Egymást tanítjuk

Egy vita margójára 3.

A vita előhívott belőlem régi emlékeket, és most, felülről nézve sok-sok részlet értelmet kapott, elkezdtem látni, hogy illeszkednek az Egészbe, az életutamba. Volt köztük olyan, ami engem is meglepett. Írás közben megvilágosodom 😀 Ilyen tapasztalatok fényében nem tudom már járni a régi utat. Emellett kiérek még a versenyhelyzetre is, mint motiváló tényezőre.

Gyakorló tanításomat egy jó nevű gimnáziumban végeztem, nyelvtagozatos osztályban, válogatott gyerekekkel, akiknek a nagy része még tanult is. És ekkor éltem meg az egésznek az értelmetlenségét. Pedig a vezetőtanárom szerint egészen jó órákat tartottam. Csak éppen végig nyomasztott, hogy mire is jó mindez? Magyartanárként átéltem, hogyan utáltatjuk meg a gyerekkel az irodalmat, hogyan vesszük rá arra, hogy életében egy verset se olvasson el, még azt se, ami esetleg az épülését szolgálhatná. Ott is hagytam a pályát azonnal, mert pár éven belül tönkrementem volna abban a tudatban, hogy értelmetlen munkát végzek. De nem felejtem el azt a tehetséges és szorgalmas kislányt, akinek minden percét kitöltötte a tanulás, talán még az álmait is. (Valahogy emlékeztetett korábbi önmagamra.)  Magában nem lett volna azzal baj, ha keményen dolgozik azért, hogy felvegyék a jogi egyetemre. A gond az volt, hogy közben elfelejtett élni. Nagyon remélem, hogy azóta az egyetemet sikeresen elvégezte, és ma a képességeinek megfelelő munkát végez, amit élvez is, nem pedig jóval alatta, vagy éppen nem a diplomás munkanélküliek számát gyarapítja. Mert a jogi pálya már akkor túl volt telítve, mikor ő még az egyetemre jelentkezett.

Ma, magasabb szempontból nézve életem történéseit, látom, hogy nekem azért kellett az az öt év a bölcsészkaron, hogy megtanuljak ÉLNI. Szenvedélyből sportoltam mindenfélét, táncházakba jártam, énekeltem, születésnapokat ünnepeltünk házi-színdarabokkal. Kihasználtam mindent, amire addig nem volt módom. És így is volt egy jó minősítésű diplomám. Volt, aki áttanulta az öt évet, azon túl szinte semmit nem csinált. És olyan is volt, aki alkoholmámorban végigbulizta az egészet. Valamint nem kevés olyan, aki hozzám hasonlóan jól egyensúlyozott a kötelességek és lehetőségek között. Vajon ki jár ma előrébb szakmailag? Csak ettől egyik sem, sokkal inkább attól, amit azóta hozzátett.  Boldogabb lennék-e áttanult öt évvel, kitűnő diplomával? Ma már biztosan tudom, hogy nem. A kérdés inkább az, hogy miért kellett eddig várnom, hogy élni tanuljak, ezt megtörténhetett volna korábban is, illetve miért kellett még tíz évnek eltelnie azért, hogy erre rájöjjek? És ha már erre rájöttem, rakjam rá a gyerekeimre azt a terhet, amit nem kevés munkámba került leszedni magamról?

A következő vitás pont az volt, hogy az apuka szerint a tehetséges gyerekeknek kell a versenyhelyzet, hogy jobban tudjanak fejlődni, és erre nagyon jók az osztálytársak. Szerintem a tehetséges gyermek alapvetően belülről motivált, és ezt kell támogatni, azt a környezetet megteremteni, ahol fejlődni tud. A saját gyermekeimen látom, hogy meddig egészséges a verseny, és mikortól árt. Beni például azért kezdett el hirtelen olvasni, mert rájött, hogy Blanka tud. Viszont elkezdte élvezni a dolgot, és utána a saját örömére olvasott és írt meséket. (Blanka akkor még nem írt.) Mikor Beni látta, hogy Viola ismeri a cirill betűket, gyorsan megtanulta ő is, viszont utána egy jó darabig nem foglalkozott vele (Violával ellentétben), ugyanis akkor még nem igazán érdekelte. A gond az lett volna, ha ennek ellenére csinálná, csak azért, hogy Violánál jobb legyen, ahelyett, hogy arra koncentrálna, amit valóban élvez. Később aztán valódi belső motivációból elkezdte használni a megszerzett tudását, anyák napjára megkaptam tőle az Orgona ága című dalt, átírva cirill betűkre…

Láttam már gyerekek között egy nagyon ötletes, kreatív fejlesztő játékot tönkremenni, csak azért, mert a két résztvevő a játék közben érkező kiegészítő információk során azért akarta folyamatosan változtatni a pozícióját, hogy abba kerüljön, amiben bebizonyíthatja, hogy ő a jobb. Ahelyett, hogy játszott volna.

