Kiemelkedő tehetségnek lenni rossz?
2010. szept 12. Kategória Iskola, Kiemelkedő tehetség, Tehetséggondozás | 10 hozzászólás
A mai napig meglep, megdöbbent, olykor felháborít a kiemelkedő tehetségekhez való általános hozzáállás. Legalábbis itt Magyarországon. Magyarország ugyanis nem az a közeg, ahol nagyon díjazzák a sikeres embereket, sőt sokkal inkább megpróbálják őket visszarántani a saját szintjükre.
Ha valamelyik gyermekről kiderül, hogy valamiben az átlagnál lényegesen jobb képességekkel rendelkezik, nem az öröm és a biztatás az első reakció, hanem a pánik: azt próbálják bizonyítani, hogy miért ROSSZ neki. Nem azt, hogy hogyan tudja magából a legjobbat kihozni. Nem, neki csak rossz lehet, és erre a legfőbb indok, hogy ha az egyik területen kiemelkedik, az automatikusan együtt jár egy másik terület fejletlenségével. És megjelennek az ilyen sztereotípiák, mint „izomagy”, lehet, hogy tehetséges matematikus / informatikus / akármi, de teljesen antiszociális, kétballábas, stb.
Holott valahol teljesen természetes, hogy egyik területen jók vagyunk, a másikon pedig kevésbé. Senki sem lehet minden területen kiváló. A kiemelkedő tehetségek esetében pedig a „kevésbé fejlett terület” nagy részében korántsem annyira fejletlen, hogy ne lehetne vele biztonsággal élni a világban.
Lehet, hogy egy sikeres élsportolónak nem erőssége a beszéd, de ugyanakkor kiváló az életvezetése, profi célkitűző és megvalósító. Lehet, hogy a kiemelkedő tehetségű matematikus vagy festő csemetét antiszociálisnak bélyegzik, pedig lehet, hogy csak introvertált. (Bár sokan ezt is hajlamosak afféle fogyatékosságként kezelni, noha ez egy tulajdonság, mint az, hogy kék szemed van vagy barna.) És lehet, hogy ez a tulajdonsága kifejezetten jól is jön neki. Egy introvertált, laboratóriumába zárkózó tudós lehet a világ legboldogabb embere is, csak ezt egy extrovertált típus elég nehezen tudja elképzelni. Lehet, hogy ő a legbénább focista a környéken, de ez sem zárja ki, hogy ne találjon magának olyan mozgásformát, amelyben eléggé ügyes tud lenni, és még élvezi is.
Sokat találkozom azzal a nézettel is, hogy ha egy gyermek tehetséges, vagy egyenesen zseni, annak nagyon rossz lesz, mert elhiszi, hogy különleges, aztán az iskolában majd behozzák a többiek, és neki ez óriási traumát jelent.
Szerintem ez egy óriási tévhit. Ha igaz lenne, a világ tele lenne úszóbajnokkal, profi íróval, zenésszel, fizikussal, akármivel.
Szabó Magda Für Elise című könyvére sokszor fogok még utalni, mert több szempontból rendkívül tanulságos. Szabó Magda háromévesen olvasott, verseket fabrikált, írt! Nemzetközileg elismert író lett. Az osztálytársaiból vajon miért nem? A tehetsége nagyon korán megmutatkozott, viszont volt egy óriási szerencséje: a szülei ott álltak mögötte és támogatták, még ha az iskolában időnként meg is alázták a szokatlan újításai, meglátásai miatt.
Nem a kiemelkedő tehetséggel van a baj, hanem azzal, hogy az iskola nem tudja őket kezelni. Az integrált oktatás keretében nem kapnak megfelelő kihívást, támogatást, elvesztik a motivációjukat és gyakorlatilag egy idő után visszaesnek az átlag szintjére. Nem a többi gyerek hozza be őket!
Ráadásul valamiért divat a tehetséges gyereket szívatni, alázni, rendszerint abból, ami nem az erőssége.
Különösen nehéz ez olyan esetben, ha a tehetség olyan területen van, amelyet az iskola nem értékel, vagy gondot okoz, vagy épp fel sem tűnik. Pl. színészi tehetség, kommunikációs tehetség, kapcsolatépítő tehetség, spirituális intelligencia.
