Egymást tanítjuk

A megváltoztathatlan dolgok illúziója

Az előző bejegyzésemben a tökéletes nyelvtudás illúziójáról írtam, a következő két részben sorra veszem azokat az aspektusokat, amelyeket szintén illúziónak, és nem valóságnak tartok.

2. Annak az illúziója, hogy vannak örökre úgy maradó, megváltoztathatatlan dolgok

A másik gyakori érv, hogy ha a gyerek rosszul tanulja meg a nyelvet, akkor mindig is rosszul fogja tudni. Ez egy óriási tévhit. Az emberek a saját anyanyelvükön képesek gyermekkorban rögzült “hibákat” (ez rendszerint helyi nyelvhasználat, amely nincs minden pontjában szinkronban az “irodalmi” nyelvvel) teljességgel megszüntetni, akkor erre miért ne lennének képesek egy másik nyelven is? Ha pedig arra gondolok, hogy milyen érzelmi, energetikai blokkokat “szerkesztettem ki” magamból az elmúlt hónapokban, években diapozitív metódussal, Érzelmi Felszabadítás Technikával (ÉFT), szokásátalakító programokkal, amelyekre még sok közeli ismerősöm is azt mondta volna, hogy megváltoztathatatlan, ez az illúzió számomra egyszerűen nevetséges. A testem működését sikerült már azzal átalakítanom, hogy egyszerűen jól kívántam valamit, amit szerettem volna megváltoztatni. Gyakorlatilag az egész életem, gondolkodásmódom új alapokra került.

A nyelvek használatához kapcsolódik az az élményem, hogy amikor a gyerekeim kérték tőlem, hogy beszéljek velük németül is, fogalmam nem volt, hogy meddig tart újraéleszteni az azóta igencsak passzív területre szorult némettudásomat. Első körben azt ígértem meg nekik, hogy olvasok ezen a nyelven, valamint szavakat tanulunk. Kb. 2-3 hónapja lehettem ebben – de azt úgy kell elképzelni, hogy kb. hetente kétszer olvastam is valamennyit németül -, amikor megismerkedtem az ÉFT-vel. Egyik este csak kíváncsiságból “kopogtattam” pár kört az iskolai nyelvtanulás során szerzett kommunikációs blokkjaimra, és másnap a gyerekeknek megfelelő szinten folyékonyan beszéltem németül!!! Az eredmény teljesen megdöbbentett, de néhány hét után rájöttem, hogy ez még ÉFT-ből is kevés volt, ahhoz, hogy az egyszer már megszerzett tudásomat visszahozzam, és a görcsöket nagy hatásfokkal csökkentsem, esetleg meg is szüntessem, lényegesen többet kell oldanom. Most ezen is folyamatosan dolgozom. Ráadásul más területen szerzett tapasztalataim szerint a blokkok oldása nemcsak rám gyakorol pozitív hatást, hanem a környezetemre is, elsősorban azokra, akikkel a leginkább össze vagyok kötve energetikailag, ezek pedig a gyerekeim. Amint érzékelhető eredmények jelentkeznek, beszámolok róla.

A gyerekeimen látom, hogy eddig, ha megszólaltak angolul, a beszédükben az én “rossz” magyar akcentusom jelent meg, ráadásul kicsit eltúlozva. Most szinte észrevétlenül veszik át az amerikai óvóbácsi “jó” kaliforniai akcentusát, szintén kicsit eltúlozva. De hasonló bravúrt már felnőtteknél is láttam. Kinn élt pár évet nyelvterületen, és a kiejtése, ha nem is tökéletesen, de elkezdett “hozzásimulni” a helyi kiejtéshez.

Ehhez kapcsolódik az akcentus és a dajkanyelv jelentőségének túllihegése. Megmondom őszintén, az ún. dajkanyelvet magyarul se túl sűrűn használom a gyerekekkel. Valamennyire a többi nyelven is szert tehetek a mondókákból, gyermekdalokból, mesékből. De egyszerűen nem látom, hogy ennek mi az az óriási jelentősége a későbbi nyelvhasználat szempontjából.

A szlenget sem ismerem egyik általam beszélt idegen nyelven sem, de szerintem ennek elsajátításához olyan környezet kell, ahol használják. Magyarul sem ismerem pl. a katonai szlenget (meg sok mást se), őszintén szólva nem is hiányzik az életemből. Ha a hadseregbe kerülnék véletlenül, pár hétig biztosan néznék, mint Rozi a moziban, utána pedig ráállnék a helyi szóhasználatra. Úgy gondolom, más nyelven ugyanígy működik, legfeljebb kicsit tovább tart az elsajátítás.

