Szabó Magda és a többnyelvű nevelés
2010. szept 23. Kategória Doman-módszer, Értékrend, Tehetséggondozás, Többnyelvű nevelés | 5 hozzászólás
Ma Magyarországon rengeteg tévhit és előítélet övezi a gyermekek többnyelvű nevelését, illetve bármilyen korai fejlesztését. Az általános álláspont az, hogy ez kifejezetten káros a gyermekek “normális” fejlődése szempontjából. Belgiumban, amely kétnyelvű ország, minden ilyen előítélettől mentesen az óvodában elkezdik a másik nyelv tanítását, a flamand területen a franciát, a francia területen a flamandot. És rendszerint nem heti egy óra mondókázással. Vajon miben lehetnek mások azok a gyerekek, hiszen nekik szemmel láthatóan nem árt, míg az alapvetően egynyelvű társadalomnak számító Magyarországon élő gyerekeknek a közfelfogás szerint igen?
De nem kell feltétlenül külföldre mennünk a példákért. Még a 20. század első felében sem úgy gondoltak a többnyelvű nevelésre (bár akkor még garantáltan nem így hívták), mint gyermekeket megnyomorító torz agyszüleményre. A gazdag családoknál egyáltalán nem volt ritka a francia / német / angol nevelőnő, vagy épp háztartási személyzet. Pontosan azért, hogy a gyermekek több nyelvet elsajátítsanak.
“András Annáék nagyon gazdagok voltak, ez nem érdekelt, az sem, hogy neki kutya, macska helyett őze volt, […], de hogy őt magát hihetetlen gonddal neveltették, mert német kisasszony hozta iskolába reggel, francia jött érte délben, s a beteges édesanyja miatt és a család nyelvkészségének fejlesztésére háztartásukat Angliából szerződtetett idősebb hölgy vezette – ez erősen csorbította az életkedvemet. András három idegen nyelven tud, ez felér az én latin beszédemmel […]” (Szabó Magda: Für Elise)
De az akkori gyerekeket nagy valószínűséggel nem vizsgálták a mai pszichológusok. Bár a szülők, tanárok szemmel láthatóan nem féltették a gyerekeket semmilyen lélektani zavartól, és a regény tanúsága szerint nem is nagyon volt miért. A helyzetet pedig nemhogy sajnálatra méltónak találta volna a környezetük, hanem sokkal inkább irigyelte, hiszen az érintetteknek sok dolog lényegesen könnyebb volt. Vajon mi változott azóta, hogy az általános nézőpont az ellenkezőjébe fordult át?
Nézzük, melyek a legfőbb ellenérvek:
- A másik nyelv korai használata rongálja az anyanyelvi struktúrát (kivéve, ha gyermek szülei különböző anyanyelvűek – ez már vicces).
- Ha egy szülő több nyelven beszél a gyerekével, az személyiségzavart okoz.
- Idegen nyelv elsajátításával meg kell várni, míg az anyanyelvi struktúra megszilárdul. (Igen, de ez mégis mikor történik meg?)
- Ha nem anyanyelvű tanítja a kisgyermeket, nagy a valószínűsége, hogy rosszul tanítja meg, és azon utána nem tud változtatni, mert rosszul rögzül.
Szabó Magda példája (amely főként a Für Elise című regényéből ismerhető meg), azt bizonyítja, hogy egyiknek sincs semmilyen alapja. A történet a két világháború között játszódik, amikor Szabó Magda édesapja még garantáltan nem ismerhette a Doman-módszert (hiszen Glenn Doman a 60-as években alkotta meg :)), mégis, valami oknál fogva kísértetiesen hasonló módszert alkalmazott gyermekével, kiegészítve néhány olyan momentummal, amitől egy nyelvtanár garantáltan a haját tépné. Ráadásul az anyanyelve magyar volt, hiszen kinek is lett volna anyanyelve a latin?
“Még nem voltam három, amikor elkezdett eligazítani a tudományok nyelvében (ti. a latin nyelvben). Grammatikát nem tanultam tőle, csak szavakat, azok könnyen rögzültek; apám az ablakra mutatott, azt mondta, fenesztra, ismételjem, ismételtem, fenesztra. A székre mutatott, kérte, mondjam, szella, ezt is mondtam, ez is rögzült a magyarosított igealakokkal együtt. Megyünk ambulálni? – kérdezte, és rögtön felfogtam, hogy a szokott sétájára invitál, persze, hogy mentem ambulálni vele, és vidám jelzéseire, hogy nézzek csak az égre, szép idő van, nyár ugyan, de a szol, a nap non ardet, nem perzsel.”
