Egymást tanítjuk

A régi minták felülírása 2.

A kultúránkban jó alaposan meggyökeresedett szokás a büntetés, amitől borzasztó nehéz szabadulni. Nem a verésre gondolok, lényegesen humánusabb dolgokra, de attól még büntetés. Hogy mennyire nem visz előre, arra elmesélek két példát.

Blanka nyáron szabályosan “bojkottálta” az estéket. Nem akart aludni, folyamatosan ki-be mászkált a szobából, felkeltette a többieket is, amitől aztán elszabadult a pokol. Félni nem félt, arra nagyon hamar rájöttünk, sőt inkább szórakoztatta a dolog. Mi az első eszköz, amihez nyúltunk: természetesen a büntetés, illetve inkább jutalom-megvonás (nem vesz részt a közös játékban, nincs vacsora utáni desszert, meg hasonlók). Az eredmény: semmi. Blanka röhögött a büntetésen, a jutalom meg nem érdekelte. Jött a Gordon: elmagyaráztuk neki, mennyire zavar minket, hogy emiatt nem tudjuk este elvégezni a feladatainkat, és hogy milyen rossz a testvéreinek, hogy őket is felébreszti. Ez is lepergett róla. Ekkor jött a büntetés büntetés hátán, elkapott a gépszíj, csak éppen azon túl, hogy nem használt semmit, mi is rettenetesen pocsékul éreztük magunkat tőle. Csak ekkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha inkább szeretettel válaszolnánk? Nem szidalmakkal zavarnánk az ágyába, hanem melléfeküdne valamelyikünk, átölelné. Valamint apa egyszer kínjában megígérte neki, hogy méteres csokit kap, ha elmúlnak a cirkuszok. Ez valamiért lázba hozta.

Azt azonban tudtuk, hogy a probléma két nap alatt nem fog megoldódni; hogy egy szokás rögzüljön, ahhoz legalább két hét kell, vagyis legalább addig érdemes Blankát motiválni valamivel. Így a szakirodalom által nagyon hatékonynak tartott “késleltetett jutalmazás” eszközhöz fordultunk. Újra üzembe helyeztük a mosolykártyákat a parafatáblán, abból kellett neki 28-at összegyűjteni (annyi fért a táblázatba), egy nap többet is szerezhetett, de el is veszíthetett belőle, ha újrakezdte a műsort. A kettő együtt hatott, és végre elkezdtek az esték rendben működni.

Most már csak egy kihívásunk volt: honnan szerezzünk méteres csokit? Pár éve karácsonykor vettünk bonbont méteres dobozban, ilyet nem találtunk sehol. Egy elég drága csokifajtából lett volna valami majdnem akkora, potom 30.000 forintért, de ennyit nem terveztünk rászánni. Ekkor jött az ötlet: anyukám házicsoki receptje. Még az “öntőminta” is kialakult közben, ugyanis nyári zápor alatt véletlenül nyitva felejtettük az ablakot, beesett az eső, és a már enyhén lestrapált hullámpapír polcom felszívta a vizet, és megroggyant, újra cseréltem. Viszont a régiből kiváló méteres formát tudtam gyártani.

Tehát a teljesen más út működött. Brúnó születése után viszont Beni akadt ki érzelmileg, és elég agresszíven viselkedett a lányokkal, meg egy-két ovistársával is, pedig nem szokott verekedni. Talán bevetettük a frissen felfedezett működőképes módszerünket? Hát egy csudát. Megint jött az automatizmus, a büntetés. Beleléptünk ugyanabba a pocsolyába. Csak éppen jóval hamarabb rájöttünk, hogy ezzel nem megyünk semmire. Nekem például eszembe jutott, milyen volt az, amikor a húgom született. 6,5 éves voltam, és úgy éreztem, megbontotta az addigi harmóniát. De az érzelmeim nagyon nem voltak a helyükön kezelve, főképp azért, mert a szüleimnek se nagyon jutott más eszébe, mint a szidalmazás és büntetés, illetve hogy abban bíztak, hogy rövidesen kinövöm. A saját gyermekkori sebeink gyógyításának egyik legjobb módja, ha mi úgy bánunk a gyermekünkkel, ahogy szerintünk velünk kellett volna, hogy bánjanak hasonló helyzetben. Így inkább elkezdtük Beni felé többféle módon kifejezni felé a szeretetünket, és külön programokat szervezni apával, hiszen lassan hatéves nagyfiú, egyre nagyobb igénye van a férfi mintára.

Olyan könnyű a szeretetünket kifejezni, ha a gyermek úgy viselkedik, ahogy nekünk tetszik, és mennyire nehéz, amikor kiborítóan. Ez az igazi kihívás:  szeretetet közvetíteni akkor is. Ide viszont nagyon szeretnék eljutni, hogy ez legyen az automatikus, ne a büntetés. Egyelőre ott járunk, hogy egyre hamarabb rájövünk, mit is kéne tenni a büntetés helyett. Hiszen akkor valószínűleg kibillent az egyensúlyából, nem arra van szüksége, hogy belerúgjunk még egyet. Azt például az óvónőktől tanultam meg, hogy ha Beninek éppen dührohama lesz, csak megölelgetik, és rögtön lenyugszik. Először szégyelltem, hogy erre magamtól nem jöttem rá, utána viszont hálás voltam azért, hogy van valaki, aki kívülállóként jobban lát bizonyos dolgokat, mint én, amikor a problémában keringek, és képtelen vagyok hátralépni, hogy kívülről nézzek rá, és megtaláljam a megoldást.

Mi lehet a megoldás? Úgy gondolom, szülőként először magunkat kell rendbe tennünk. Minél kevesebb bennünk a belső mocsok, blokk, feszültség, annál kevesebbet tudunk a másikra borítani. Az utóbbi pár évben nagyon intenzív önfejlesztésen megyek keresztül, és ha más területeken profi módon át tudtam alakítani a gondolkodásomat, szóhasználatomat, itt is menni fog. Nagyon sokat segítettek a pozitív megerősítések, nagyon sok ilyen jellegű hanganyagot hallgattam, de írtam is rendszeresen azokat, amelyeket én alkottam meg. De nagyon hasznos mindenféle blokkoldás, én a diapozitív metódust alkalmaztam sikerrel, az utóbbi időben pedig az Érzelmi Felszabadítás Technikát használom, mikor éppen van rá kapacitásom.

Ezen túl tudom, hogy a gyerekeket is bőven érik negatív hatások rajtunk kívül is, ilyenkor a Doreen Virtue könyveiből tanult energetikai tisztítást alkalmazom náluk. (Vagy épp saját magamra, ha arra van szükség.) És ez is teljesen jól működik.