Egymást tanítjuk

Kézműves játék dédivel és a nagyszülőkkel

Mint már arról korábban írtam, Benit sok dologra tudtam motiválni, míg csak itthon volt, kivéve a rajzolást, egyéb kézműves tevékenységeket. Egy idő után nem törődtem ezzel, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a finommotorikát azért fejleszteni kéne valamivel, így beküldtem a konyhába tésztát gyúrni, pogácsát sütni, húst panírozni (bár ezeket főleg a nagymamákra bíztam), és csodák csodája: ehhez kedvet kapott. Úgy látszik számára ennek volt értelme, hogy végén elkészül valami hasznos, amit ebben az esetben ugye meg lehet enni.

Egyszer meséltem a gyerekeknek arról, hogy mikor én voltam gyerek, rendszeresen otthon gyártottuk a tésztákat, a nagymamám (nekik dédi) vezetésével. Például mi tekertük a szerkentyűt, ami vékony csíkokra vágta a tésztát, és ami még érdekesebb volt, az a csigatészta kézi készítése. Ettől a gyerekek olyan lázba jöttek, főleg Beni, hogy a nyaralás idejére meg kellett szervezni egy kisebb tésztagyártó akciót. Nem nagyüzemit, csak épp annyit, hogy egy kicsit gyakorolhassanak. Dédi nagyon lelkes volt, még más tevékenységeket is kitalált.

Nagymamám “hétköznapi zsenialitása” többek között pontosan a sütés-főzés, az a fajta, aki ösztönösen alkot csuda dolgokat, ami nemcsak finom, de rendszerint gyönyörű is. Aki a kezével érzi, milyennek kell a tésztának lenni, hogy ne repedjen ki, a rétestészta ne lyukadjon, stb. Ez számomra mindig rejtélyes volt, hogy hogy csinálja. Nagymamámnak volt három nővére, néha őket is láttam hasonló tevékenységekben, sőt egy-egy nagyobb falusi lakodalom előkészületekor másokat is, és azt tapasztaltam, hogy az “alapokat” minden asszony tudja, hiszen ezeket akkoriban rendesen megtanították nekik, de azokkal a precízen kiszámított mozdulatokkal, amivel a nagymamám tud dolgozni, elég ritkán találkoztam. Vajon hogyan tudta az összes tésztát pont ugyanakkorára kinyújtani, úgy mintha oda se figyelne rá…

Ezen túl nagymamám nagyon szívesen mesél arról, hogyan is éltek régen, miket csináltak, így boldogan gyúrta a tésztát, és kotorta elő a “csigacsinálót”. A gyerekek nagy elánnal belekezdtek, még Viola is, mert ő természetesen semmiből nem maradhat ki, amiben a testvérei részt vesznek. Túl sok csigát ugyan nem gyártottak, de legalább belekóstoltak ebbe is. Igaz, Beni másnap megint akarta, de akkor nem tészta készült, hanem dédi előszedte a köpülőt, a helyi piacon szerzett házi tejfölt, és máris készült a vaj. Ehhez inkább csak Beninek volt kitartása. Nem tartom kizártnak, hogy jövő nyárra a rokka is előkerül

Gyermekként főként a nagymamámtól és a nővéreitől tanultam többféle kézimunkát: hímezni, makramézni, anyukám megtanított kötni, horgolni, szóval van még egy-két dolog a tarsolyban, bár ez főleg a lányoknak lesz érdekes, ha kicsit nagyobbak lesznek. Bár, ha belegondolok, annak idején az öcsém nagyon lelkesen varrta a gombokat egy darabig.

Ezek a kézi alkotótevékenységek pedig nemcsak a kreativitás, illetve a finommotorika fejlesztéséért jók, van egy ismerősöm, aki pl. azért szeret hímezni, mert közben jönnek a világmegváltó gondolatai, amelyekkel előreviszi a munkáját. Blanka esetében már most látok valami hasonlót, úgy szívja magába az ismereteket, hogy úgy csinál, mintha ott se lenne, és minden figyelmét az kötné le, amivel éppen babrál (gyurma, rajzolás, öltöztetős egérke).

Ami még Benit érdekelte, ahhoz már papára volt szükség: az akkumulátoros fúrógép. Egyébként mielőtt elindultak a nagyszülőkhöz, itthon szobafestéshez készülődtünk, tehát segített az akkumulátoros csavarozóval szétszedni néhány bútort, így a szerszámok máris az érdeklődésének középpontjába kerültek. Lényeg, hogy Beni kapott pár hulladék faanyagot, amit kedvére fúrhatott, először természetesen felügyelettel, később azért már nem kellett minden mozdulatára mellette állni. Javában munkában volt, amikor megérkezett az öcsém, ami ihletet adott Beninek, és nagyobb fúrófejet kért. Amivel akkora lyukat lehet fúrni, amibe egy bot belefér. Olyan sajnos nem volt, de megkapta a legnagyobbat, ami létezett otthon. De megoldotta, keresett hozzá vékonyabb botot. Aztán lekészült a mű, az öcsém ugyanis rendszeresen jár konditerembe, így Beni készített neki egy “erősítőt”.

A kézműves alkotás nagyon tág fogalom, jobb, ha nem korlátozzuk magunkat. Különösen, ha a gyerek is kitalálja, mi jó neki. Miután mutattunk pár alternatívát. De a fúró nem jutott volna eszembe, az biztos. Pedig lehet, hogy valahol itt kezdődik, hogy később biztonsággal fel tudjon szerelni egy karnist. Nem minden férfinél jön ez ösztönösen, vagy nem hagyták használni a fúrót, vagy a kezdeteknél több kritikát kapott, mint biztatást, attól függetlenül, hogy akkor éppen 5 vagy 15 éves volt.