Hogy ebből hogy lett mégis életképes latin tudás? Szabó Magda kezdetben természetesen úgy alkotott mondatokat, hogy szépen egymás mellé tette a szavakat, minden ragozás nélkül. Az édesapja javítgatta, valamint rengeteget olvastak latinul. Már kora tizenévesen ott járt, hogy szépen “lefőzte” a latintanárát, középiskolás korában pedig helyettesített is latinórán. És amit egyik latintanára sem tudott: olyan természetességgel kezelte a latint, mint az anyanyelvét. Ez a fő különbség a nyelvtanulás és a nyelvelsajátítás között…
Mi történt Szabó Magda anyanyelvi (magyar) struktúrájával? Javaslom elolvasni életművének néhány darabját ennek eldöntéséhez 😉
Személyiségzavar? Hm… Tény, hogy nem volt sem egyszerű, sem átlagos gyerek, amely okozott neki egy-két problémát a tanulmányai során is. De ehhez az anyanyelvi szinten használt latin nyelvnek vagy semmi, vagy egészen minimális köze volt. Sokkal nagyobb szerepet játszott ebben a kivételes tehetsége, amely már kora gyermekkorában megnyilvánult, az, hogy két tevékenységre tudott tökéletesen koncentrálni egyszerre, valamint az, hogy a szülei egy hihetetlen szabad szellemben nevelték egy meglehetősen merev korban. Nem illett a keretbe, és ez éppúgy gond volt akkor, mint ma. Függetlenül attól, hogy többnyelvű nevelésben részesül-e vagy sem.
Nem anyanyelvű tanította. Vajon mit tanulhatott meg hibásan, mikor pusztán “szívatásból” olyan keresztkérdéseket tett fel a latintanárainak, hogy azoknak beletört a bicskájuk? Úgy látszik, a rendszeres olvasással korrigálhatók az esetleges hibák. Soha nem tanultam latint, de mások elbeszélései, illetve olvasmányaim alapján arra következtettem, hogy elég brutál nyelvtana lehet. Ehhez képest pl. a társalgási angol ujjgyakorlat. Ráadásul ma már lényegesen több eszköz áll a rendelkezésünkre, mint a könyvek: hanganyagok, mesék, filmek.
Tagadhatatlan, hogy a nyelvelsajátítás legjobb módja, ha anyanyelvűtől halljuk a nyelvet, de nem az egyetlen és nem kizárólagos. Szabó Magdát sajnos már nem tudom megkérdezni, hogy mit szól a mai, a többnyelvűségre vonatkozó nézetekhez, és mit élt meg ebből gyerekként, csak a könyvei beszélnek helyette. Ezekből pedig a kamaszkori drámák, és az iskolai nézeteltérések ellenére is egy boldog gyermekkor képe bontakozik ki, amelyben szülők végig ott állnak Magda mögött, mint szerető, biztonságos támasz.
Vajon miért vált hosszú évek múlva az irigyelt gondos nevelés gyermekeket tönkretevő irányzattá? Mikor húztuk fel a szemellenzőt, és tekintünk teljesen természetes dolgokat természetellenesnek, a természetelleneseket pedig természeteseknek? Miért tartjuk a szemellenzőnket még ma is, amikor minden téren kinyílt a világ előttünk? Ma szülőként az a feladatunk, hogy világpolgárokat, és ne lokálpatriótákat neveljünk. Ehhez pedig legalább egy idegen nyelv stabil ismerete elengedhetetlen lesz.
Folytatás következik 
Te mit gondolsz erről?
2010, szeptember 24 07:21-kor
Ezt nem tudtam.
Dejó, hogy ilyeneket megírsz, mert így jobban tudok dönteni, hogy milyen oviba irassam majd be a gyerkőcömet.
Az ismeretségi körünkben többen amellett vannak, hogy a gyerek az úgymond legyen gyerek, és ne terheljük már gyerekkorában nyelvtanulással. Pont amint mondasz, hogy először tanuljon meg magyarul. De akkor játékosan igenis lehet nekik idegen nyelvet is tanítani… Na majd megkapják a cikked elérhetőségét. 😀
2010, szeptember 26 15:36-kor
Titi,
a játékosság jó dolog, de a lényeg az lenne, hogy természetes környezetben hallja a nyelvet. Ha egy kicsit “óraszaga” van a dolognak, már nem feltétlenül jön be minden gyereknek. Az “óraszag” alatt azt értem, hogy elmegy a gyerek valahova, ahol célzottan, játékosan foglalkoznak vele pl. egy óráig. A Helen Doron valami ilyesmi, vannak gyerekek, akik nagyon szeretik, és tanulnak is vele sokat, van, akinek nem jön be. Én napközben, hétköznapi szituációkhoz kötve beszélek velük angolul, oroszul. Tehát amikor délelőtt játszunk, eszünk, sétálunk, közben csak az adott nyelvet használom. Ezért is választottam azt az ovit, ahol nem angol foglalkozásokat tartanak, hanem van egy óvónő, aki csak angolul beszél a gyerekekkel. Természetesen van magyar is
2010, október 23 05:53-kor
Hm…
András Anna nyelvtanárai (német, francia kisasszony, angol házvezetőnő) anyanyelvi beszélők voltak.
