Egymást tanítjuk

Összefoglaló az otthonoktató találkozóról

Elnézést kérek minden kedves olvasómtól, hogy megvárattam a tájékoztató megírásával. Azonban örömmel jelenthetem mindenkinek, hogy az előadásokról hangfelvétel készült, amely meghallgatható itt, valamint Fóti Péterről videó is, amely itt tekinthető meg. Tehát senki nem marad le semmi fontosról, aki nem tudott részt venni, annál is inkább, mert a későbbiekben rendszeresen lesznek találkozók, az az igény merült fel, hogy negyedévente érdemes lenne tartani egyet, a következő várhatóan februárban lesz, de amint tudok részleteket, itt megosztom.

Pár megjegyzést fűznék az előadásokhoz. Szil Pétertől a következő, számomra kulcsfontosságú üzeneteket kaptam:

• Az otthonoktatásnak az egyik célja az iskolai szocializáció leépítése, a fiának rengeteg barátja volt mindig, úgy 5 évestől 55 évesig. :)Vajon miért ne lehetne egy gyereknek felnőtt barátja is?
• A szülő tulajdonképpen a gyermek menedzsere, ha szükséges, szervezze a gyerek életét, amerre ő menni szeretne, erre főleg akkor van szükség, ha a vágyak mindenféle akadályba ütköznek, amelyeknek rendszerint csak a szokásjog az alapja.
• Ha a gyermek valóban el akar érni valamit, akár tíz évnyi tanulnivalót képes akár egy-két év alatt elsajátítani. Ezt egyébként én is tapasztalom Beni esetében, hogy nem lépcsőzetesen tanul, ami éppen érdekli, abban emeleteket ugrik egyszerre.
• Az is előfordulhat, hogy a gyermek csak azután találja meg a saját útját, valódi hivatását, ha már kipróbált más dolgokat is, és ideig-óráig még lelkesítette is. Szó nincsen arról, hogy nem kitartó, csak épp még keresi magát.

Fóti Péter főleg arról beszélt, hogy a szabadon tanulás intézményi keretek között is megvalósítható, a legfőbb példa természetesen Summerhill, de hasonló elveken működik az az iskola is, amelybe az ő fia jár Ausztriában. Emellett Egerben éppen most alakul egy ilyen típusú iskola, őket is mindenben segíti.

Hintalan László előadása számomra már túl filozofikus volt, és egy-két ponton  a saját belső ellenállásomba is ütközött a mondanivalója, és onnantól követni sem tudtam igazán, így nem is tudnék hiteles beszámolót készíteni róla. Sajnos erről hanganyag nem készült, de amint kapok róla értékelhető beszámolót, megosztom. Egy gondolatot azonban mégis kiemelnék, amely a zenetanulásra vonatkozott.

Szerinte az a legnagyobb baj napjaink zeneoktatásával, hogy előbb tanulunk meg kottát olvasni, és csak azután találkozunk a hangszerrel. Így a hangszerhasználat szinte mechanikus lesz, nézem a kottát, és lejátszom, ami oda van írva. Így pedig a legfontosabb dolog, a fül teljességgel kimarad a zenetanulásból. Ez lehet az oka annak, hogy 3-4 év után nagyon sokan nem akarják folytatni a zenei tanulmányaikat. A normális sorrend az lenne, ha először tanulnánk hangszeren játszani (lehetőleg több hangszeren), és ha már stabilan megy, csak azután a kottát. Én is tanultam hat évig zongorázni a hagyományos módszerek szerint, és tökéletesen értem a problémát…

A napokban az óvodai szülői értekezleten felmerült egy probléma a kisgyerekek nyelvoktatásával kapcsolatban, az anyuka szerint a kislánya két és fél év kétnyelvű ovi után sem tud semmit angolul. Az oviban közben ő az egyik legjobb angolos, de otthon ebből semmi nem látszik. A saját gyerekeim példájából tudom, hogy teljesen másképp viselkednek, ha én ott vagyok, illetve ha nélkülem vannak valahol, a nyelvtudás vonatkozásában is, de most nem ezt a részét szeretném hangsúlyozni. Az anyuka szerint  nyelvet csak a klasszikus nyelvtanalapú, fordítós, szódolgozatos, origó nyelvvizsgás módszerrel lehet megtanulni. Ebből következően nem érti, hogy hogy is működik ez másként, hiába próbáltuk többen a mikéntjét elmagyarázni, beleértve a török apukát, aki 29 évesen kezdett magyarul tanulni, mikor ide került, és nagyon jól beszél magyarul.

