Egymást tanítjuk

A tökéletes nyelvtudás illúziója

Újabb cikk jelent meg a korai nyelvoktatásról, ezúttal Sződy Judit tollából. Mindig örülök annak, ha pszichológusok is elkezdik nyitottabban kezelni a témát. Azaz a véleményalkotáskor sokkal jobban hagyatkoznak a saját tapasztalataikra, vagy éppen azokéra, akik az adott dolgot történetesen művelik, nem pedig elméletekre hivatkoznak. Nem is maga a cikk ihlette ezt az írásomat, hanem a hozzászólások, amelyek a facebook-on érkeztek hozzá. Nem mintha bármi meglepőt találtam volna benne, hiszen ugyanazok a klisék ismétlődnek folyamatosan évek óta a témában. Inkább az a meglepő, hogy rendszerint úgy írják az okosságokat, hogy közvetlen tapasztalatuk nincs a témában, hanem a “kutatásokra” hivatkoznak, arra, amit valaki mondott valahol, bár nem biztos, hogy látott több nyelven működő családot, vagy az ismerősöm ismerősének az ismerőse katasztrofális tapasztalataira Ezért kicsit provokatív leszek… És valószínűleg hosszú is, még magam sem tudom, hányfelé fogom darabolni a gondolatokat.

Ami a kutatásokat illeti: aki egy kicsit is beleolvasott a témába, nagyon jól tudja, hogy kutatásokkal bőven alá tudják támasztani a pro és kontra érveket is, tehát ebben az a kérdés, hogy kinek a milyen kutatását veszem alapul. Emellett, mint többnyelvű nevelést gyakorló szülőnek vannak bizonyos közvetlen tapasztalataim, tehát engem azok a kutatások érintenek, amelyek szinkronban állnak az én tapasztalataimmal. Továbbá rendszeresen hallgatom, látom azoknak a tapasztalatait, akik ezt gyakorolják… Ebből kiindulva volna szerintem néhány illúzió, amivel lassan le kellene számolni.

1. A tökéletes nyelvtudás illúziója

Az egyik leggyakoribb érv, hogy kicsi gyereknek csak tökéletes nyelvtudással szabad nyelvet tanítani, mert rosszul tanulja meg különben. Az tény, hogy a leghatékonyabban anyanyelvűtől tanulhatunk, de nemcsak gyerekként, hanem felnőttként is. De emellett számos más hatékony és eredményes út is van.

Ha azt hisszük, hogy az anyanyelvét tökéletesen beszéli bárki is, javaslom azt a már sok helyen idézett kísérletet, hogy készítsünk titokban hangfelvételt egy baráti beszélgetésről, majd visszahallgatva vizsgáljuk meg, hogy mennyi pontatlan fogalmazás, ragozás, befejezetlen mondat, stb. van benne. Lehet, hogy sokkolni fog, hogy milyen sok, főleg saját magadnál, meg annál, akire valamiért nagyon felnézel.

Soha nem gondoltam, hogy anyanyelvi szinten beszélek akár angolul, akár oroszul, akár németül. Sőt még szerintem jól sem, a legpontosabban talán “kielégítőnek” jelölném. De nem beszélek tökéletesen magyarul sem, annak ellenére, hogy van egy magyar szakos tanári diplomám, valamint egy nyelvművelő édesanyám, aki elég sok energiát fektetett a beszédtechnikára, szép, kerek egész mondatok alkotására. Teljesen más műfaj az írás, hiszen ott van módom a szöveget többször átszerkeszteni, finomítani. De más egy előadás is, amelyre készülök, és a hallgatóság jobban “kényszerít” arra, hogy kontroll alatt tartsam a mondanivalómat.

