Egymást tanítjuk

Gyerekektől tanulni

Újabb gyöngyszemre bukkantam a TED konferencia anyagai között. Az előadó ezúttal egy 12 éves kislány, Adora Svitak. Érdemes figyelni arra, amit mond, mert azt hiszem, bizonyos dolgokkal kapcsolatban sok zavar van a fejekben. Én egy ideje nagyon is jól értem, hogy miről beszél, és a kivitelezést is folyamatosan csiszolom. Azért nem olyan könnyű a régi beidegződéseket megváltoztatni. Mindenesetre megnyugtatott, hogy ezúttal egy gyerek győzött meg arról, hogy a gyerek szempontjából sem olyan szörnyű az, ahogy élünk. A videót itt tudod megnézni.

Június első két hetének érzelmi mélypontján az is megkérdőjeleződött bennem, hogy van-e egyáltalán értelme a korai fejlesztésnek, hogy mi lenne, ha Brúnóval hagynám a csudába az egészet, majd ellentétes érzésként jött, hogy de hát szeretném az összes gyerekemnek ugyanazt nyújtani. Mire visszakerültem a belső középpontomba, megérkezett a válasz.

Számomra ezért az egyik kulcsgondolat az volt, hogy a gyerekek sokkal többre képesek, mint ahogy azt általában gondoljuk róluk, és támasszunk magasabb elvárásokat feléjük, mert ha azok alacsonyak, ők lesüllyednek oda. Tény, hogy a kislány nem “átlagos”, nem rohangálnak a gyerekek tömegével előadni ilyen rendezvényre, de nagyrészt főképp azért nem átlagos, mert pontosan azt kapta gyerekként, amiről beszél: bizalmat, támogatást, magas elvárásokat. És szemmel láthatóan jól érzi magát a bőrében.

A magas elvárás elég rendesen szemben áll azzal, amit általában a gyerekpszichológusok hirdetnek… Igaz, a kislány nem arról beszél, mint egyik ismerősöm esete: az apa a lányából úszóbajnokot akart nevelni, ott volt az összes edzésén, stopperórával, szidalmakkal, mindennel. Már az edzők is látták, hogy a lányt annyira frusztrálja az apa jelenléte, hogy jóval a saját szintje alatt úszik, próbálták is kiiktatni az apát az edzésekről, inkább kevesebb, mint több sikerrel, a vége meg az lett, hogy a lány víz közelébe se megy, ha nem muszáj. Ha magas elvárás címen erre gondolnak a gyerekpszichológusok, igazuk van.  Ha így értelmezzük az elvárásokat, pontosan olyan állapotba kellene eljutnunk, hogy egyáltalán ne legyenek elvárásaink a gyerekekkel kapcsolatban. Nem könnyű, én is úton vagyok…

Adora Stivak azonban arról beszél, hogy a szülei egy szellemileg-érzelmileg lényegesen magasabb közeget teremtettek neki és a nővérének, mint ami általában máshol szokásos. De attól, mert Arisztotelészt, A gének üzenetét és hasonlókat olvastak nekik, nem voltak arra kötelezve, hogy ezt tudják is, valamint ettől még nem estek el a kimondottan gyermekeknek szánt dolgoktól. Az ő esetükben Arisztotelész olyan természetes része volt az életüknek, mint pl. a homokozólapát, ott volt, ha akarta, kezdett vele valamit, ha nem akarta, nem. És lényeges különbség van aközött, hogy erőltetek valamit, vagy körbeveszem a gyereket mindenfélével, és hiszek abban, hogy képes rá, és ebben időnként meg is erősítem.

Vagyis ugyanazon az elven működött, mint nálunk a Doman-módszer, vagy a többnyelvű nevelés. A gyerekeknek természetes, hogy itthon ilyen van, de nem kérjük őket számon a tudásukról. (Az elején még próbálkoztam ilyennel, de rájöttem, hogy értelmetlen.) Ha belegondolok, hogy már azt is soknak tartották, hogy kezdettől fogva mese- és ifjúsági regényeket olvastunk folytatásokban, ahelyett hogy leragadtunk volna pl. az Anna, Peti, Gergőnél. És ez csak fokozódott az idegen nyelvű mesékkel. Mert hogy úgy se értenek belőle semmit, akkor meg minek. Bevallom, fogalmam sincs, mennyit értenek belőle (mármint az idegen nyelvű szundimesékből, a rövidebb történetek, képeskönyvek esetében még tudom követni), és ha nem volna valami mérhetetlenül erős hitem abban, hogy valamikor érzékelhető gyümölcse is lesz, már régen feladtam volna.