Mikor gyakorlótanár voltam, volt szerencsém egy középiskolai drámatagozatos osztályhoz is. Ezt az osztályt kifejezetten jól kezelték, tudták, hogy nekik az iskolai tananyag csak púp a hátukon. Többen két iskolát is végeztek párhuzamosan (a drámatagozatos és mellette zeneművészeti szakközépiskola vagy főiskola (!!!)), rengeteg iskolaidőn túli elfoglaltságuk volt. Ha ezt nem veszem figyelembe, akkor mit látok: egy rakás lusta, motiválatlan gyereket, akik még arra se képesek, hogy néhány tök egyszerű dolgot megtanuljanak.
Viszont volt alkalmam látni őket előadásokon, fellépéseken is. Ott leesett az állam.Ugyanazok a gyerekek, akik a suliban unottnak, néha egyenesen szürkének tűntek, ragyogtak! Nem értek a profi tánchoz, zenéhez, színjátszáshoz, de az látszott, hogy élvezik, benne élnek, értéket teremtenek, tudnak a közönséggel bánni, és hogy elképesztő munka van a teljesítményük mögött.
Ez azonban kivételes csoport volt és kivételes bánásmód. Alapvetően a dolgok nem így működnek, az oktatásunk nem a tehetséggondozásra alapul, hanem arra, hogy átlagos teljesítményt nyújtsunk lehetőleg mindenből. A jelenlegi szervezeti struktúra erre képes. Ugyanis – szerintem – a tehetséggondozás személyre szabott, amely egyénileg, illetve kis csoportokban (max. 5-7 fő) működőképes. Egy 20-30-40 fős osztályban már nincs tere a személyiségnek, az egyéni igényeknek, így a tehetséggondozás jóformán csak az iskolán kívül oldható meg. ebből a szempontból nézve az iskola rengeteg időt és energiát vesz el, gyakorlatilag teljesen értelmetlen dolgokra.
Te mit gondolsz erről?
2010, szeptember 12 20:38-kor
Maximálisan egyetértek. Mikor írsz erről könyvet, hogy odaadhassam például anyósomnak?
Ő mindig aggódik, hogy Marci túl sokat gépezik – utóbbi hetekben pl. döbbenetesen keveset, helyette egész nap legózik -, és, hogy mi lesz így a gyerekkel oviban meg iskolában…
Ha kinyilvánítanám, hogy: az iskola és óvoda véleménye érdekel a világon a legkevésbé, akkor csak olajat öntenék a tűzre :).
Mindig ide lyukadok ki: nehéz elfogadtatni a környezettel, mert úgy egyébként a környezet elfogad tőlünk mindent, de van egy-két kulcsfontosságú személy, aki nem.
Igaz, számukra például a jó példák – Polgár lányok – is rossz példák. Úgyhogy jól meg is válaszoltam magamnak: nincs szükség a nagymama győzködésére, mert egyik nap ezért aggódik, másik nap meg azért 😉
Köszönöm a cikkeket, mindig új inspirációt adnak!
2010, szeptember 12 22:04-kor
Az a baj,hogy általában az óvodát-iskolát tekintik irányadónak, pedig sajnos annak, hogy aztán ki hogyan boldogul az életben, az iskolához most már egyre kevesebb köze van.
A gond abból lesz, ha ezt elvárjuk olyan területen is, ami egyáltalán nem köti le…
Nekem Marci példája inkább azt mutatja, hogy hosszabb időre képes elmerülni abban, ami érdekli. Ez, mint tudjuk, nem utolsó tulajdonság
2010, szeptember 13 13:52-kor
Nekem Talmácsi Gábor jutott eszembe a soraidról…
Ő is kijelentette, hogy a szüleinek nagyon sokat köszönhet, mert mindenben támogatták, hittek benne. Ha csak az iskolában tanulta volna a sokszor haszontalan dolgokat, és nem engedték volna motorozni, egy jelenséggel és egy világbajnok motorossal lennénk szegényebbek.
Cseh Laci hasonló.
Egyébként én is megéltem az üldöztetés sok formáját, mert sok mindenben tehetséges voltam az iskolában és az irigyek ilyenkor bizony előjönnek. De nem baj, most már látom, hogy volt értelme becsukni a füleimet.
És éljen az alternatív oktatás!