Szabó Magda latintanára nem – nade latinul értelmezhetetlen az erős idegen akcentus fogalma, az anyanyelvi beszélő fogalma.
A korai beszélt nyelvi akcentus később nagyon nehezen javítható. (Én az USA-ban élek, nyelvész vagyok, kisgyerekek nyelvi fejlődésével foglalkozom, és nem tanítottam a fiamat itthon angolul, mert semmi kedvem ahhoz, hogy az én kiejtésemet beszélje és később majdnem ugyanúgy meg kelljen dolgoznia a hangzók megfelelő pozíciójáért, mint egy magyar beszédhibás kisgyereknek kéne a logopédia órákon. A csatolt olvasási problémákat meg se említve.)
Továbbá más dolog idegen nyelvként tanítani valamit (mondjuk magyarul már elfogadható szinten beszélő gyerekeknek az óvodában heti x órában játékos foglalkozás keretében az angolt, vagy épp Szabó Magdának a latint) és más dolog ambícióktól fűtve eleve megpróbálni kétnyelvűnek nevelni szerencsétlen kölköt és párhónapos korától az idő harmadában-felében idegen nyelven beszélni hozzá.
Még ha a szülő maga is kétnyelvű, akkor is fontos, hogy a korai kötődési fázisokban legyen egy “fő” nyelv (egyéves kor után nem számít, de addig igen).
Van egy másik pszichológiai szál is, a “perceived need”, vagyis hogy érzékelhető szükség van-e a nyelvre vagy nincs. Anyanyelvi beszélő német kisasszony mellett szükség van rá, tekintve, hogy az illetőt másképp nem értem és ő se engem. És ha a szülők különböző anyanyelvűek, akkor is szükség van rá. Vagy ha nemzeti kisebbség vagyunk egy többségi nyelv mellett. Ez itt a különbség az egynyelvű és többnyelvű társadalmak, családok stb. között, és ettől lesz vagy nem lesz valami pszichológiai teher itt vagy ott.
Hobbi attól még lehet persze, csak legyünk azzal tisztában, hogy ez gyakorlatilag fölösleges terhelés, és az így szerzett előny iskolás korban hetek alatt foszlik semmivé. Gyakorlás nélkül pedig azonnal (egy jellemző példámban egy 7 éves gyerek 4 éves önmagát nézi videófelvételen, amint folyékonyan beszél japánul, de már többé nem érti, amit ott akkor ő maga mondott – egy felnőttnek ez az élmény simán feldolgozható, egy gyereknek esetleg kevésbé, de nagyon kevés a kutatási adat).
Lehet kicsiknek nyelvet tanítani, természetesen, de attól még a posztban támadott tételek igazak ám. Ez a két oldal EGYSZERRE számít, és ezért mondanám, hogy nem olyan egyszerű ez.
2010, október 23 15:52-kor
Kedves Felicitász!
Először is köszönöm az értékes hozzászólásodat!
Több ponton reagálnék: ha az USA-ban élnék, vagy egyéb angol nyelvterületen, én sem beszélnék a gyerekkel otthon angolul, mert megkapja a gyermek családon kívülről, ott pont az lenne a lényeg, hogy a magyart próbáljam megtartani.
Az akcentus fontosságába vetett hitem akkor foszlott teljesen szerteszét, amikor majd’ négy évig dolgoztam a közigazgatásban, és folyamatosan jegyzőkönyveztem, illetve később vezettem is olyan bizottsági üléseket, amelyeken mindenféle európai uniós szakértők vettek részt. Volt ott spanyol nő, francia férfi, beszédhibás dán férfi, hogy csak a jobbakról beszéljek, egyiknek rosszabb akcentusa volt, mint a másiknak. És persze magyar részről is volt olyan, aki kifejezetten “ízes magyar” akcentussal beszélt angolul. Néha előkerült egy brit is, tény, hogy azt volt egyedül élvezet hallgatni, de a többi mindenféle akcentus sem okozott problémát senkinek. A külföldiekről nem tudtam, mikor kezdték el az angol nyelv tanulását, de a magyarok közül a 45 felettiek nagyrészt egészen biztosan felnőttként, és rendesen volt akcentusuk, és eszükbe sem jutott javítani rajta. Ilyenkor nem tudom igazán, mi a különbség az iskolában vagy a nyelvelsajátítás során szerzett akcentus között, holott az eredmény ugyanaz? (Nem vagyok pszichológus, de azt tudom, hogy ma gyakorlatilag mindenre találhatok szakirodalmat, bármit akarok bebizonyítani :)) Az angol nyelv esetében pedig felmerült bennem az is, hogy melyik a helyes kiejtés, a brit, az amerikai, az ausztrál vagy épp a dél-afrikai?
