Formamentes figyelem
2011. aug 14. Kategória Érzés, Játék, Jellemfejlesztés, Spiritualitás, Tudatos szülő | Nincs hozzászólás
Eckhart Tolle Új Föld című könyvében kétféle figyelmet említ a gyermekneveléssel kapcsolatban: a formaalapú figyelmet és a formamentes figyelmet. A formaalapú figyelmet valószínűleg mindannyian ismerjük, ez “valamilyen módon mindig a cselekvéshez vagy az értékeléshez kötődik. Elkészítetted már a házi feladatodat? Edd meg a vacsorádat! Tedd rendbe a szobádat! Moss fogat! Tedd ezt! Hagyd abba! Siess, készülj el!”
Maga Tolle sem állítja, hogy ez a fajta figyelem felesleges, hiszen főleg a kisgyermekeknek nagyon is szükségük van segítségre, útmutatásra védelemre. Ha azonban csak azt nyújtjuk számukra, elveszünk a cselekvésekben és a szülői szerepben, holott “a gyermek mélyen vágyik arra, hogy a szülő ott legyen számára, méghozzá emberi lényként, s nem holmi szerepként.” Ezt a lehetőséget adja meg az ún. formamentes figyelem, amellyel a rengeteg cselekvés közé behozhatjuk a jelenlétet, és sokkal hitelesebbé teheti a kapcsolatunkat a gyermekekkel, mint akármilyen jó szándékú irányítás.
“Hogyan működik a formamentes figyelem? Ahogy a gyerekedre nézel és figyelsz, ahogy őt megérinted, vagy ilyen-olyan dolgában segíted, éber, nyugodt és csöndes vagy, nem akarsz semmi mást, mint ahogy az a pillanat éppen van. Ily módon teret adsz a létnek. Abban a pillanatban, ha jelen vagy, nem a papa vagy a mama vagy, amelyik figyel, néz, érint, akár beszél is. Te a cselekvés mögötti lét vagy.” Abból keletkezhet a gyermek hiányérzete, vagy a “miért nem veszel észre” érzése, hogy ez a dimenzió folyamatosan kimarad.
Még akár egy évvel ezelőtt is nagyon hangsúlyos volt a gyermekeimnél, hogy míg a szobában játszottak, igényelték a figyelmemet, bár nem folytam bele a játékukba. Gyakorlatilag csak ültem a szoba egyik pontján, és jelen voltam. Aztán persze mint rendes szülő próbáltam ezeket az alkalmakat kihasználni, hogy csináljak valami “hasznosat” is, míg “jól elvannak”, csak éppen ahogy kitettem a lábam a szobából, borult minden. Utána próbálkoztam finomabb eszközökkel, pl. nem mozdulok el onnan, hanem közben olvasok. Ha öt mondatig eljutottam, már nagyon jó volt… Így is szinte azonnal észrevették, hogy a figyelem megszűnt. Ekkoriban olvastam először Tolle könyvét, és utána az esetek nagy részében hagytam, hogy magával ragadjon a pillanat. Talán ennek is köszönhető, hogy mostanra, változó, hogy mennyi időre, de tudok másra is figyelmet, energiát fordítani, érzik, tudják, megbíznak abban, hogy hamarosan megkapják ismét a nekik szánt figyelmet. Ennek persze megvan az a hátulütője, hogy a lakás időnként a feje tetején áll, de már régen túljutottam azon, hogy nagyobb fontosságot tulajdonítsak a patikatisztaságnak, mint a gyerekeknek.
Szintén nagy élmény volt nyár elején, mikor a nagyok hazajöttek az oviból, és az udvaron elkezdtek egy fantáziajátékot játszani, miszerint ők egy tópartra kirándulnak. Az első olyan alkalom volt, amikor teljesen bevették Violát is a játékba. Tulajdonképpen ott is hagyhattam volna őket az udvaron, hiszen zárt és biztonságos, igaz, a garázslejárók innen nyílnak, és szépen sorban jönnek haza a szomszédok a munkából, de az összes gyerekem nagyon jól tudja már, hogy akkor beállnak valamelyik lépcső elé, még a kicsi is, de rá meg úgyis vigyáznak a tesók. Azonban érdekelt, hogy mi fog történni, így leültem a lépcsőre, figyeltem az előadást, csak akkor reagáltam bármit is, ha kértek, kérdeztek tőlem valamit. És voltak alkalmak, amikor könnyesre röhögtem magam a gyermeki fantázia határtalanságán. Bármilyen tárgy át tud lényegülni akármivé, amire szükség van, szabályosan megélik, amit játszanak.
Először kis talicskán kitolták a garázsból a pumpát, meg egy üveg ásványvizet. Az úszástanításnál használatos habszivacs “deszka” lett az úszógumi, amit fel is pumpáltak. 
Mindenkinek lett fürdőruhája, köntöse (babakocsi-alkatrész, esővédő, táska, ilyesmi formájában), saját labdája. A Blankáé le is gurult az egyik garázsajtóhoz. “Jaj, a labda bement a mély vízbe!” Hozta is a fürdőruháját, meg az úszógumit, hogy ki tudja menekíteni a labdát.
Megbeszélték, hol a mély víz, hol a kis víz, kiterítették a laticelt, aztán átköltöztek a csúszdához. Viola egyrészt lelkesen utánozta a nagyokat mindenben, másrészt engedelmesen csinálta, amit kértek tőle.
Aztán megjelent Blanka a búvárfelszereléssel, amit egy arcára erősített szita és a teste köré tekert csomagolópapír képviselt. Közben hazaérkezett apa, és őt is és engem is bevontak a játékba. Én egy bébihintát kaptam, mint fürdőruhát, apa pedig egy láthatósági mellényt, illetve köntösnek egy fél pár gumicsizmát, használati utasítással.
Azon túl, hogy remekül szórakoztam – némelyik része eredetibb és természetesebb volt, mint egy jobbfajta kabaré -, valami éles felismerésként jelent meg előttem, hogy ők még mennyire tökéletesen jelen vannak abban az értelemben, amiről Tolle is beszél, a most erejét, csodáját nem piszkítja be sem a múlt, sem a jövő, sem más egós formák, minden van, és minden pont úgy jó, ahogy van. Megjelent előttem a Titok című film egy részlete, valamint a gondolatok, amelyek a teremtésről, vonzásról szólnak: tégy úgy, mintha… A gyerekek pontosan ezt tették, teljes beleéléssel, korlátok nélkül. Ösztönösen tudják azt, amit nekünk, felnőtteknek újra kellene tanulnunk: a belefeledkezést, a hitet, hogy minden lehetséges. És tudják is, amíg gondosan le nem szoktatjuk őket a tárgyakkal, a korlátlan és válogatás nélküli tévézéssel, a folyamatosan a jövőre való koncentráltatással (Mi lesz így belőled édes fiam?), a múltbeli tévedések rendszeres felemlegetésével, állandó ítélkezéssel és bírálattal, mások igazságainak a fejükbe verésével, a játék és az élet szétválasztásával, a formamentes figyelem megvonásával.
Pedig ez az a folyamat, amit tanulnunk kellene tőlük… Tolle tanácsait csak azzal tudnám kiegészíteni, hogy ha a jelenlétet akarod elsajátítani, legyél többet a gyermekeddel, gyermekeiddel, és hagyd, hogy magával ragadjon a pillanat úgy, mint őket.
