Egymást tanítjuk

A magyar oktatásszemléletről

Az utóbbi időben rengeteg cikk, bejegyzés született arra a bejelentésre reagálva, miszerint az iskolában nem az angolt kellene első nyelvként tanulniuk a gyerekeknek, hanem valami “strukturáltabbat”, mert hogy az angol túl könnyű, és ez elhiteti a gyerekekkel, hogy maga a nyelvtanulás is könnyű. Az egyik cikk, amely felkeltette az érdeklődésemet, a Nyelv és Tudomány honlapon jelent meg, ehhez szeretném hozzáfűzni a gondolataimat. Nem is igazán a nyelvoktatás részéhez, hiszen azt már én is megrágtam párszor, sokkal inkább az emögött álló társadalmi gondolkodásmód érdekel.

A nyelvi részét még kiegészíteném azzal, amelyet a kétszögletű egyenes blogon olvastam. A szerzője Ausztriában élő magyar, akinek a környezetében sok más nemzetiségű család is él, és ebből következően lát olyat is, amely számunkra Magyarországon, egy nyelvileg és módszertanilag lényegesen homogénebb környezetben kevésbé érzékelhető.

“Az viszont nincs leírva, amit az én itteni nyelvtanárom mondott, aki nem mellékesen épp doktorizna a német, mint idegen nyelv tanítása tárgyból, hogy kétféle diákja van.

Az egyik típus, aki az egykori keleti blokkból érkezett, és remekül tudja a nyelvtant, a kissé elavult szakkifejezésű nyelvészeti kérdésekben nagyon tájékozott, mert megtanították neki.
A másik típus, aki nyugatról, vagy más helyekről érkezett, és remekül beszél, boldogul, de egy helyes nyelvtani elem nincs a mondataiban.
Mit tippeltek kit könnyebb németül tanítani? Hát nem minket!
Saját tapasztalat, hogy át kell lépni egy lélektani határt ahhoz, hogy az ember elkezdjen beszélni, és félretegye a nyelvészeti kérdéseket.”

De visszatérnék a gondolkodásmódra. A Nyelv és Tudomány cikkírója szerint az ún. konzervatív szemléletről van szó, amely szerint nem lehet komolyan venni pl. a játékos oktatást, a gyerek emberszámba vételét, az alternatív pedagógiai vonalakat, azt hogy a motiválás és a jutalmazás hatékonyabb módja a nevelésnek, mint a fegyelmezés és a büntetés. Vagyis “a gyerekeket nem szórakoztatni, hanem szívatni kell az iskolában, különben léhák maradnak, nem lesz belőlük komoly felnőtt“. Mikor ezt olvastam, csak az jutott eszembe, mennyire boldogtalan lehet az, aki így gondolkozik… Nagyon hasonlít ahhoz a gondolathoz, hogy engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem. Az, hogy közben mindenféle blokkal, komplexussal küzd, amelyek életének szinte minden területére hatással vannak, valahogy mellékes, mert nem érzi az összefüggést. Mindannyian cipeljük az előző generációk rossz mintáit, ugyanakkor mindannyiuknak megvan az esélye is, hogy ezeket kisebb-nagyobb részben átalakítsuk, felülírjuk. Ez egyéni döntés és felelősség kérdése, teljesen felesleges a másokra mutogatás.

Hozzátenném, hogy nem tudok nagyban gondolkozni, nem akarom és nem is vagyok képes egy ország oktatási problémáit megoldani, annál is inkább, mert mára a társadalom annyira sokszínű lett, teljesen más problémákkal, kihívásokkal, hogy egyszerűen nem létezhet egységes megoldás. A dolgok nagy része pedig a családban dől el. Mind a motiváció, mind az érdeklődés vagy a viselkedés kérdése, éppen ezért nem is lehet egy helyen, ugyanolyan módszerrel kezelni pl. az analfabéta szülők hátrányos helyzetű gyerekét a többgenerációs értelmiségi családokéval, vagy éppen a konfliktusok megoldására csak az agressziót ismerő gyereket azzal, akivel valóban törődtek, partnerként kezelték, kikérték a véleményét. Pláne, hogy sok esetben a szülőket kellene először “kezelni”, nem a gyerekeket. És ezzel még csak két dimenzió két végső pólusát említettem…