2011, június 10 13:54-kor
Az alternatív oktatás sem oldja meg a tehetséggondozást. Ha nincs ott a szülő a gyerek mögött (aki mindennél jobban ismeri), akkor nincs motiváció. Ha nincs motiváció, nincs élmény, ha nincs élmény… unalom van.
Korához képest tehetséges fiam van a természettudományokban és a matematikában. Sosem fogják behozni az osztálytársai. A tanítónő se tud vele mit kezdeni. Ráadásul hiperérzékeny mindenre, emiatt introvertált egy kicsit. Másképp forog az agya, mint a kortársainak. Ha csatlakozik hozzájuk, mindig a legnagyobb balhéban köt ki.
Mindenben mellette vagyunk, mindig az aktuális információ-igényét elégítjük ki (könyvek, filmek, ide vonatkozó weboldalak), mert egy-egy tudományterület csak addig érdekli, míg kellő mennyiségű infóhoz nem jut. Ebből aztán összerakja, ami kell neki. Elfogadja a többségi oktatás kereteit, látványosan nem lázad, de tudjuk, hogy unatkozik. A tanító olykor piszkálja, hogy miért nem így vagy úgy csinálja, és elvárja tőle, hogy pl. versmondó, mesemondó és egyéb szereplős versenyeken is induljon. Ezekből is jó, mert a mákszemnyi tananyagot megtanulja mindenből, viszont nem egy szereplős típus.
Ezzel megint nem tud mit kezdeni az iskola….és később se. A waldorf se, semelyik.
2011, június 10 18:47-kor
Okoska,
az én gyerekeim még kicsik, a legnagyobb jövő szeptemberben lesz iskolás korú. Ugyanettől tartok, amiről te írsz, mert sok hasonlóságot látok. Abban, hogy a gyerekek a nekik megfelelő módon ki tudjanak bontakozna, a szülőknek van kulcsszerepük, erre még vissza fogok térni. Én pl. emiatt nem is gondolkozom iskolában… Csakúgy, mint bármely más területen, senki sem fogja a mi problémáinkat, kihívásainkat megoldani. De attól még bőven lehet, hogy egy-egy alternatív vonaltól jobb alapot kapunk, amire könnyebben dolgozhatunk szülőként.
2011, június 11 20:13-kor
Igen, a szülőknek van kulcsszerepük. Nagyon is! Tanítóként és szülőként is így látom, és tapasztalom.
Az alternatív iskolák szerintem annyira szélsőséges vonalat lovagolnak meg, hogy nem tartom jó alapnak.
Azért gondolkodtam normál iskolában, mert azt eleve ismerem, sok újat már egyik se tud mondani
A fiam esetében (2. osztályos) kell a stabil,kiszámítható és rendezett iskolai (amolyan poroszos) szellem. Mi otthon hozzátesszük azt, ami hiányzik vagy nincs meg. Magánban nem gondolkodom, mert egy introvertált gyereknek a fejlődéshez kell a közösség. Tudnia kell alkalmazkodni és ismerni a korosztályát, hogy ő attól miben tér el, miben más. Ez az alap.
A közoktatás (tömegoktatás) valóban nem szolgálja az egyéni igényeket, de nem is ezért van. Ezért vagyunk MI, szülők. A többletet mi tesszük hozzá. A személyiségünk, a gyerek személyisége és igénye szerint. Majd folytatom…
2011, június 11 21:16-kor
Okoska,
én nem közösség-ellenes vagyok, de szerintem az iskolai osztály nem feltétlenül a legjobb közösség a gyereknek. Sem én, sem a férjem nem ezt tapasztaltuk. Nem értem, miért az a tuti közösség, ahová kvázi egykorúak vannak összezárva. Lehet, hogy biológiailag egykorúak, de szellemileg,érzelmileg rendszerint nem. Különösen, ha a gyerek évekkel előbb jár a társainál. A saját magam bőrén azt tapasztalom, hogy akkor tudok elfogadóbb lenni másokkal, ha egyensúlyban vagyok magammal. Milyen egyensúlyban lehetek, ha a többség javára az idő nagy részében le kell mondanom arról, ami én vagyok? Főleg, ha nem tanulhatok a saját tempómnak és érdeklődésemnek megfelelően. Arról nem is beszélve, hogy az iskolai anyag olyan mértékben elavult – szerintem, de bőven van hozzá irodalom is -, hogy nagyrészt tényleg nem érdemes vele többet foglalkozni, mint hogy levizsgázzon belőle.
