Egymást tanítjuk

Hoponoponó a gyermeknevelésben

A Hoponoponóról jó sokáig csak annyit tudtam, hogy azt jelenti: Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. Szeretlek. 2011 karácsonya körül történt, hogy egy héten belül kb. hatodjára futottam bele Joe Vitale és Dr. Ihakeakala Hew Len Hoponoponó című könyvébe, amely magyarul az Agykontroll Kft. gondozásában jelent meg. Az ilyet már jelként kezelem, meg is rendeltem a könyvet, és rögtön egymás után kétszer is elolvastam. Több helyen írtak már nagyon jó összefoglalókat a könyvről, ezért nem is írok még egyet, itt elolvashatod.

Buzgón el is kezdtem alkalmazni a könyvben olvasható módszer némelyikét, és úgy másfél hónapig egészen jól ment, utána viszont nem akart működni. Most már tudom, ez a 2012-es év egyszerűen ilyen, elképesztő hullámhegyeket és hullámvölgyeket tudok megélni, sokszor egyik napról a másikra is, és hasonló tapasztalatokról több ismerősömtől kaptam megerősítést.

Akkor úgy éreztem, a módszer tele van hiányzó láncszemekkel, Joe Vitale több helyen is írja, hogy a Hoponoponó-tanfolyamon elhangzottak nagy részét nem is közölheti, titoktartási szerződés köti. Ó, ha lenne ilyen tanfolyam Magyarországon is. Hát lett, március 15-én érkezett ebből a célból Mabel Katz, és volt szerencsém az ő előadását meghallgatni. Azóta az ő könyve is megjelent magyarul, Az élet legkönnyebb útja címmel. Az előadás anyagát szigorúan szerzői jogok védik, így csak óvatosan csemegézek belőlük, és inkább a saját tapasztalataimat mesélem.

A hoponoponó alapja az, hogy 100% felelősséget vállalok az életemért, mindenért, ami abban megjelenik. Ha a szomszédasszony rám zúdítja a panaszáradatát, annak onnantól kezdve én is a részévé válok, a probléma az enyém is, tehát tisztíthatom magam, illetve megadhatom az engedélyt a tisztításra, régi emlékek törlésére, azt majd az Isteni elvégzi. (Megtartom a könyv szóhasználatát.) A hoponoponót ne akarjuk az elmével megérteni, mert úgy nem logikus, értelmetlen, csak az érzelmekkel, hittel érdemes megközelíteni. Joe Vitale könyvében írottak nagy részét is most, a tanfolyam után és Mabel Katz könyvét is olvasva kezdem úgy igazán megérteni.

Ennek értelmében: a béke velem kezdődik, ha én békében, egyensúlyban vagyok, a környezetem is abban van. Mikor kérdezik tőlem, hogy bírok négy gyerekkel, az igazság itt van: ha egyensúlyban vagyok, tulajdonképpen mindegy, hány gyerek van körülöttem, a dolgok működnek. De ha nem vagyok egyensúlyban, ott elszabadul a pokol, és akkor az első és legfontosabb (ha nem épp életet kell menteni) az, hogy visszakerüljek a belső középpontomba. A hoponoponóval magamat tisztítom, nagyon jó eszköz erre. Anyaként, a család spirituális alapjaként sokszorosan érzem a szükségét, nem egyszer tapasztaltam már, hogy ha én kibillenek az egyensúlyomból, kibillen az egész család, a gyerekek rögtön érzékelik, és tudják, hogy messzebbre mehetnek. Így lehetek Münchausen báró, aki kirángatja magát a saját hajánál fogva a mocsárból…

Ha a gyerekek épp egymást nyúzzák, visítanak, nyávognak, sokszor csak olaj a tűzre, ha megpróbálunk rendet rakni közöttük. De mint mondtam, mivel ennek, ha külső szemlélőként is, résztvevőjévé válok, megjelent a tapasztalásomban, máris 100%-ban felelős (nem hibás, vagy bűnös!!!!) vagyok érte, és van bennem valami, amiért ezt bevonzottam az életembe. Ilyenkor (ha formában vagyok :)) elkezdem tisztítani magam vagy a “Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. Szeretlek.” szavakkal, vagy más, a tanfolyamon elhangzott, vagy a könyvekben fellelhető szavakkal, gyakorlatokkal. A hatás nem mindig azonnali, viszont hosszú távon érezhetően csökken a feszültség. Azt ugyanis nem én döntöm el, hogy melyik ezt kiváltó emlékem mikor törlődik, ez  az Isteni dolga, az enyém annyi, hogy megadjam rá az engedélyt. Ha én tisztulok, velem együtt tisztul minden érintett.

Ez a módszer abból a szempontból is jó, hogy ahhoz, hogy a gyerekek megtanulják a konfliktusok kezelését, illetve döntéseket hozni, minél kevesebbszer kellene az ügyeikbe szülőként belemászni, különösen nem igazságot tenni. Ez utóbbit már viszonylag jól kiküszöböltük, de még mindig érzem, hogy túl sokat avatkozunk be a konfliktusaikba, pedig komolyan még sosem bántották egymást. A hoponoponóval viszont nem avatkozom be, de azzal, hogy magamban mormolom a “varázsszavakat”, legalább úgy érzem, csinálok valamit, és ez az elégtételem is megvan. Valamint használom olyan esetekre is, amelyekre a fizikai világban semmilyen ráhatásom nincs.

