Egymást tanítjuk

Egy vita margójára 1.

A napokban sikerült összerúgnom a port egy háromgyerekes apukával a facebook-on, egy zártkörű csoportban. Természetesen az otthonoktatás körüli nézetek miatt. A vita számomra sok szempontból nagyon tanulságos volt, főleg abból, hogy még mindig bőven van mit tanulnom a kommunikációból, az én-üzenet nem elég, valamint azokat az ellenvéleményeket kaptam meg, amelyekkel már találkoztam más eddig is, és még bőven fogok is, ugyanis tisztán képviseli az általánosan elfogadott kollektív gondolkodást. Hálás is vagyok a lehetőségért, hogy erre rávilágított. Nem véletlenül hiányszám, azaz kiugrási lehetőség a számmisztikai képletemben a hármas, így kommunikálni tanulok. Mivel a zártkörű csoport létrehozója kifejezetten kérte, hogy a vitát tegyük át más platformra, főleg azért, mert akkor a FB folyamatosan ezt a témát dobja előre, itt most kifejtem a bennem maradt gondolatokat, illetve helyesbítéseket. Tanulságul minden másképp gondolkozónak

Kerestem a megfelelő gondolatokat a helyzet illusztrálására, és pár napja meg is kaptam. Az első a FB-on érkezett egyik ismerősömtől: “Mit tartasz természetesnek? Amit ismersz. Attól még nemcsak az létezik.” A másik sokkal kifejezőbb, a Csillagmag oldalon találtam rá: “És ki mondja meg, hogy mit mihez hasonlítok? Egyedül TE! Te mondod, vagy eddig esetleg a TV, a rádió, a család, a civilizáció mondta meg neked, hogy mi a rossz, és mi a jó? Azt láttad (láttatták veled), hogy azoknak “jó”, akiknek van férjük/feleségük, van sok pénzük, autójuk, nemtomijük, és Te elhitted… és ezért volt benned egy kívülről jövő jó és rossz elválasztás.”

A vita indítója egy Ranschburg Jenő idézet volt, amelyre reagáltam, hogy pontosan ezért intézzük most a magántanulói státuszt. Erre kaptam a választ, amelynek az volt a lényege, hogy megfelelő iskolát kell keresni, és kész, valamint hogy az iskola nemcsak a tanulásról szól ám.

A kommunikációm egyik hibája volt – erre is utólag jöttem rá -, hogy (tudattalanul) feltételeztem olyan tanulmányok, írások ismeretét, amelyeket én már párszor jó alaposan megrágtam, és jó ideje ebben az elméleti körben mozgok. Ezek nélkül a hátterek nélkül pedig valóban zavarosnak és ellentmondásosnak tűnik néhány gondolatom. Mint korábban tettem rá utalást, nem ezek a cikkek alakították a gondolkodásmódomat, hanem óriási meglepetésként ért, hogy viszontlátom a saját gondolataimat mások írásaiban, sokkal összeszedettebben, mint ahogy én eljutottam ezek tisztázásában.  Csak emlékeztetőképpen néhány link a kiemelt anyagokról (többről írtam már itt).

John Taylor Gatto beszéde 1990-ben, amikor az év tanárává választották az Egyesült Államokban, amelyben többek között nagyon jól körbejárja az iskolázottság és az oktatás közötti különbséget, valamint azt a szocializációs szakadékot, amit az iskola rendszere okoz. Egyik legnagyobb bajnak pedig azt látja, hogy nem hagyják a gyerekeket egyedül lenni! Úgy láttam, az interneten érdemes még utánanézni ennek az embernek, biztosan találunk pár gyöngyszemet.

Sir Ken Robinson két előadása a TED Konferencián, a kreativitiás tönkretételéről, az emberi tehetség sokféleségéről és az oktatás lineáris szemlélete miatti problémákról. Arról, hogy nem elég az oktatási reform, mert azzal csak egy rossz modellt javítgatunk. Magát a modellt kellene megváltoztatni.

Hogy ne csak külföldi példát hozzak: egy magyar középiskolai tanár írása az Élet és Irodalomban, kimondottan a magyar helyzetről, és végére eljut oda – úgy hogy az otthonoktatás lehetősége fel sem merül benne -, hogy a gyerekek pont azért nem tudnak se művelődni, se a kedvteléseikkel foglalkozni, se igazán társasági életet élni, mert iskolába járnak. Hogy mekkora kamu az a bizonyos általános műveltség, valamint még a tankönyvek is tele vannak tárgyi tévedésekkel.

De említhetném még Rüdiger Dahlke: Sorsfordulók című könyvét, A tanulás forradalma című könyvet, vagy éppen James Redfieldtől a Mennyei próféciát, Deepak Choprától az Élet hét törvényét.

Megmondom őszintén, nem a más vélemény nyitja ki a bicskát a zsebemben, hanem az, ha nagyon jó szándékkal elkezdenek engem arra oktatni, hogy mi jó nekem és a gyerekeimnek. Évek óta pontosan azért alkalmazom az én-üzeneteket (szerintem, azt gondolom, úgy érzem, így csinálom, stb.) ahelyett, hogy a másikra utalgatnék. Nem kevés otthonszülős, Doman-módszeres, többnyelvű neveléses és otthonoktatásos vitán edződtem, de van egy bizonyos visszatérő motívum, ami a témától független. Azaz: megmondja, mi a jó nekem és a gyerekeimnek, és ez a jó kivétel nélkül a belénk táplált kollektív gondolkodásminta. Elmondja ennek az előnyeit (amelyet 36 éve hallgatok), aztán a legtöbb esetben megspékeli azzal, hogy mennyit ártok, ha másképp csinálom. Az a kedvencem, hogy effektíve meg akarja védeni a gyerekeimet az én deviáns gondolkodásomtól és annak a következményeitől. Valóban érdeklik őt az én gyerekeim meg a sorsuk? Ugyan már. És rendszerint kapok valami nem túl szívélyes jelzőt, mint frusztrált, agymosott, szektás, milyen anya az ilyen. Holott én úgy gondolom, hogy egész egyszerűen felébredtem, és már nem lehet megetetni ezekkel a szólamokkal és nem lehet megfélemlíteni.

