Egymást tanítjuk

Gyakran ismételt kérdések

Nyáron érettségi találkozón vettem részt, ahol beszámoltam arról, hogy hogyan is élünk. Volt, akiben érezhetően felpattant a szikra, az érdeklődés, volt aki nagyon szkeptikusan közelített hozzá, vagy értetlenkedve nézett. Egyiken sem kell csodálkozni, hiszen egészen másra vagyunk kondicionálva. Kaptam viszont kérdéseket, amelyek vissza-visszatérnek más beszélgetések kapcsán is, vagy levelekben. Ezekre szeretnék válaszolni.

1. Hogyan tanul a gyermek, ha nincsenek tanórái és nem használ tankönyveket, egyáltalán hogyan tanul, ha arra nem kényszerítik?

Erről egyrészt André Stern jut az eszembe (de lehetne hivatkozni egy sor más szerzőre is), hogy a gyermek nem tud nem tanulni. Olyan szinten nyitva van a világ megismerésére, hogy nem tud mást tenni. Ez az alaptermészete addig, amíg ebbe bele nem avatkozunk, akár azzal, hogy megszabjuk, mikor mit kell tanulni és hogyan, akár pl. tévé- vagy számítógépfüggéssel is.

Másrészt eszembe jut egy kép, amikor egymás mellett állnak a festékes tégelyek, hogy ez a matematika, ez az irodalom, stb., a másik képen pedig összevissza színes festékezve minden, és az első az iskola, a második pedig az élet. Kb. úgy néz ki a szabadon tanuló gyermek tanulása, mint ezen a képen az élet. Ugyanis nem matematikát tanul, vagy biológiát és irodalmat, hanem valami egészen mást, mégis, ha akarom, vissza tudom bontani a tevékenységet a tantárgyak szintjére.

Mivel július óta Beninek és Blankának “tanulásnaplót” vezetek, vissza tudok keresni konkrét példákat. Beni nyáron autót szeretett volna készíteni papírból, amit összehajtogat, ragasztófülekkel összeragaszt. Szépen meg is rajzolta azt a méretet, ami ráfért egy A4-es kartonra, csak amikor kezdte összeragasztani, kiderült, hogy innen-onnan hiányzik a ragasztófül, nem pontosak az illesztések, nem akar összeállni. Ekkor kért segítséget. Apával kockás papíron megtervezték, melyik az a legnagyobb méret, ami ráfér a papírra, és elkezdtek számolni. Ha elöl háromszögű az ablak, akkor amit a tetejére ráhajtok, az milyen hosszú legyen, itt jött a Pitagorasz-tétel, és az összes méretet kiszámolták. Ekkor az egészet arányosan átrajzolták a kartonra (vonalzó, körző, szögmérő, minden előkerült), majd kivágták, összeragasztották. Beni ezután szinte teljesen önállóan készített még hármat, kisebb módosításokkal (hosszabb az orra az autónak, vagy kombi). Ez egyrészt matematika, alapgeometria, hozzá eszközök használata, másrészt műszaki rajz, meg egyébként is rárajzolt és kiszínezett mindent, de sorolhatom a technikaórához is, akár a hajtogatás, akár az autó ismeretei miatt. Volt egy ötlet, elkezdte megvalósítani, ez első próbálkozás kidobta a hibákat (hibázni ugyanis nem tilos, és a gyerekek kezdik megérteni, mire valók a hibák), majd a kijavítás folytán megtanult egy csomó mindent.

Vagy amikor Blanka egy mókusos történetet rakott össze, és játszott el, amelynek főszereplője egy mókus-báb volt, Miksa. Gyakorlatilag mindent összeszedett a házban, aminek volt köze a mókushoz, ebbe beletartozott (a teljesség igénye nélkül) egy mókusos társasjáték, Misi Mókus kalandjai, állatos enciklopédiák, egy háromrészes észt könyvsorozat mókusgyerekekről, a karácsonyfadíszek közül előszedett fenyőtobozok, egy kis dió, mogyoró. Ha ezt lebontom tantárgyakra: irodalom, biológia, idegen nyelvek, fogalmazás, színjátszás, dráma (bár ez nem alaptantárgy), és akkor még nem beszéltem arról a képességről, hogy képes egységbe rendezni a különböző dolgokat, vagy a szociálisról, amikor ebbe a játékba bevon másokat is, és elfogadja, beépíti az ötleteiket.

Azaz egy teljesen más tanulás-definícióról beszélünk, ez alapján a tanulás mindenhol ott van!