A csúcs tapasztalat Blanka esetében következett be. Február-márciusban megint olyan korszakban volt, amit nem nagyon tudtunk kezelni. Ő öntörvényűségével nem mindig boldogulunk, időről időre új dolgokat kell kitalálnunk, mert ami működik is, egy idő után hatástalan. Pl. hogy az esti dolgok gördülékenyen menjenek, apa kitalálta, hogy fürdés után, ha hagynak rá időt, lesz 10 percnyi feladatos játék foglalkoztató füzetből, illetve egy rövid mese a nagy ágyban (ez az elalváshoz olvasott szundi mesétől független). Beni már felmérte, hogy sokkal jobban jár, ha gyorsan elrendezi a feladatait, nem húzza az időt az öltözéssel, és egészen jól tudja motiválni Violát. Blanka esetében is működött kb. egy hétig, utána nem izgatta. Ha nagyon nem tudunk zöld ágra vergődni egymással, jön a szoknya-moratórium, az ugyanis elég érzékeny pontja, ha itthon ovi után nem vehet fel szoknyát. Most csak szoknyában tud létezni. Újra kezdődött az esti kimászkálás az ágyból, erre kapta a lehetőséget, hogy ha Viola elaludt, felkapcsolhatja az olvasólámpáját és olvashat. Ezt kb. minden harmadik este kihasználta, a többin elaludt a mese végére. Ez még egyelőre működik, de más területeken folyamatosan kreatívnak kell lennünk. Kezdek rájönni, hogy van olyan gyerek, aki mellé egy katona kell, hogy rend legyen. Tényleg nem dolgozunk sok szabállyal, de valamennyi kötelessége mindenkinek van, és azt kéretik betartani a harmonikus együttélés végett. Van, hogy nem túl jó taktika megfogalmazni az érzéseimet, mert van, hogy pontosan arra utazik, hogy kellemetlen legyen nekem.

A Hoponoponó tanfolyam után úgy gondoltam, kézbe veszem az ügyet erről az oldalról. Mikor kezdett az idegeimen táncolni, sikerült kimondanom, hogy: “Szeretlek. Köszönöm, hogy részese vagy az életemnek.” Blanka megállt, a füléig szaladt a szája, és abbahagyta a hülyeségeit. És itt még nem is ért véget a dolog, ugyanis az elkövetkező napokban a rajzkészsége ugrásszerűen fejlődött, és a képei szabályosan ragyogtak. Hihetetlen, de ennek az egy mondatnak legalább két hónapig tartott a hatása. Nem mintha korábban nem mondtuk volna neki, hogy szeretjük. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nem könnyű akkor kimondani, mikor a gyerek éppen a határait keresi, és azt várja, mikor szakad el a cérna.

Mikor Violánál az egyik hisztiroham közepén szintén bepróbálkoztam ezzel, úgy fejbe vágott, hogy szikrát hányt a szemem. (Mi nem ütöttük meg őt soha…) Szóval mindenható dolog nincs. Igaz, pár perc múlva lehiggadt, és hozzám bújt, hogy ő most már nem szomorú Viola, hanem vidám Viola. Mindenesetre nála jobb a hisztiroham alatt inkább csak magamban mormogni.

Beninek annyira bejött ez a mondat, hogy ha rossz kedvem van, rögtön megkörnyékez ezzel, és a nagyszülőknek is rajzolt már szívecskés ajándék képeket ezzel a felirattal. Tehát zsigerből érzi ennek a mondatnak a súlyát.

A tanfolyamon megvettem Mabel Katz gyerekeknek írott könyvét is, ennek címe: The easiest way to grow. A könyv angol és spanyol nyelven íródott, és hanganyag is volt hozzá. A többnyelvű nevelés miatt angolul tudjuk használni, de eddig ez az egyetlen angol nyelvű könyvünk, amelyet magyarul is átbeszélünk, mert fontosnak tartom. Legalább megtudtam, hogy Beni egészen jól fordítja a mondatokat. Tulajdonképpen minden oldalon egy-egy mondat van, gyönyörű, sokat mondó illusztrációval.

Az ilyen típusú könyvre mondta egyszer egy régi ismerősöm (egészen pontosan A Titok című könyvre gondolt akkor), hogy jó kis közhely-gyűjtemény. Ja, kérem, amíg csak olvasod, az is. Próbáld meg alkalmazni az életedben, aztán majd megtudod, mennyire egyszerű. Öt éve alakítom masszívan a világképemet, gondolkodásmódomat, és még mindig sok esetben az is eredmény, ha egyáltalán észreveszem, hogy pl. már megint ítélkezem, már megint az ellenkezőjét mondtam a gyereknek, mint amit igazából akartam. Veled hányszor fordult már elő, hogy úgy bólogattál az olvasottakra, hogy majd’ leesett a fejed, aztán mikor utólag átgondoltad, hogy is viselkedtél, a közelében se jártál annak? Velem elég gyakran… Az ilyen könyvekkel részben kompenzálom is ezeket a dolgokat, másrészt a sok ismétlés segít abban, hogy egyre jobban reagáljak.

Gyakorolni pedig bőven van lehetőségem, most éppen Beni folyamatos morgását, elégedetlenségét, Blanka újabb határkeresését, Viola akaratosságát tisztíthatom magamban, és Brúnó kínlódását ebben a nagy melegben. Lassan, de biztosan alakul.

És végül egy példa a hosszú távú működésre: Beni ősztől tavaszig bő fél évig folyamatosan náthás volt, végül egy természetgyógyász segítségével “pucoltuk ki” a homloküregét, addigra viszont teljesen átszokott a szájon át való légzésre, és hiába ment volna orron át is, nem használta. Maradt a folyamatos figyelmeztetés, hogy csukja be a száját. Minden eredmény nélkül. Egy idő után megspékeltem a hoponoponóval is, de így se történt semmi. A múlt héten egészen véletlenül vettem észre, hogy Beni éjszaka pár napja feltűnően csendben alszik, és orron át veszi a levegőt! Éjszaka, amikor önszántából módja sincs kontrollálni. Szóval valami történt