Egymást tanítjuk

Szabadon tanulás és a szülő

A szabadon tanulás hosszútávú befektetés. Alapja a hit és a bizalom, és a lehető legkevesebb kontroll. Fontosnak tartom emellett a gyermekre irányuló elvárások drasztikus csökkentését, a mindenféle mérések kiiktatását, valamint fokról fokra elengedni a Mátrixot, a gondolkodásmintát, amelyet eddig a tanulásról gondoltunk. Ez az a bizonyos önnevelés, amely mindenképp szükséges, ha szabadon tanulást választunk. Ha fontosak az érdemjegyek, vagy az, hogy komoly problémának éljük meg, ha Pistike már tud karácsonyra olvasni, a mi gyerekünk meg nem, ha elhisszük, hogy mindenképp papírok kellenek az életben maradáshoz, akkor nekünk a hagyományos iskolarendszer való.

A saját gyerekeimen már megfigyeltem, de észrevettem más ismerős gyerekeken is, hogy míg a szabad környezetben kiteljesedik, elképesztő dolgokra képes, amint találkozik az elvárásokkal, a nyomással, hogy teljesítsen, azonnal begörcsöl, és nem mutat semmit. És a nyomás sajnos legtöbb esetben a szülőtől származik, bár nem mindig tudatosan.

Beniről sokkal könnyebben leperegnek a “tesztelési kísérleteim”, de Blanka esetében egy rosszkor kimondott szó hetekre visszavetheti még attól is, amit akar. Egyik példa az utóbbi időből, hogy egy orosz könyvet olvasott elmélyülten, és én megdicsértem. Erre rám nézett bambán, azt mondta, ő nem is tud oroszul olvasni, és visszatette a könyvet a polcra. Legalább két hónapig a közelébe se fog menni, az garantált. Nála jobb nem gondolni semmit, semmi mögé, csak úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, amit éppen csinál. Az óvodában azt mondják, kiválóan olvas angolul, itthon a leghalványabb jelét sem mutatja.

Megvallom őszintén, nem tudom, a gyermekeim hol járnak pl. a nyelvekben. Nem tudom, mert közvetlen visszajelzést nem kapok, csak úgy átlag háromhavonta valami közvetettet, azt is csak azért, hogy ne hagyjam abba a projektet Ilyen volt, amikor Beni egy orosz mesében kiszúrta a cápákkal kapcsolatos tárgyi tévedést, vagy amikor tíz nappal később visszamondta a nyelvileg (számomra) egyáltalán nem könnyű orosz mese előző fejezetének a tartalmát magyarul. Vagy amikor Blanka, csak azért, mert szereti a Der kleine Drache Kokosnuss történeteit, elkezd németül érteni, egészen addig, míg ezt észre nem veszem. Viola még ennyi visszajelzést sem ad. Brúnó pedig eddig az egyetlen, aki minden nyelven mondja utánam a szavakat, és hellyel-közzel már használja is a megfelelő helyzetben (magyarul már gyönyörűen állnak össze a mondatai).

Ebben is csak a hit és a bizalom vezet, a Doman-módszer jó ugródeszka volt számomra ennek a kialakításához. Ma már persze látom az eredményeit annak, hogy milyen szépen összeállítják a rendszereket maguktól. Hogy kár ebbe mesterségesen belenyúlni. Ilyen volt pl. az, ahogy megtanultak olvasni. A Doman kártyákkal kapták az “inputot”, de nem voltak tesztelve. És rengeteget olvastunk, olvasunk nekik. Igazából egyikük esetében sem tudom, hogy hol, mikor jött el az a pont, hogy tudtak olvasni. Itt Viola volt látványos, aki 20 hónapos kora óta betűzött (ezt sem tudom a mai napig sem, hogy hogy történhetett), de összeolvasni nem tudott. Bő két év telt el, míg valahol, valamikor összeállt számára a rendszer. Ha folyamatosan nyüstöltem volna vele, valószínűleg elveszem a kedvét az egésztől.

Most pedig próbáljátok az egészet más időtávban értelmezni. Pl. a gyermek ötévesen már ismer minden betűt, de nem tud összeolvasni. Lehet, hogy neki is kell két év, amíg összeáll a rendszer, de történhet sokkal hamarabb is. Szerintem az a lényeg, hogy maga fedezze fel.

Utólag rájöttem, hogy a valódi célom nem az volt, hogy a gyerekeim minél előbb tanuljanak meg, hanem hogy szeressenek olvasni. Ezt elértük. A környezetteremtésen túl az volt a fő oka, hogy nem tanítottam őket, legalábbis nem olyan iskolás, tesztelős, javítgatós módon. Bár elég szűk keresztmetszet, amit látok, de úgy vélem, mutatja a tendenciát: a környezetemben élő iskolás gyermekek több, mint 90%-a nem szeret olvasni, nem is olvas el semmit azon kívül, amit feltétlenül muszáj neki. Nálunk meg megy egyik könyv a másik után…

Oda jutottam, hogy egyszerűen vétek olvasni a tanítani a gyerekeket. Lehet vitatkozni, hogy melyik módszer a jobb, szerintem a hiba az alappal van: a mindenáron tanítással. Nem a részeket kell a kezükbe adni, hanem az egészet, azzal, hogy érdekes, szórakoztató, esetenként vicces történeteket olvasunk nekik, elég rövid időn belül ki lehet szűrni, hogy melyik gyerek milyen stílusra fogékony. Amikor a gyerekek megtanulnak beszélni, akkor is az egészet kapják folyamatosan, ott nem nagyon szoktak kételkedni az emberek abban, hogy az (egészséges) gyermek előbb-utóbb megtanulja. A “mechanizmus” ugyanilyen lenne más területen is (olvasás, matek, nyelvek, stb.), ha nem nyúlnánk bele drasztikusan.