2. De mi van akkor, ha a gyermeknek nincs semmilyen ötlete, akkor miből fog tanulni?

Eddigi tapasztalatom alapján az ötletek akkor fogynak el, ha a gyermek már egy ideje arra van kondicionálva, hogy megmondják neki, mit, mikor hogyan csináljon, tanuljon (vagy éppen tévé- vagy számítógépfüggése van, ez utóbbi esetben a függésből kell előbb valahogy kiszedni őket, erre sajnos nincs válaszom, mert nem kellett ezzel foglalkoznunk). Mi szerencsések vagyunk abból a szempontból is, hogy a gyermekeink alapvetően nem részesültek ebből a kondicionálásból, de több olyan otthontanuló család keresett erre válaszokat, akik több év iskola után léptek erre az útra. A tapasztalat az, hogy ilyenkor fellép a “deschooling” időszak, a gyógyulási folyamat, amikor a gyermek csípőből kerül mindent, ami a tanulásra emlékezteti. Hallottam egy olyan gondolatot is, hogy általában ez a deschooling idő annyi hónap, ahány évet eltöltött a közoktatásban, de ez egyéntől függően lehet kicsit hosszabb vagy rövidebb. Az már az én gondolatom, hogy valószínűleg lehet nyújtani ezt az időt, ha belenyúlunk a gyógyulási folyamatba, azaz elfogy a türelmünk, hogy nem tanul semmit, még mielőtt meggyógyulna. A kulcs itt is a bizalom. Hogy bízunk benne, hogy meg fogja találni ez érdeklődési területét.

3. Hogyan jut el a szülő a szabadon tanulásig?

Általában ez hosszú folyamat, ez is egyénenként változó, hogy mennyi idő. Minden otthontanuló családban élő szülő, akit ismerek, gyermekként iskolába járt, sőt többen utána tanárként is dolgoztak. Tehát a rendszerben megmerült mindenki, ezért nem egyszerű kijönni belőle. Nehéz levetkőzni a tanításkényszert, így nem csoda, hogy a legtöbben úgy kezdik, miután kivették a gyermeket az iskolából, hogy ugyanúgy tanítani akarják. De ez nem hiba!!! Ez az út része. Úgy gondolom, folyamatosan kell tapasztalni ahhoz, hogy egyre több megszokást, programot tegyünk le. Az is előfordul, hogy elméletben már gyönyörűen megvan, de amikor jön a gyakorlati megvalósítás, előjönnek a félelmek, a bizalmatlanság, mert nem ehhez voltunk szokva. Egyébként mi sem állunk ebben a kérdéskörben 100 százalékon, de csodálatos az út.

4. Hogyan tudom ellenőrizni, hogy mit tud a szabadon tanuló gyermek?

Őszintén szólva: sehogy. Nem is a tesztelés a célja ennek a folyamatnak. (Ha tesztelek, hol a bizalom?) Csak abból tudok következtetéseket levonni, hogy megfigyelem a gyerekeket, velük élek, s abból kiderül egy s más. De van egy sor mélyben zajló folyamat, aminek egyszer valamikor lesz látható eredménye. Nem tudom, hogyan jut el 1-ből a 2-be, egyszer csak azt látom, hogy már ott van. És nálunk még az is tapasztalat, hogy valószínűleg nem én leszek az első, akinek ezt ki is nyilvánítja. A kulcskérdés: élvezi, amit csinál, vagy nem?

5. Nem félek-e attól, hogy valamilyen területen lemaradnak a gyerekek?

André Stern válaszához nyúlnék ebben a kérdésben, mert olyan frappánsan megfogalmazta azt, ami egyébként teljesen magától értetődő, mégis hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla. Ha valamivel foglalkozom, a tevékenység közben szépen kiderülnek a hiányosságok, és ott azonnal van módom, lehetőségem ezt javítani, pótolni. De ha valamit nem csinálok, nemcsak a hiányosságaimmal nem vagyok tisztában, hanem a képességeimmel sem. Fogalmam sincs például, hogy milyen hiányosságaim vannak koordinátageometriából, vagy pl. szilárdtest-fizikából, vagy építészetből. Nem is valószínű, hogy a közeljövőben erre rá fogok jönni. Ezzel szemben folyamatosan jönnek elő, hogy milyen hiányosságaim vannak az általunk használt nyelvekben, az életünk szervezésében és menedzselésében, vagy a tollaslabdában. És korrigálok szépen. Valamiért arra lettünk beállítva, hogy a gyerekeknek minden területen ugyanúgy kell fejlődnie, pedig ez nonszensz. De a keretrendszer erre van építve, azon belül pont emiatt nem igazán értelmezhető az a hozzáállás, amit felvázoltam.