Nekem, mint kóros osztályelső-szindrómában szenvedőnek szintén nem kevés önfejlesztő, önelemző munkát okozott az, hogy túllépjek azon, hogy másokhoz mérjem magam. Őszintén szólva túl sok erőfeszítésembe nem került osztályelsőnek lennem sem az általános, sem a középiskolában. De az egész nyaramat tönkretette az, amikor testnevelésből négyest kaptam. Noha pontosan tudtam, hogy a tesi kivételével mindenből jobb vagyok, mint az osztály másik kitűnő tanulója, a bizonyítványba beírt jegyek nem ezt mutatták. Persze 11 éves fejjel ezt nem tanulási lehetőségnek láttam, nemcsak a korom miatt, hanem mert senkinek nem jutott eszébe elmesélni nekem, hogy annak is láthatnám. Ma már persze tisztában vagyok az érdemjegyek valódi jelentőségével, már írtam róla korábban. És azzal is, hogy ez a küzdés teljesen értelmetlen volt, hiszen alig használok valamit abból, amit tanultam, ebből következően nagy részét el is felejtettem.

Másik szemléletes terepe volt ennek a tollaslabda, de bőven lehet vonatkoztatni más területekre is, mert ugyanúgy ott volt. A másokkal való összemérés vastagon ott lehet a kollektív tudattalanban is… A tollaslabdában egy ideig nagyon fejlődni akartam, amatőr versenyekre is jártam, görcsöltem rajta rendesen, az eredmények meg valahogy folyamatosan elmaradtak a rengeteg belefektetett munka ellenére. Azt bezzeg láttam, hogy másnak milyen jól megy, és ettől csak még pocsékabbul éreztem magam. Jó pár évvel később kezdte, mégis úgy lekörözött fél év alatt, és hasonlók. Míg egyszer rájöttem, hogy én igazából nem versenyezni akarok, hanem játszani, az éppen aktuális legjobb képességemnek megfelelően. És ez volt az a pont, amikor valóban elkezdtem élvezni a játékot, és csodák csodájára láttam, hogy magamhoz képest egyre jobb vagyok. Mitől kímélhettem volna meg magam, ha ezt tudom már jóval korábban…

Szinte minden önfejlesztő irodalomban, kurzuson előjön az a kérdéskör, hogy az számít, hogy ahhoz képest hol vagy, ahol pl. két évvel ezelőtt voltál, és nem az, hogy máshoz képest hol vagy. Úgy látszik, ezt nem lehet elégszer elmondani, mert annyiszor viselkedünk a másik program szerint akkor is, ha már tudjuk, hogy mit kéne (ez saját tapasztalat.) A gyerekeim felé is ezt kommunikálom, főleg akkor, ha a “bezzeg a másik” szólammal jönnek. De magában ez sem ér semmit, ha közben másképp viselkedem.  A nagy részét már sikerült leépítenem, de rosszabb pillanataimban még előjön.

Szó nincsen arról, hogy mindentől szeretném a gyerekeket megkímélni. Csak éppen aminek már felismertem a defektjét, nem nagyon szeretném tovább örökíteni. A versenyzés szerintem rendkívül egó-vezérelte viselkedési forma, és úgy gondolom, nem szükséges az egót tovább erősíteni, bőven megteszik azt mások helyettem. Ahogy a világunk most működik, azt közvetíti, hogy nyertes csak egy lehet, valamint arról, hogy a siker az egy véges valami, vagyis ha másnak jut belőle, akkor nekem kevesebb lesz. Arról nem is beszélve, hogy a gyermek nem “tiszta papírként” jön. Beniben vastagon ott van a versenyszellem magától is (még jó, hogy leginkább kis “hülyeségeken” gyakorolja, ha már van, úgyis jó, ha kiéli kevéssé vérre menő dolgokon), Blankát alig-alig érinti meg, Viola valahol a kettő között van, de úgy érzem, ebben Blankához áll közelebb.