Az akcentusról már írtam korábban itt a hozzászólások között. Lényege, hogy egy nyelv rengetegféle kiejtésben létezik anyanyelvi szinten is, és ennek az angol nagyon jó példája. Másképp beszél a brit, a skót, a texasi, a kaliforniai, a kanadai, az ausztrál, a dél-afrikai. Melyiket tekintsük helyesnek? Ezen kívül a fél világ garantáltan akcentussal beszél angolul, mégis vígan élnek vele. De ugyanez igaz más nyelvekre is, csak mivel nem olyan kiterjedt a használata, mint az angolnak, nem olyan látványos.

Az egyetemi éveim alatt szinte minden félévben voltak magyar szakon magyarul tanuló külföldi (bolgár, finn, lengyel, észt) vendéghallgatók. Mindegyik akcentussal beszélt. Sem engem nem zavart, sem másokat, értettük őket. Ilyenkor nem tudom, miért gondoljuk, hogy hasonló szituációban másképp vélekedik egy ausztrál, vagy egy francia? (Nem arra gondolok, amikor a rossz kiejtés miatt már nem értjük, mit mond a másik, ilyet már tapasztaltam néhány távol-keleti embernél, akik angolul próbáltak kommunikálni. De az esetek döntő többségében nem erről van szó, mikor akcentusról beszélünk.) Vagy ha az egyes ember ezért fog “anyázni”, meg kell mondjam, hogy az elsősorban az ő baja, nem az enyém. Ugyanaz a helyzet, mint amikor folyamatosan mások miatt elégedetlenkedem, rendszerint valódi ok nélkül. Ez egyértelmű jele annak, hogy magammal nem vagyok elégedett, magammal nem vagyok egyensúlyban, ráadásul változtatni csak ezen tudok, nem a másikon…

Láttam már arra is példát, hogy magyar anyanyelvű hogyan változtatta meg a magyar kiejtését felnőttként. Abban az igazi palóc nyelvjárásban nőtt fel, a tanárképző főiskolán “tanulta meg” a “normális, irodalmi” magyar nyelvet. És kontrollálni se nagyon kell magát, hogy ezt használja. Igaz az is, hogy ha a szüleivel beszél, rögtön visszavált És persze olyan is van, aki legalább részben megtartotta a saját nyelvjárását, de annak meg kifejezetten jól állt. Ebből is csak azt látom, hogy nincs lehetetlen. A kérdés inkább az, hogy nekünk személyesen szükségünk van-e arra a valamire, jelen esetben a “jobb” kiejtésre.

3. Az az illúzió, hogy ha egy szülő több nyelven beszél a gyerekével, az rontja a kötődést.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a kötődő és a többnyelvű nevelés egymástól teljesen független. Simán megfér a kettő egymás mellett, illetve ha a gyermek nem kötődik, az nem attól van, mert a szülei több nyelven beszélnek vele, hanem sokkal inkább attól, hogy a szülő nincs megfelelő mértékben jelen a gyerek életében. Biztosan van olyan család is, ahol a gyermek több nyelven beszél, a kötődés pedig hiányzik. Ennek a hiánynak az oka azonban inkább lehet a teljesítménykényszerben nevelés, amikor a teljesítményt várom el a gyerektől, nem az a célom, hogy szeresse, amit csinálunk. Mindenesetre azok a családok, amelyeket én ismerek, és több nyelven beszélnek a gyerekekkel, rendkívül gyerekcentrikusak, megadják nekik az érzelmi biztonságot, harmóniát is.

4. Ha a szülő nem anyanyelven beszél a gyerekével az természetellenes.

Hát nem is tudom. A mi gyerekeink abba nőttek bele, hogy három, sőt mióta kérték, négy nyelven beszélek velük, nekik ez teljesen természetes. Másnak meg az, hogy egész nap megy a tévé náluk. Szóval ez a természetesség elég viszonylagos fogalom… És néha, ha belegondolok, hogy mi mindent veszünk természetesnek ebben a világban, égnek áll a hajam. Ehhez képest az, hogy egy szülő több nyelven beszél otthon, a világ legtermészetesebb dolga.