Egymást tanítjuk

Egy vita margójára 2.

Korábban írtam egy facebook-on elkezdett vitáról, most kibontanék pár lényegesnek tartott részletet. Azaz mennyire a társadalom színtere az iskola, szerezhet-e más mintát a gyermek a szülein kívül, ha nem jár iskolába, egészséges-e csak gyerekek között élni. (Sajnos a busmanokról csak jogvédett képet találtam, így kicsit mással illusztrálom, de a lényeg ugyanaz :)).

A vita azért kezdett parttalanná válni – és erre az apuka utolsó megjegyzésekor jöttem rá -, mert olyan az egész, mintha különböző frekvenciákon beszélgetnénk, következésképp szépen elbeszélgetünk egymás mellett, és az ő szemszögéből az én véleményem tele van ellentmondással. Amikor megemlítettem az amerikai OTTHONOKTATÁSI tapasztalatokat, azzal válaszolt, hogy az amerikaiak közül nem azért járnak sokan MAGÁNISKOLÁBA, mert oda akarnak, hanem mert nincs más a közelben. Ezt az állítást se bizonyítani, se cáfolni nem tudom, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hány amerikai jár magániskolába és miért. A képzavar lepett meg, miszerint az otthonoktatást magániskolaként értelmezte. Ebből nekem az jött le, hogy egyrészt vagy nem hallotta még magát a fogalmat, és / vagy el sem tudja képzelni, hogy a civilizált világban létezik más alternatíva is a gyerekek számára, mint az iskola, nemhogy az még  jól is tudjon működni.

Az egyik sarkalatos pont természetesen a szocializáció kérdésköre volt. Nála ez (mint oly sok másnál) a kortársakkal való együttlétet jelenti. Szerintem a mindenféle korú emberrel való együttlétet. Ő azt mondja, hogy az iskolában a gyermeknek lehetősége van megismerni a társadalmat, mert ott mindenféle gyerek előfordul, szegény és gazdag, célratörő és kevésbé az, szorgalmas és lusta, stb. Ez természetesen igaz, én nem is ezt kétlem, csak egy másik szintről nézem a problémát. Ez alapján pedig van egy felnőtt társadalom, egy gyerektársadalom és egy öreg-társadalom, amelyek között egyre kevesebb az átjárás. Ennek az állapotnak pedig az egyik legfőbb letéteményese és konzerválója az iskola rendszere, függetlenül a benne dolgozó pedagógusok személyétől, és attól, hogy valamikor milyen céllal indult. Az a szocializáció csak a gyerektársadalomba illeszkedést oldhatja meg, a többit nem. Már amennyiben gyerektársadalomnak tekinthető egy osztály, egy ugyanolyan korú gyerekekből álló csoport, függetlenül attól, hogy ők hányfélék. Mert az nagyon szép elmélet, hogy sok osztály van, a gyakorlatban ezek között az átjárás, a kapcsolatok kiépülése a saját tapasztalatom szerint nem igazán jellemző. Akinek vannak, voltak baráti kapcsolatai idősebb, fiatalabb gyerekekkel, azt sokkal inkább köszönhette a testvére(i) baráti kapcsolatainak vagy éppen a környéken lakó gyerekeknek, mint az iskolának.

Beni négy és fél éves volt, mikor próbáltunk vele egy kicsit beszélni arról, hogy nem mindig csak a testvéreit kéne nyúzni, van az udvarban elég gyerek, néha játszhatna azokkal is. Az volt az érdekes, hogy a saját korosztályából (+/- 1 év) vannak legalább tízen, erre Beni saját választásából betársult egy négyfős csapatba, ahol volt egy 8, egy 9 és két 10 éves gyerek. Mikor pár keresztkérdéssel próbáltunk rájönni, hogy miért pont őket választotta, erre jutottunk (bár nem ezekkel a szavakkal mondta el, de a lényege ez volt): a nagyobbaktól lehet tanulni, tudnak olyat, amit ő még nem, a saját korosztálya viszont jóformán csak olyat tud, amit ő is, és az nem annyira izgalmas. Ugyanakkor nagyon szívesen tanítgatja a kisebb gyerekeket is, mert a tudás átadása is szép kihívás. Nem érdekes, hogy a szabad választás egészen mást eredményez, mint amire kondicionálnak minket?