Adora Svitak szülei bizonyosan azért olvastak Arisztotelészt, mert ez illett a műveltségükhöz, világképükhöz, értékrendjükbe. Ezt azért mi nem olvastunk, és nem is nagyon fogunk, olvastunk viszont Esther és Jerry Hicks-et, Ekchart Tollét és Mabel Katz-ot (róla hamarosan írok), és tervben van Bodo Schäfer is, németül, mert a gyerekeknek szánt könyvét nem fordították le. Még az is lehet, hogy A csodák útja (Course in Miracles) is “tananyag” lesz nálunk. (Miután Bagdi Bellának ez ebből készített megénekelt tanításait imádják.) Mi meg ezekkel vagyunk szinkronban. És amikor az ilyen témákat átbeszéltük, főleg Benivel és Blankával, néha elképesztően bölcs meglátásaik vannak… Igaz, a gyakorlati kivitelezés, mondjuk úgy, alakulóban van.

A másik kulcsgondolat a bizalom kérdésköre. Nemcsak a gyerekekben nem bízunk, hanem általában egymásban, ha bíznánk, nem kéne mindenre 20-30 űrlapot kitölteni és aláírni. De a gyerekek felé fokozott ez  a bizalmatlanság, mintha irányítás nélkül nem tudnának létezni, vagy tuti biztos rossz irányba mennének. Mivel személyes tapasztalatom nincs más országok oktatásában, csak F. Várkonyi Zsuzsa egyik előadására támaszkodom, mely szerint külön magyar specialitás, hogy már az iskola sem a gyerek dolga, hanem a szülőé, a tanár a szülővel beszéli meg, hogy mit és hogyan tanuljon a gyerek, nem a gyerekkel magával. Már ennyire se tartjuk képesnek, hogy egyedül is fel tudja dolgozni az információt? Az otthonoktatás egyik legnagyobb kihívása lesz, hogy az irányítást a tőlem telhető legjobban leépítsem, és inkább vezető lehessek abban az értelemben, hogy tudjam abban támogatni, amiben nagyobb a tapasztalatom, ha ezt kéri.

Nem félek attól, hogy akkor nem fog csinálni semmit, vagy épp nem fog tanulni. Beni ugyanis nagyon szeret tanulni, és őt még nem szokatták hozzá ahhoz, hogy erre csak irányítás mellett képes. Első körben azt tervezem, hogy lesznek kötelező és választható feladatok, először naponta fog megkapni 4-6 kötelező feladatot, azt ossza be magának, ahogy akarja, a többit meg ő választja ki, hogy aznap mit akar csinálni. Később növelni akarom az időtávot, két napra kapja meg előre, és szeretnék eljutni majd valamikor az egy hétig. Ezzel időmenedzsmentet is tanulhat és a feladatok súlyozását. Keretként ott lesz, hogy melyik délelőtt milyen nyelven beszélünk, de ez nem újdonság.

A bizalomról és a gyerekek véleményének figyelembevételéről írt Stephen R. Covey is A sikeres élet hét aranyszabályában. Pl. hogy legyen a családnak valamilyen küldetése, ezt a családtagok együtt fogalmazzák meg. Időnként ezt felül lehet vizsgálni, átírni, ami már esetleg nem érvényes, mert úgy változtak a dolgok. Ugyanígy meg lehet beszélni, kinek milyen állandó feladatai vannak a ház körül, miket kell azon a héten elvégezni, és itt is adhatunk választási, ötletelési lehetőséget a gyerekeknek. Lehet, hogy sokkal jobbat találnak ki, mint ami nekünk eszünkbe jutna. Én egyelőre csak a saját küldetésemet írtam meg, de azt hiszem, lassan itt az ideje a családét is összehozni.

Beni kimondottan “csináljuk meg” típusú gyerek, sokszor nem is szól, hogy éppen mit alkot, csak akkor, ha már belebonyolódik annyira, hogy segítséget kérjen. Egyik saját alkotása a lovagjelmez volt, Jáva építőjátékból, még buzogánytartó is volt a sisakon hátul. Egy mese inspirálta, de ha engem kér meg, valószínűleg leragadtam volna a papírcsákó hajtogatásánál.