Egy ismerősöm másfél évig élt Ausztráliában, és azt mesélte, hogy stabil angoltudással ment ki, de az első két-három hónapban vért izzadt, hogy megértse, mit beszélnek, de aztán ráállt a füle a helyi kiejtésre.
A következő pont az iskola. A megszerzett tudás – szerintem – főként azért foszlik semmivé, mert az oktatásban (legalábbis Magyarországon) rendszerint nem tudják kezelni azt a különbséget, hogy az egyik gyerek nulla nyelvismerettel érkezik, a másik óvodás mondókázós háttérrel, a harmadik pedig egy stabil beszédkészséggel. Így ez utóbbinak nagyon hamar semmilyen motivációja és továbbfejlődési lehetősége sincs. A kétnyelvű gyerek blogon már többen eljutottunk arra az álláspontra, hogy a gyerek semmiképpen ne azt a nyelvet tanulja az iskolában, amelyet otthon elsajátít, azt magánúton, az iskolától függetlenül kell megoldani. Többnyelvű nevelést elkezdeni az iskolai előny kedvéért óriási hiba, mert semmi értelme nincs! A nyelvelsajátítással csak hosszú távon szabad gondolkozni!
Én ennél tovább is megyek, mert nekem jóval több fenntartásom van az iskolával kapcsolatban (erről majd több posztom is lesz). A nyelvtanulással kapcsolatban csak annyi, hogy két felsőfokú (angol, német), egy középfokú (orosz) és egy alapfokú (észt) nyelvvizsgával rendelkezem, és ezzel állítom azt, hogy profi, iskolában használható nyelvtudást lehet szerezni. Megtanulunk profin szódolgozatot írni, nyelvtanilag pontosan írni, helyenként műfordításokat készíteni, és elsajátíthatunk egy rendkívül görcsös, folyamatosan a nyelvtani pontosságra koncentráló beszédkészséget. És ez még a jobbik eset…
Az egyetemi időkben rendszeresen jöttek egy-egy fél évre magyarul tanuló külföldiek, bolgárok, finnek, lengyelek. Ha beszélgettünk, kérték, hogy javítsuk őket, ha hibáznak. Nekem valahogy mégis csak akkor jutott ez az eszembe, ha nem értettem pontosan, mit akart mondani. Az itt-ott pontatlan ragokra teljesen immunis voltam. És az akcentusuk sem zavart. Tudtam, hogy egy külföldivel beszélek magyarul. Tényleg nem értem, hogy fordítva miért gondoljuk rögtön, hogy zavaró, ha egyébként a megértésben semmi gondot nem okoz? Ahol nagyítóval keresik a hibákat a beszédben, az a nyelvvizsga.
Amíg a gyerekeim kiegyensúlyozottak (és ez áll a megfigyeléseim középpontjában), addig nem látom, mitől is vannak pszichésen terhelve. Az anyanyelvük egyértelműen a magyar, célom nem az, hogy több “anyanyelvet” adjak nekik, hanem hogy természetesen tudjanak beszélni más nyelveken.
2011, február 4 17:32-kor
Xanita, veled osztom a velemenyem teljes mertekben.
Szemelyes tapasztalatbol tudom, legalabbis 5 eves korig, hogy müködik a többnyelvü neveles es mennyire minden leterheles nelkül. Gyermekeim 4 nyelves kommunkialnak, persze a 4., a francia (egy eve sajatitjak el) meg nincs olyan szinten (főleg szokincs), mint a masik 2 (ill 3. anyanyelv: magyar)..
Velemenyem szerint egy gyermeket nem is tudsz leterhelni meg ebben a korban, mivel ha nem akarja es nem kedvvel csinalja, akkor nem is csinalja es kijelenti, hogy ezt ö aztan nem..
Bar en igyekszem anyanyelvivel foglalkoztatni öket (nyaron au-pair is jön), de en sem tartom a legfontosabbnak.