6. Hogy fog szocializálódni a gyermek, ha nem találkozik a kortársaival?

Ez a kedvenc kérdésem, már körbejártam párszor a témát, most Dr. Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor: A család ereje című könyve alapján szeretném kicsit szélesíteni a gondolatkört. (A könyv 500 oldal, csak nagyon lényegi pontokat emelnék ki.) Mind olyan, amit zsigerből mindig is éreztem. Nem az a gond, hogy a gyermeknek vannak hasonló korú barátai, hanem ha azok átveszik az irányítást az életében. Ezt nevezi a könyv kortárs-orientációnak. A kulcsszó a kötődés, és egészséges esetben a gyermek a szüleihez kötődik, illetve más felnőttekhez (ez lehet rokon, szomszéd, tanár, aki hatással van rá), és ez a rend a II. világháború után borult fel. A gyermek egyszerre nem tud kétfelé kötődni, vagy felnőtt-orientált, vagy kortárs-orientált, ahogy egy hajó sem tud egyszerre két irányba menni. A kötődés fenntartása mindig a szülő felelőssége! Egészséges esetben a szülő feltétel nélkül szereti és elfogadja a gyermekét (arra nem tér ki a könyv, ha nem így van, mert elviszi a fókuszt a témáról), ez pedig nem várható el egy gyermektől, mert erre nem képes, nem érett. Tehát ha a gyermek más gyermekekhez kötődik, az a kötődés bizonytalan lesz, és ezt a bizonytalanságot próbálják egyensúlyozni azzal, hogy minél több időt együtt töltenek (sokszor üres tevékenységekkel, vagy beszéddel). A kortárs-orientáció elvezethet az egyéniség elvesztéséhez, hiszen a kortársak elvárásaihoz fog igazodni, ahol esetleg kinevethetik a saját érdeklődése miatt, vagy nem fogadják be, meg van egy sor más következménye, pl. az erőszak, az áldozatszerep kialakulása, stb. Ráadásul a gyerekek megrekedhetnek az érési folyamatban is, az érésnek ugyanis van egy ideje, míg az ember valóban függetlenné tud válni, ez pedig harmonikus felnőtt-orientált környezetben tud végbemenni. Nagyon hangsúlyos, hogy a gyermek meg tudja élni a kreatív magányt, és tudja élvezni, ez szükséges a személyiség kialakulásához.  Manapság túl nagy hangsúlyt kaptak a társas kapcsolatok a gyermek életében, ráadásul azok a kapcsolatok – és ez saját hozzáfűzés lesz -, amelyek életkor és lakóhely alapján szerveződött kényszerkapcsolatok. Mennyivel más pl. érdeklődési terület szerint kapcsolódni…

Kötődés nélkül szabadon tanulás sincs, a legfontosabb a gyermekkel való kapcsolatunk. Ahogy André Stern is mondta: az ő életében egyszerre volt jelen a kötődés és a szabadság, ennek megvalósítására törekszünk.

7. Ha korábban Vekerdy Tamás szabad játékra vonatkozó megállapításait elvetettem, hogy fér bele a képbe André Stern, aki ugyanazt mondja?

Először is: én is alakulok az utamon, a tanításkényszer bennem is megvolt (és bizonyos szinten még van is), ma már sok dolgot másképp gondolok, mint pl. három évvel ezelőtt.

Másrészt szerintem a két ember teljesen másról beszél. Míg André Stern esetében a játék egyenlő a tanulással, azaz minden belefér, amit a gyermek élvezettel, lelkesedéssel végez, addig Vekerdy Tamás nagyon is elhatárolja a kettőt, azaz (sarkítva) a homokpogácsa-készítés meg a babázás játék, de az pl. írás, olvasás hét éves kor alatt nemhogy nem játék, hanem merénylet a gyerek ellen. Szerintem André Stern értelmezésében teljesen elfogadható az az esetünk, amikor Beni 2,5 évesen három hónapig hurcolta utánam az anatómiai atlaszt, hogy abból meséljek, vagy hogy Blanka öt évesen már regényeket olvasott, mert egyik sem tette volna, ha nem érdekli. A magam részéről ezzel az értelmezéssel tudok azonosulni.