És arról még nem is beszéltünk, hogy az osztály igazából kényszerközösség. Pl. egy faluközösségben az ember meg tudja választani, hogy kivel tölti szívesen az idejét, de itt, ha tetszik, ha nem, éveken keresztül ott vannak napi szinten a nyakadban olyanok, akiket lehet, hogy messzire elkerülnél. Persze, ami nem öl meg, az megerősít, de azt sem tudhatjuk, hogy ez a helyzet hány embert tört már meg. Tudom, ilyen a munkahelyen is van, nem kevés emberrel találkoztam már önfejlesztő kurzusokon, akik azért hagytak ott állásokat, mert már az egészségük kezdett rámenni. Biztosan van ellentétes példa is, de akiket én ismerek, egészen jól jöttek ki ebből, talán mert hittek abban, hogy jobb is lehet Ehhez azonban megfelelő önismeret is szükséges, de hogy ismerd meg magad, ha igazából meg se választhatod, hogy kivel legyél évekig egy légtérben.

Az az igazság, hogy bennem az egyetem első éve is okozott némi feszültséget, hogy bekerültem egy lényegesen nyíltabb közösségbe, és meg kellett tanulnom élni benne. Ennél már csak az volt számomra meredekebb, mikor még a másoddiplomám mellett elkezdtem dolgozni (bank, back office). Az irodában voltunk vagy tízen, abból öt korából adódóan hellyel-közzel az anyám lehetett volna, és nekem annyira kínos volt, hogy azt se tudtam, hogy beszéljek velük. Először azt hittem, biztos valami saját defekt, később jöttem rá, hogy nagymértékben hozzájárult, hogy majd’ 20 évig igen gyér kapcsolatom volt a felnőttekkel, gyakorlatilag kimerült a családban, a tanárokban meg kb. a bolti eladókban. Ez pedig főképp a rendszer defektje…

És ha én, vagy más hasonlóan gondolkodó feltesz egy ilyen kérdést, hogy tényleg jó-e ez a fajta társadalmi széttagoltság, igencsak darázsfészekbe nyúlunk. Hiszen a gyerek benn van az óvodában és az iskolában, az öregek az idősek otthonában, így senki sincs útjában a felnőttnek, hogy egyre brutálisabb módon hajthassa a mókuskereket. Tudom, cinikus vagyok, de szeretem egy kicsit megkapargatni a felszínt. Tényleg jó így élni? Nekem nem, az biztos. Egyáltalán élünk így? Részemről ez az anyagba süllyedt társadalom kritikája, és nagyon remélem, hogy hamarosan kint leszünk ebből. Milyen példát adunk így a gyerekeknek? Ha jól tanulsz, te is beszállhatsz a mókuskerékbe? Erre nevel az iskola elsősorban, némelyike már eleve mókuskerék a gyereknek.

Való igaz, hogy kell a gyereknek látni a “rosszat”, bár inkább úgy mondanám, hogy mást, ami nem összeegyeztethető a saját értékrendjével. Az összehasonlításra sokszor annyi elég, amit az ember a buszmegállóban vagy épp az SZTK várótermében lát. De ha éveken keresztül minden hétköznapot olyan közegben tölt, amelyben nem kevés olyan gyermek van, akinek a viselkedése számára nem elfogadható, az nem az összehasonlításhoz, abból a következtetések levonásához fogja segíteni, vagy éppen az elfogadáshoz, hanem leginkább önmagának a feladásához, amelyet nagyon sokszor tévesen alkalmazkodásnak neveznek.  Formálódó gyermekekről van szó, nem stabil értékrenddel bíró felnőttekről… Tudom, mert megéltem gyerekként a szituációt, és megélem felnőttként. Igazából néhány éve tudom vállalni, kezelni önmagamat, az átlagtól való eltérésemet, és örülni neki. Azelőtt csak elrejteni próbáltam, több-kevesebb sikerrel.