Egy konkrét példa a bizalomról: egy hűvösebb napon Blanka kint akart rajzolni az udvaron, mivel szoknya nélkül nem létezik mostanában, szoknyában és pólóban. A régi rutinból odamondtam volna neki, hogy öltözzön fel rendesen, akkor garantáltan dacolni kezd. Ehelyett: menj ki, szerintem el tudod dönteni, hogy fázol vagy nem, ha igen, megoldod. Leült rajzolni, kb. 5 perc múlva bejött, felvette a cicanadrágját és a kabátját, majd visszament rajzolni. Alig múlt négy éves akkor. És Violával is működött, pedig ő még három sincs. Azt hiszem, a bizalom ilyen apró dolgokkal kezdődik… Csak a gyakorlat, a gyakorlat, a gyakorlat, mert anélkül nem lehet a régi mintákat leépíteni.

Adora Svitak novellákat írt, megkapta hozzá a szüleitől a megfelelő eszközöket és támogatást. Az nem nagyon szokott beleférni a Vekerdy-gyerekmodellbe, hogy egy hatéves laptopot kap. Mert hát a szabad játék… Tényleg minden tiszteletem Vekerdy tanár úré, csak úgy érzem, az elmélete az ilyen típusú gyerekkel nem tud mit kezdeni. Márpedig Adora esete nem egyedi, megkockáztatom, hogy nem is ritka, csak épp a tehetség más területen jelentkezik, és a legtöbb esetben nem kap ekkora nyilvánosságot (hála Istennek). Egyik unokatestvérem például már egészen kicsi gyereknek profi gazdálkodó volt. A körülmény is adott volt, hogy kiteljesedhessen, mivel nem egy nagyvárosi panelba született, hanem faluhelyre, nagy konyhakerttel. Aztán hogy idővel eltűnt a lelkesedés, annak is volt köszönhető, hogy az egész világ azt üzente számára, hogy ez a munka értéktelen (tanulj, fiam…), másrészt ezzel a faluban szinte mindenki foglalkozott, tehát nem számított extra képességnek. És várták tőle a Papírt. Mert hogy az a tuti élet biztosítéka. Valószínűleg soha nem lett volna országos szinten ismert valaki, se tudományos kutató, se olimpiai bajnok.  De lehet, hogy 20-30 km-es körzetben az ő paradicsoma/ krumplija/ őszibarackja lett volna a legnépszerűbb, mert az valódi minőség. Ő maga meg boldog, kiteljesedett ember. Talán.

Szerintem egy gyereknek akkor jó, ha kiteljesedhet abban, amiben jól érzi magát. Ha ez akkor és ott a novellaírás, abban, ha a zeneszerzés, abban, ha az építőjáték, abban. (Érdekességképpen: Beni hatévesen jött rá, hogy homokvárat építeni is izgalmas. Nem mintha eddig nem lett volna rá lehetősége, csak máshová koncentrálódott az érdeklődése.) Dr. Ranschburg Jenő utolsó írásaiban volt szó arról, hogy a tehetséges gyermekek sokszor egészen másképp élik meg a gyermekkort. Nekem pedig meggyőződésem, hogy a gyerekek istenadta képességei egyre hamarabb fognak kibontakozni, feltéve, ha a korlátozás helyett teret, bizalmat, támogatást kapnak hozzá.

És még valami: ha most, a jelenben jó, akkor jó. Amit ma gondolok, érzek, azzal teremtem a holnapomat, szóval erősen elhatárolom magam azoktól a nézetektől, hogy majd milyen rossz lesz neki később. 😉

Ahogy befejeztem a cikket, anélkül, hogy Beni látta volna ezt a videót, vagy hogy beszéltem volna róla, azt fejtette ki nekem, hogy ő azt szeretné, ha a meséket, amiket ír, nemcsak a család meg pár ovistársa ismerné, hanem sokan, mint pl. azt a könyvet, ami a kezében volt. Magyarán meg lehessen venni a boltban. Na tessék… Innentől kezdve rendesen gyűjtjük és rendszerezzük az írásait.