Kísérteties párhuzamot láttam itt az előbb említett zenetanulással. A klasszikus nyelvtanközpontú nyelvtanítással a nyelv tanulását tesszük mechanikussá, és ebből is kihagyjuk a fület! A kisgyermekkori nyelvelsajátítás pedig pont a fülre épít, hogy azzal, hogy napi szinten hallja a nyelvet, majd valahogy összerakja magában a nyelvet, rájön a nyelvtanra. És ebbe az irányba kellene fejleszteni a az iskolai, sőt a felnőtt  nyelvtanulást is. A kisgyermekek esetében azonban évekig eltarthat az a szakasz, amikor úgy tűnik, semmi eredmény. Holott a mag ott van a föld alatt, és ki is fog hajtani, feltéve, ha nem kaparom ki idő előtt onnan. Bán Annamari is többször javasolta, hogy hagyjuk, hogy a gyermek maga törje fel a nyelv kódját, ahelyett, hogy a kezébe adnánk azt.

Ennek természetesen a legjobb módja az adott nyelvi környezet, de nekem az életem eddig úgy alakult, hogy nem volt se módom, se késztetésem, hogy tartósabb ideig más országban éljek, így azt kellett megnéznem, hogy mit tehetek enélkül. Profi nyelvvizsgázó vagyok, de meg kell mondanom, hogy most kezdem érezni a nyelveket, hogy hét éve napi szinten kommunikálok (igaz, hogy csak a gyerekekkel), az adott nyelveken hanganyagokat, hangoskönyveket hallgatok, meséket nézek, valamint bő három éve rendszeresen olvasok hangosan mese- és ifjúsági regényeket. És őrületes különbség van aközött, hogy úgy használom a nyelvet, ahogy megtanultam, vagy érzem is azt. És egy teljesen más nyelvi környezet egy következő dimenzió lenne.

Bár észtül tanultam korábban, most azzal tréningezem magam, hogy észtül is olvasok pár hónapja. Azon a szakaszon már túl vagyok, hogy szenvedek, mint a kutya, de egy hete, mikor módomban állt észteket hallgatni élőben, örömmel töltött el, hogy felibe-harmadába’ már értettem őket. Az hogy reprodukáljam is, az még odébb van.

Visszatérve az otthonoktató találkozóhoz: az előadások után szó volt arról, hogy jó lenne a szabadon tanuló gyerekek számára valami más bizonyítási lehetőséget kitalálni, mint az iskolai vizsgalapok. Az első 2-3 évben még ne olyan nagy a probléma, de később egyre nyílik az olló, a szabadon tanuló gyerekek egyre messzebb kerülnek az iskolai követelményektől. Bőven lehet, hogy teljesen más területeken profik, és ehelyett azt kell nekik bemutatni, hogy mennyire tudják a történelem, vagy a biológia leckét. Egyik ötlet, hogy bevisszük az iskolába a gyerekek munkáit, amit otthon készítenek, és az alapján értékelni, vagy valami hasonló. Ez még egyelőre ötlet, kidolgozásra vár.

Ilyenkor mindig felmerül bennem, hogy vajon jó úton járunk-e. Hiszen mi már nagyon szépen beleavatkoztunk a természet rendjébe a Doman-módszerrel és a többnyelvű neveléssel. Aztán rájövök, hogy nem tennék másképp most se. Eddig még egyetlen olyan utat sem láttam, amit egy az egyben másoltam volna, de szerintem ez nem is egészséges. Rengeteg jó út van, az az övék, a miénk meg egy kicsit más, de jó látni őket is, mert rengeteg ötletet adnak.