Nemrégen kaptam a facebook-on pár képet, némi szöveggel kiegészítve a busmanokról. Ezen kívül kb. Az istenek a fejükre estek című filmből van róluk képem. És most nem a mindenféle humoros szituációra gondolok, hanem a film elejére, ahol bemutatják, hogyan is élnek. Ott a gyerekek valóban a társadalomban élnek, annyira természetesen vannak együtt felnőttekkel, öregekkel más gyerekekkel, hogy ehhez képest az iskolát a társadalom színterének tekinteni nagyfokú önámítás. És itt a gyerekek a felnőttektől, velük együtt tanulják meg, hogyan kell ott élniük. Így nőnek bele teljesen természetesen abba az életformába. És az az érdekes, hogy a gyerekek közben lehetnek gyerekek, ellentétben a mi civilizált iskoláinkkal, ahol minifelnőtteket csinálunk belőlük.

Arról nem is beszélve, hogy hol vannak nálunk a felnőttek, akik idejüket, energiájukat adják a gyerekeknek? A pedagógusnak erre a legjobb szándéka ellenére sincs lehetősége, mert a rendszer nem erre van kitalálva. 25-30 gyermekre egy, esetleg két felnőtt, illetve később 45 percenként más? Viccesnek találtam a minap, mikor anyukák arra panaszkodtak, hogy mindjárt kezdődik az oviszünet, és otthon lesz a nagy is, hogy akkor majd se a naggyal, se a kicsivel nem tud eleget foglalkozni. Közben meg teljesen természetesnek veszi, hogy az év legnagyobb részében a nagy nem másod-, hanem 28-admagával “osztozik” két felnőttön. És attól, hogy egy 2-3 éves gyermek “társaságra vágyik” (értsd: más gyerekekkel együtt lenni), az nem azt jelenti, hogy onnantól kezdve csak azt akarja, és főleg nem, hogy egész nap nem akarja látni a szüleit.

Mi nagyon próbálunk olyan szülei lenni a gyermekeinknek, akik megadják nekik ezt az időt és energiát, és nemcsak este hattól nyolcig, azt is úgy, hogy a háttérben zümmög a tévé. Nem könnyű feladat, és embert próbáló. Ha nem ezt tennénk, valószínűleg jobban volna kapacitásom írni a blogot. Hosszú távon természetesen a célunk az, hogy több tudatos felnőttet vonzzunk be a gyerekeink életébe, mentorokat, vezetőket. (Mint ahogy a busmanoknál sem csak a szüleikkel vannak a gyerekek, ha már ezt a párhuzamot használom :)) Valahol nekünk, szülőknek is töltődni kell, de olyan segítségre vágyunk, ami után nem arról szól kétszer annyi idő, mint amit nyertünk, hogy a gyerekeket helyreállítsuk. A világunkban ugyanis jelenleg akkora energetikai különbségek feszülnek, hogy nagyon könnyen belesétálhatunk ilyen helyzetbe.

A busmanoknál a gyermek együtt van a szüleivel, (gondolom, vadászni bizonyos kor után viszik), és velük együtt megtanulja az életfeltételeinek megteremtését, honnan, hogyan kell ételt-italt szerezni, hogy védje meg magát, stb.  Ez igenis lehet izgalmas egy gyerek számára, arról nem is beszélve, hogy aztán kiválóan boldogul abban a világban. De képzeljük el, hogy nálunk az anya vagy apa beviszi a gyereket pl. egy könyvelőirodába… Nem egészen ugyanaz… Mint a világ “civilizáltabb” felén élő ember azt gondolom, igenis szüksége van a felnőtteknek olyan térre is, ahol nincsenek ott a gyerekek, de hogy az egész életvitel erre legyen felhúzva, szerintem természetellenes, és nagymértékben gátolja a fejlődést.

Nem vágyom a Kalahári sivatagba, de arra igen, hogy hasonló közösségekben élhessek a mi körülményeink között. A lényeg az, hogy közel hasonló rezgésszintű emberek érzik jól magukat együtt, a harmonikus együttélés pedig magas tudatszintet igényel, különben a kicsinyes emberi érdekek és érzések rövid időn belül szétrobbantanák az egészet. Mindenesetre töretlenül hiszek egy ilyen magas tudatszintű szép új világban, ahol kialakulhatnak jelenleginél lényegesen jobban működő társadalmi struktúrák.