Egymást tanítjuk

Személyiségfejlesztés Doman-módszerrel

A Doman-módszer Magyarországon az Okosbaba program keretében vált ismertté. A Doman-módszer azt a célt szolgálja, hogy olvasni tanítson, kifejlessze és megtartsa a gyermek mennyiséglátását, megtanulja a matematikai alapműveleteket, és különböző témákról információkat adjon, és elsajátíthasson idegen nyelveket, mindezt játékosan, a gyermekek igényei szerint alakítva.

A mi esetünkben ez azonban messze túlmutatott saját magán, és mindannyiunk számára, de mégis elsősorban számomra személyiségfejlesztő eszközzé változott. Pontosan azért, mert nem működött, illetve nem hozta azt az eredményt, amit vártam tőle, és amit mások meséltek, és volt alkalmam a saját szememmel, fülemmel is megtapasztalni mások gyerekeinél.

Nagyon könnyű arról beszélni, hogy tanítsunk másként, más elvek mentén, de annál nehezebb megvalósítani. Ekkor jöttem rá, hogy sokkal mélyebben bennem vannak a régi, “hagyományos” iskolarendszer beidegződései, mit ahogy azt feltételeztem. Ez nem csoda, hiszen ebben nőttem fel, az én tanulási, elsajátítási módszereimet egyértelműen meghatározzák ezek az elvek, hiába tudom elméletben, hogy mit nem kéne. Így nagyon szépen belesétáltam többek között a teljesítménykényszer és a túlzásba vitt lexikai tudás csapdájába, valamint abba, hogy elvárom a gyerektől, hogy visszamondja, amit tanítottam neki. Ugyanakkor végtelenül hálás vagyok, hogy rájöttem erre most, és már tudom, mely pontokon kell leállítani magam.

Beni,  a legnagyobb gyermekem határozottan élvezte a játékot, viszont fogalmam sem volt arról, hogy eljutott-e belőle hozzá bármi. Nem tudtam, hol jár, mi van a fejében. Tesztelni sem lehetett, mert valami huncut fénnyel a szemében összevissza mutogatott a képekre. A Doman-módszer nem arról szól, hogy a gyereket számon kérjem, de időnként kíváncsi lettem volna. Persze nem az elején, de 2,5-3 év befektetett munka után már kezdtem kicsit kétségbeesni. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mit csinálhatok rosszul, hogy ennyire nem látszik semmi eredmény, és meglehetősen pocsékul éreztem magam mások sikertörténeteinek hallatán.

Eljutottam oda, hogy abbahagyom az egészet. Beni viszont tiltakozott ez ellen, mi több belelendült. Odahozott egy rakás műanyag zöldséget, és arra kért, játszunk olyat, hogy kérek tőle valamit angolul/oroszul, és ő odaadja. Rendben. A játék azonban félrecsúszott, mindenre rámutatott, és garantáltan az utolsó kettőben volt az, amit kértem. Pedig már körülírtam, hogy milyen színű, milyen formája van, kb. annyiszor, hogy már egy csekély értelmű medvebocs is megjegyezte volna. Itt szakadt el a cérna.

És egyszerre elkezdtem látni, hogy mi folyik itt.  Anya, tanít téged a gyerek, vedd már észre! Ráadásul rendkívül jó humorérzékkel arra hívta fel a figyelmemet, hogy engedjem el a teljesítménykényszeremet. Aminek a létezését is tagadtam. Hogy nem számít az eredmény, az út a fontos, amelyet együtt járunk be. És ahogy visszatekintettem, rájöttem, hogy rengeteg burkolt jelzést adott arról, amit tud.

A régi viselkedésminta elengedése nem könnyű. A mai napig bosszant időnként, ha a munkámnak nem látom az eredményét. Ismerősök között egyszer ki is fakadtam, hogy szerintem nálunk a korai fejlesztéssel, csak egy valaki fejlődik: én. A társaságot rázta a röhögés, nekem viszont a kezembe adta a kulcsot ez a kijelentés. Egyrészt azért mert valóban fejlődök a következő területeken: türelem, a másik ember elfogadása, játékosság, feltétel nélküli szeretet, kitartás, hit önmagamban, illetve nem feladni. És úgy mellesleg még három idegen nyelvből, de ennek a jelentősége elenyésző az előbbiekhez képest. 😉 Másrészt pedig rendben, akkor fejlődjek vele én, ha már mindenáron eredményt akarok. A gyermekeim pedig érdekes módon egyik napról a másikra együttműködőbbek lettek, ennyit jelent, hogy megszűnt feléjük az elvárás.
Nagyon tetszett az a hasonlat, amelyet Bodo Schäfer Út az anyagi függetlenséghez című könyvében olvastam. “A bambusztermelő elülteti a magot, majd befedi hamuval. Az alvó növény négy évig marad a föld alatt, de minden reggel meg kell locsolni, négy éven keresztül. A negyedik év végén a bambusz hirtelen kibújik a felszínre, és 90 nap alatt 20 méter magasra nő! A bambusztermelő a négy év alatt sohasem lehetett biztos abban, hogy él-e a növény egyáltalán. Csak bízhat benne, és ápolja tovább.” Számomra ilyen a gyermekeim oktatása, illetve végső soron az egész gyermeknevelés.
Az elmúlt napok eseményei pedig végképp meggyőztek arról, hogy a mi bambuszunk is növekedésnek indult.
A nyaralás, kirándulások és egyéb programok miatt három hét teljesen kiesett az idegen nyelvek használatából is. Első nap, mikor kezdtünk visszarázódni, Blanka teljesen máshol járt, a reakcióideje kicsit hosszúra nyúlt, bármit mondtam neki, akármilyen nyelven. Beni pedig mint egy önjelölt szinkrontolmács, egész délelőtt fordította neki, amit angolul mondtam. Bár bizonyos értelemben teljesen felesleges volt, mert Blanka ugyanúgy ért angolul, és magyarul se volt aznap egy fokkal sem gyorsabb, Beni hihetetlenül élvezte, hogy segíthet, és hogy tudja használni az ismereteit. Igazából ez a lényeg…

Te mit gondolsz erről?