Tehát: hagyjuk a rendszert összeállni, és ezt annyiban segítsük, hogy a kérdésekre válaszolunk.  De a kérdésre válaszolunk, és nem kezdjük Ádámnál-Évánál az okfejtést. Egy példa az életünkből, ahol ezt elszúrtuk:

Beni az egyik újságban kókuszos keksztekercset talált, amit szeretett volna elkészíteni. Be is vásárolt hozzá. Aztán beleütközött az első problémába, nem tudta használni a konyhai mérleget, mivel még eddig nem tanulmányozta a működését (az a fajta, ami hasonlít az óra számlapjára egy mutatóval). Hol van ezen a 20 dkg? (Öt kg-ig mér, és számokkal csak a kilók vannak feltüntetve.) A férjem, aki még nem jár ott a Mátrix visszaépítésében, mint én, hosszas magyarázatba kezdett, és hogy a gyerek abból jöjjön rá, ő nem akarja megoldani helyette a problémát. Beni persze nem figyelt, és hülyeségeket beszélt, mire az apja megállapította, hogy Beni nem tudja, és több szöveges feladatot kellene megoldania matekból. (Más körülmények között én is művelek hasonló bakikat :))

Itt a következő volt a probléma: nem a gyerek kérdésére válaszoltunk. Egyszerűen meg kellett volna mutatni, hogy hol van a 20 dkg, hogy addig kell elmenni a mutatónak, amíg beletölti a porcukrot. Utána valószínűleg kitalálta volna a többit magától. (Kérdés a férjemtől: akkor most oldjuk meg helyette a feladatot?) Szerintem nem erről volt szó. Beni akkor éppen nem matekpéldát akart megoldani, hanem süteményt akart sütni, a figyelme erre irányult. Mi a segítés helyett elkezdtük a tudását tesztelni, amire persze nem figyelt, mert a süti érdekelte. Én tudom, hogy át tudja váltani a mértékegységeket, és azt az infót, hogy hol a mérlegen a 20 dkg, szépen be tudta volna illeszteni az egészbe, amit ismer.

Kettő: ahhoz, hogy Beni tudja használni a mérleget, ahhoz a mérleget kell használnia, nem szöveges feladatokat megoldani. Vagyis ne keressünk ott összefüggéseket, ahol valójában nincs. A dolog pikantériája, hogy aznap olvastam valahol egy hozzászólásban, hogy egy negyedikes gyermek, matekból ötös, fennakadt azon a helyzeten, hogy a recept alapján főztek, de fél adagot, tehát mindenből a felét kell beletenni. Nem értette, mi van.

Elárulom, nekem is van még lebontani-valóm, mert belőlem is előbújik a kisördög, amikor Beni napokig látványosan semmit nem csinál. Aztán végignézem a” semmit”: elolvasott pár könyvet, főzött pudingot, játszott Brúnóval, játszott egyedül, felépített egy komplett várost, írta a regényét, zenét szerzett, verset írt, rajzolt egy tizenhárom részes sorozatot, süteményt sütött, rejtvényt fejtett. Vagyis élt Az tény, hogy tankönyv nem volt a kezében, és semmiféle iskolai tanulásra emlékeztető tevékenységet nem művelt. Igaz, hogy a gyerekek tulajdonképpen minden tevékenységgel tanulnak, de ahhoz elméletet gyártani, hogy éppen mivel melyik képességét fejlesztette (logikait, szociálisat, szövegértést?), butaság, és csak mérgezzük vele az életet.

Aztán vannak olyan esetek is, amikor a gyerekek dobják fel a tanulási folyamatot valamivel. Benivel kínai jeleket írtunk (ez egyébként tetszik neki, felfedezni egy új kódrendszert), és azt találta ki gyakorlásnak, hogy írjuk csukott szemmel Brúnó mágneses rajztáblájára. És jókat röhögünk, hogy kinek a “betűje” csúszott szét jobban. És érdekes, ha utána odafigyelve írja, pontos.

Végezetül kitérnék egy nagyon fontos gondolatra, a rendszerről lepattanó gyermek körére, azokra, akik egyszerűen nem férnek már az alternatív iskolákba sem. Shana írt erről egy jó cikket, a lényege ez:

“A betegség-címkéknek (hiperaktív, figyelemhiányos, stb.) valójában semmilyen valóság tartalmuk sincs, és én ahány elvileg ilyen-olyan problémásnak címkézett gyerekkel találkoztam mint klienssel, vagy a fiam iskolájában, valójában mindegyikről kiderült, hogy semmi bajuk, a gyerekek teljesen rendben vannak.

Viszont a szülőknek volt baja, magukkal is, egymással is, a világgal is, a rendszerrel is, és bizony ezek a szülőkben lévő feszülések, lenyomott félelmek, érzéstartalmak, ellenállások, tehetetlenségérzetek képeződtek le a gyerekeknél.

Tehát valójában nem a gyereknek volt problémája soha, hanem a szülőnek!

A gyermekben megjelenő tünetek csak következmények.

Amit nem vesz észre magában a szülő, azt mutatja a gyermek jó erősen felnagyítva.

Amikor a szülők nem vállalják fel a felelősséget a saját hitrendszereikért, lenyomott érzéstartalmaikért, akkor gyakran hozzák fel magyarázatnak a kristálygyerek, gyémántgyerek, vagy hybrid, új generációs gyerekek kifejezéseket. Ez valójában az ADHD, ADD-snek és hasonlónak titulált gyerekek spirituális poláris párja.”

Javaslom, olvasd el a cikket, ott van benne az út a megoldás felé, amelyet én is sűrűn gyakorlok. Nekem személyesen Blanka a legjobb tükröm, tanítóm