Így még maga a tankötelezettség is vitatható kérdéssé válik. Azért alakult ki, mert a szegény családok gyermekeinek esélyük sem volt tanulni, és ezáltal kitörni a környezetükből. Ma nemcsak lehetőség van, hanem egyenesen kötelesség, mégis riasztóan megnőtt a funkcionális analfabéták aránya, illetve azoké is, akik a 18 éves korig tartó tankötelezettség miatt évekig ülnek 2-3. osztályban minden eredmény nélkül. Vagyis csak azzal, hogy van lehetőség tanulni, nem oldjuk meg a problémát. A család, aki fontosnak tartja, úgyis megoldja a gyerekek taníttatását, akinek meg nem, azon a tankötelezettség se segít. Sajnos. Viszont azoknak, akik előre akarnak lépni, a “tanterv” nagyon korlátozó lehet a nagyrészt használhatatlan egyentudás kikényszerítése miatt, hiszen sokkal érdekesebb és fontosabb dolgokra lehetne szánni az időt és az energiát. Éppen ezért lenne szükség egy sokkal színesebb palettára az oktatás területén, ez azonban feltételezi a tudatos, felelősségteljes emberek jóval nagyobb arányú jelenlétét, mint ami most van.

Az én feladatom jelenleg a saját gyerekeim útjának egyengetése, éppen ezért ebből a szempontból szeretném egy kicsit megvizsgálni a konzervatív szemléletet. Nekem olyannak tűnik, mintha visszafelé mennénk. Lehet, hogy az 1970-es években valami bevált, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy beválik, de ez még nem jelenti azt, hogy a 2010-es években, a teljesen megváltozott életkörülmények között is működni fog.

Szabó Magdára már többször utaltam, az ő írásaiban többször visszatér a gyermekkorát meghatározó nagyon kemény nevelési elveket valló maximalista iskola. Hálával gondol rá, mert segített neki és iskolatársainak túlélni a II. világháborút a következményeivel, a Rákosi-korszakot a kitelepítésekkel, betiltásokkal, illetve szerinte az iskola szellemének köszönhették azt is, hogy ilyen körülmények között meg tudtak maradni a saját értékrendjüknél, és 1956 után szinte valamennyiüket “rehabilitálták”. Ugyanakkor a tanárai közül pont azokra emlékszik vissza a legnagyobb hálával, akik értékelték az ő szabálytalan tehetségét (nemcsak egyféle jó választ fogadtak el), illetve azt, akiről később az Abigél Kőnig tanár urát mintázta: aki a többi tanár között gyengének, pojácának tűnt, aztán később kiderült róla, hogy több erő van benne, mint a kollégáiban, csak éppen ezt lényegesebb dolgokra használja, nem arra, hogy gyerekeket félemlítsen meg a z iskolában. Lesz félni- és sírnivalójuk bőven, legalább legyen pár óra az életükben, ahol boldogok lehetnek.

De milyen körülmények között volt gyermek Szabó Magda? A két világháború között Európa egy puskaporos hordón ült, valahol mindenki érezte, hogy lesznek itt még szörnyű dolgok, meg kell próbálni a túlélésre berendezkedni az erőszak világában, így valóban jó szolgálatot tehetett az iskola a maga elveivel és módszereivel. Ma viszont olyan korszakot élünk, amelyben egészen másféle káosz uralkodik, nevezetesen, hogy a régi receptek, amelyek eddig beváltak, egyre kevésbé működnek, újak még nincsenek, vagy éppen próbálják kialakítani, és ez az élet minden területére érvényes a párkapcsolatoktól és a családmodelltől kezdve a pénzügyeken át a megélhetésig, és természetesen ez alól az oktatás sem kivétel. Azaz: hiába nyúlunk vissza régi mintákhoz, szerintem nem fognak működni. Az lenne a dolgunk, hogy újakat teremtsünk, ebben persze benne van a kísérletezés és a hibázás minden lehetősége. Ugyanúgy mint az előrelépésé.