Nem hiszek az iskola közösségfejlesztő erejében, én sokkal többet kaptam a zeneiskolától, énekkartól, sportcsapattól valamint a felnőttektől a szocializálódás szempontjából, mint az osztálytól bármikor. Sőt, ezek hozták helyre részben azt, amit az osztályközösség elrontott…
Nekem ráadásul nem egy gyerekem van, hanem három, illetve októbertől négy. Mást se csinálnak, mint egész nap alkalmazkodnak egymáshoz…
2011, június 11 21:43-kor
Továbbá nagyon nincs kedvem kitenni annak a gyerekeimet, amit mi kaptunk a férjemmel (teljesen más helyen), csak azért, mert másképp működtünk. Mi még azok a típusok voltunk, hogy ami nem ölt meg, az megerősített, de a gyerekeink már nem. Ha ilyen atrocitások érik őket, mint minket, be fognak zárkózni, és a csoda se tudja, mikor fognak újra megnyílni. Volt már rá példa kisebb mértékben.
Azt is tudom, milyen az, amikor erőteljesen negatív emberek környezetéből érkeznek haza. Egyszerűen elviselhetetlenek, az energetikai rendszerük teljesen össze van zilálva, nem győzöm tisztítani őket. Tegyem ki őket minden nap ennek? Éppen elég aktív tanár ismerősöm van az ország minden részén, mindenféle iskolában, hogy tudjam, sokszor nem a poroszos oktatás, vagy a tanár árt a gyereknek, hanem az istenített kortársak.
Nem tervezem bezárni a gyerekeimet, mert rendszeresen fognak sportolni, zeneiskolába járni (van indíttatásuk, látják, hallják a mintát), és a legnagyobbat ismerve ez bőven elég is lesz neki. A kisebbeknél még nem látszik ennyire markánsan.
2011, június 12 16:28-kor
Megértem, és igazad van. A közösség amennyit segíthet a szocializálódásban, annyit ronthat is. A fiamnál sosem fogjuk megtalálni azt a közösséget, ahol legalább az idő nagy részében jól érzi magát. Annyira a saját befelé forduló világában van, hogy mindegy, kik vannak körülötte: mindenki zavarja. Elég eleven, de jó képességű osztályba jár egy gyengekezű tanító néni vezetésével. Idén szeptembertől viszem új közösségbe. Egyelőre nem tart tőle, hogy alkalmazkodni kell, örül, hogy szigorúbb tanító néni fogja várni.
Bárhova kerül közösségbe, mindenhol szinte ugyanaz a gyerektípus fogadja: a waldorfban meg minden gyereknek más a heppje, ehhez szerintem végképp nem tudna igazodni, nagyon felidegesítené.
Nekem is kell tisztogatni,de szerencsére nem a gyerekközösség negatívumaitól, hanem a tanerők “beszólásaitól” (hiperaktív vagy, antiszociális vagy, azért nem jutottál tovább a megyei versenyre, mert baj van a magatartásoddal…) A felnőttektől képes bezárni, a gyerekek nem zavarják túlságosabban. Néha kifejezetten kéri, hogy maradhasson napköziben, mert szeretne játszani velük. A felnőttekkel nem tud mit kezdeni.
Nekem “csak” 2 gyerekem van
2011, június 12 21:21-kor
Bocs, az egy gyerek nem célzás volt, csak a hozzászólásaidból nem jöttem rá, hogy kettő van
Tényleg nem egyszerű a jó közösség megtalálása. Nekünk az ovival volt nagy szerencsénk, jelenleg 12-en vannak, ha mindenki ott van, és kimondottan jó “gyerek- és szülőanyag” jött össze. Ilyen miniközösségeknél még egyszerűbb. Délig vannak, és tudom, hogy jól érzik magukat, de Beni időnként szóvá teszi, hogy neki még a 12 is sok…
Kívánom, hogy az új közösség, tanítónő hozza azt nektek, amit vártok tőle. De a lényeg az, hogy Te ismered a gyermekedet, és tudod, hogy mi jó neki.
Amúgy meg tényleg rengeteg felnőtt van, akitől nem érdemes tanulni, vagy egyáltalán csak megterhelő a jelenléte.