene valahová tenni, mert dolgoznak a szülők. Mivel nekem is van ilyen korú gyermekem, illetve azon túl még kettő, pontosan tudom, milyen három kicsi gyereket koordinálni, foglalkoztatni napról napra. Mégsem értem teljesen, miért kell egy ekkora gyereket mindenképpen elküldeni otthonról. És gyakorlatilag úgy, hogy teljesen mindegy, hogy hová, csak kerüljön már be, és úgy, hogy mindenhol falakba ütközünk. Csak azért, mert hosszú évek óta így szoktuk meg? Tovább »

Rendszeridegen gyermekek

Nagyon foglalkoztat a téma, hogy miért van az, hogy egyre kevesebb gyermek képes alkalmazkodni az iskola követelményeihez, kereteihez, sőt lassanként megjelennek azok, akik az óvodához sem. Főleg azért, mert ezt a fajta “rendszeridegenséget” érzékelem a saját gyermekeimnél is.

Persze rengeteg oka lehet, kezdve a gyermekükre egyáltalán nem figyelő, problémahalmozó szülőktől, a túl sok tévén át a szabályok, keretek nélküli nevelésig. Arról nem is beszélve, hogy széles körű társadalmi probléma jelenik meg az iskola, illetve az óvoda szintjén. Ez teljesen érthető. De mi magyarázza azt, hogy a harmonikus családi háttérrel rendelkező, jól nevelt gyermekek is ellenállnak az oktatási intézményeknek? A megközelítés még ebben az esetben is az, hogy a gyerek “hibásan működik” és “meg kell javítani”.

Én viszont az gondolom, hogy a nézőpont is hibás. Ha a gyermekek ilyen mértékben nem tudnak igazodni a rendszerhez, nagy a valószínűsége, hogy maga a rendszer nem tudja már betölteni a szerepét, és főként azon kellene változtatni. Tovább »