Nem működik az a recept sem, hogy tanulj jól, lesz egy jó állásod, amiből jól megélsz. A kelet-európai blokkban ez az illúzió kicsit tovább lett fenntartva, mint a civilizált világ más részein, talán ezért is van az, hogy az egyre növekvő számú diplomás munkanélküli mellett próbálunk benne hinni. Éljük az egyentudás, egyenképzés csődjét, mégis foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá. Mert valamikor működött.

A jelen kihívása szerintem sokkal inkább az, hogy tudjunk egyszerre boldogok és felelősségteljesek lenni, a kettő ugyanis nem zárja ki egymást, mint ahogy a konzervatív szemlélet tükrözi. A megélhetésünk már évek óta valami mástól függ, nem az iskolázottságtól, sőt szerintem a “jó családi kapcsolatok” szerepe is csökken, csak épp ezt a “valami mást” nem tanítja senki, legalábbis az iskolában. Főleg azért, mert nagyrészt azok sem tudják, akik arra lennének hivatottak, hogy átadják. Ilyen dolgokra gondolok, mint önismeret, önbecsülés, tisztában lenni saját erősségeinkkel, gyengeségeinkkel, célokat kitűzni, tervezni, az időt jól beosztani, tudni, mit akarunk, lehetőséget kapni arra, hogy abba az irányba menjünk, amerre a szívünk húz, tudni dönteni és a döntéseinkért vállalni a felelősséget, merni hibázni, a hibákból tanulni, hinni és nem utolsó sorban tudjuk jól érezni magunkat a bőrünkben. Ehhez a testünk mellett a tudatunkat is rendszeresen tisztítani kell.  Mind olyan, amelyet az összes sikeres ember tud. De hogy egyik sem az iskolában tanulta, az is biztos. De ehelyett megint központilag szeretnék eldönteni, hogy kinek mi jó. Lehetőleg mindenkinek ugyanaz. Kérdés, mit akarunk elérni, hogy tudatos, felelősségteljes embereket neveljünk, vagy irányítható birkákat?

Lehet cél az utóbbi is, de szerintem már nem fog menni. A Föld energiája már nem olyan, ami ezt elbírja. Az egót, az egós viselkedési formákat már a végletekig túlpörgettük, ha nem akarjuk kinyírni magunkat, mindenképp taktikát kell váltani. A félelemben tartás, büntetéssel nevelés tanítás mind egós viselkedési formák. Ahogy látom az ország lakosságának általános mentális és fizikai egészségi állapotát, nem hinném, hogy előre visz. Lehet szeretettel nevelni, motiválni, játékkal tanítani, tapasztalatból mondom, hogy sokkal hatékonyabb és eredményesebb. A boldogság nem a félelemben gyökerezik, de a tudás sem, a motiváció pedig végképp nem. Örömmel, szórakozva, játszva tanulni, a saját érdeklődésünknek, tempónknak és elsajátítási módunknak megfelelőlen, ez lenne a jövő. Minden más megalkuvás és hosszú távú feladása önmagunknak. Nem pedig alkalmazkodás, aminek sokan nevezik. Az alkalmazkodás inkább valami olyan dolog, hogy el tudom fogadni magamat és a másik embert a maga tulajdonságaival együtt, hogy együtt tudok működni azokkal, akikkel többé-kevésbé egy hullámhosszon vagyok, és el tudom dönteni, kivel nem megy, azt pedig nem erőltetem.

De ebben mindenképp Te vagy a kulcs, a szülő, mert pillanatnyilag ebben a káoszból születő új rendben nincsenek biztos pontok, tuti receptek. Tetszik, nem tetszik, kísérletezés van, de amit tudok: lehet találni segítőtársakat, partnereket, mert elég sokan keresik a biztatóbb megoldásokat.