Napokig azon gondolkoztam, hogy vajon mi váltja ki ezt a viselkedést, miért fáj az a másiknak, hogy én másképp teszek és gondolok valamit, mikor ezzel én nem gátolom abban, hogy ő is azt tegye, ami neki jó. Próbáltam összehozni ezt a bejegyzést, míg “linkvadászat” közben “véletlenül” ráakadtam. Szerepel benne ugyanis a már említett John Taylor Gatto.

Ébresztőfilm 14/16 – Agymosás

Külön felhívnám a figyelmet az agyféltekékről szóló részre, mert pontosan ott van megfogalmazva ez a körülmény. A többi egy sor olyan, amelyet lassan két éve hangoztatok ezen a blogon.

A hideg futkos a hátamon, mikor olyan kijelentéseket hallok pszichológusoktól, hogy a gyereknek nem kell sok idő, mert sokkal többet ér fél óra egymásra figyelve, mint négy óra a tévét bámulva. Ebben a vonatkozásban történetesen igaza van, de csak ebben. A gyerekeknek ugyanis az egészséges, kiegyensúlyozott fejlődéshez rengeteg idő, energia kell, amelyet a felnőttek rájuk szánnak. Elsősorban a szülők, de nemcsak azok. A tanár pedig erre a legjobb szándéka ellenére sem képes, mert a körülmények nem úgy lettek kialakítva. Ahogy John Taylor Gatto elmondja.

Előrebocsátom, hogy idegenkedem az összeesküvés-elméletektől, de nem tudok amellett elmenni, hogy az eredmények láthatóak, érezhetőek. A család intézménye szétesve, a gyerekek az egyenoktatásban, és ennek még örülünk is, dicsőítjük, és módszeresen támadjuk a másképp gondolkodót, sokszor szerintem azt se igazán tudjuk, hogy miért. Csak úgy reflexből. Szörnyű. Az szerintem mindegy, hogy emögött tényleg áll-e egy csoport, vagy egyszerűen a felemelkedési folyamat eredménye, és szét kell esnie a régi struktúráknak azért, hogy új egyensúlyban, új alapokon újraszerveződjenek. A változás itt van és szükséges. És ha ez a bizonyos csoport valóban létezik, még hálás is vagyok nekik, hogy felgyorsították a folyamatot.

Számunkra azért nincs megfelelő iskola, mert az alapstruktúra rossz (nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem az egyes tanárokról van ilyen-olyan véleményem, hanem a lélektelen rendszerről). Ebből a szempontból pedig a rendszeren belül nincs választásunk, hiába hisszük, hogy van. Igen, vannak alternatív pedagógiát alkalmazó iskolák – már amennyit engednek a módszerből használni -, de legalábbis Magyarországon a gyerek ugyanúgy be van zárva egy épületbe, ugyanúgy el van szakítva az idő nagy részében a családjától, ugyanúgy a padban ül és a tanár magyaráz. A különbség csak ott van, hogy ugyanazt az állami szinten elvárt anyagot milyen módszerekkel töltik a gyerek a fejébe. Szintén a “linkvadászatom” eredménye volt egy hozzászólás egy német alternatív iskoláról, amelyről azt kérdezték, hogy olyan-e, mint a Waldorf. Dehogy, a Waldorf túl kötött.És nálunk ez minősül extra szabad iskolának…

Számunkra nincs megfelelő iskola, mert csak annak a tanulásnak látjuk értelmét, amely kihozza a gyermekben rejlő tehetséget, akármi is legyen az, ami olyan tevékenységhez juttatja, amit örömmel végez, és hozzájárul a szakmai, személyes, és nem utolsó sorban a spirituális fejlődéséhez. Az iskola a legjobb esetben a szakmai fejlődéshez járul hozzá, a többit kifejezetten gátolja.

Számunkra nincs megfelelő iskola, mert az meghatározza, hogy a gyereknek hány éves korban mit illik tudnia. A gyerekeim nagyon nem ott járnak, ahol az iskola szerint korukból adódóan kellene, valamint a gyerekeknek (bármelyiknek) számos olyan tehetsége van , amelyet az iskola nemcsak hogy nem hagyja kibontakozni, hanem esetenként el is nyomja.

Számunkra nincs megfelelő iskola, mert a magyar közegről tapasztalatból tudom, hogy nem szereti azt, aki kilóg a sorból. Főleg akkor, ha ezzel eredményesebb, hatékonyabb. És tapasztalatból tudom, mi várna a gyerekeimre…

Számunkra nincs megfelelő iskola, mert ha már egyszer leváltam a nyájról, és felismertem dolgokat, nem fogom a gyerekeimet olyan közegbe küldeni, ahol a legfőbb cél a nyájba visszaterelés, sokszor úgy, hogy a “kivitelezők” erről nem is tudnak. Valamit nagyon megérezhettem ebből – bár megfogalmazni akkor még nem tudtam -, mert rögtön otthagytam a tanári pályát a gyakorló tanítás után.