Ha a tökéletes nyelvtudás illúzióját üldözzük, biztosak lehetünk benne, hogy sohasem fogjuk megtalálni a megfelelőt. Illetve hogy magunkat sohasem fogjuk arra alkalmasnak találni, hogy ilyenbe belekezdjünk. Mindig lesz olyan nyelvhasználat, írás, ami lehetne még jobb, még “angolosabb”, még kifejezőbb, pontosabb, akármilyenebb. Az is megdöbbent, hogy a szülő a maga “nem tökéletes” nyelvtudásával elképesztően jól elboldogul a világban, de hogy a gyermeke is tudjon ugyanazon a szinten, az már valamiért derogál, amit én nem teljesen értek. Sokkal közelebb áll hozzám Lomb Kató ars poeticája, miszerint a nyelvek azok, amelyeket rosszul is érdemes tudni. Ha pedig olyan munkát szeretnénk, amelyben fontos az igényes nyelvhasználat, ugyanúgy lehet fejlődni gyakorlással, rengeteg olvasással, ilyen irányú tanfolyamokkal, mint ahogy arra az anyanyelvemen is képes vagyok.

Volt ismerősöm, aki az enyémnél sokkal gyérebb némettudással ért el a gyermekénél meglepően jó eredményt. Nevezetesen egy alapfokú nyelvvizsgával rendelkezett. De volt hite, hogy van értelme annak, amit csinál, és hajlandó volt rengeteg energiát fektetni a saját fejlődésébe is. Kb. a gyermek 3-3,5 éves koráig bírta is a tempót. Ott jött rá, hogy innentől kezdve nem képes azzal a sebességgel fejlődni, mint amit a gyermek igényelne, tehát külső segítségre van szüksége a továbbhaladáshoz. Így került a gyermek négy évesen némi utánajárással német nemzetiségi óvodába, ahol az óvónők megdöbbenve nézték a semmilyen német “gyökérrel” nem rendelkező kisfiú nyelvtudását. Most ugyanebben a cipőben jár egy másik ismerősöm az angollal (titkon remélem, hogy majd megszólal itt :)), mert az anyuka oroszul és németül beszél számára elfogadható szinten, az orosszal kezdtek, az angolt az apuka kapcsolta be a programjukba, csak sajnos ő a munkája miatt nem tud annyit jelen lenni a gyermek életében ezen a nyelven is, hogy kellően hatékony legyen. Ráadásul a kislány szabályosan beleszeretett az angolba. Amit nem csodálok, mert az angol nyelvben sokkal kidolgozottabb a kifejezetten kicsiknek való oktatás metodikája, mint az oroszban, ráadásul az anyagok is lényegesen könnyebben hozzáférhetőek itt, Magyarországon. Így az anyuka átvette a feladatot részben, és ő maga döbbent meg, hogy milyen gyorsan fejlődik a gyermeke mellett.

Az igaz, hogy az én gyerekeimnek kellett az az élmény, hogy legyen a környezetükben valaki, aki nem tud magyarul (ez az amerikai óvóbácsi), ahhoz, hogy beszélni is elkezdjenek, ne csak értsenek, de jó pár példa van arra, hogy sok helyen még erre sincs szükség. Mivel a kommunikáció mellett nagyon sokat olvasunk, illetve nézünk meséket az adott nyelveken, bőven van lehetőségünk a hibák kiküszöbölésére is.

Az mindenesetre érdekes, hogy azt, hogy az iskolában a hunglish tanároktól tanulja a gyerek a nyelvtani problémákra kihegyezett, iskolában nagyon jól használható műnyelvet, az ellen nincs kifogás. Egyelőre azért még nem olyan nagy a magyar iskolákban az idegen nyelvek oktatásában az anyanyelvi oktatók aránya, ráadásul sokuk nem is pedagógus. Arról nem is beszélve, hogy a magyar nyelvoktatás szemlélete (nem a gyakorlata!!!) pontosan a tökéletes nyelvtudás illúzióján alapul, szerintem többek között azért is tart a magyarok nyelvtudása ott, ahol tart. A nyelvtanközpontú módszerrel nagyon sokan nem boldogulnak, holott lehet, hogy másképp menne nekik az elsajátítás, vagy aki boldogul – itt a saját tapasztalatomról beszélek, amelyet nem kevés ismerősöm is megerősített -, annak is nagyon sok blokkot okozhat a kommunikációban ez a szemlélet. Amikor fejben fordítok, vagy rengeteg energiát fecsérelek (a legtöbbször teljesen feleslegesen) arra, hogy pontosan ragozzak, szép egészek legyenek a mondataim, ahelyett, hogy görcs nélkül, lazán beszélgetnék.

Origo nyelvvizsgán nevelkedtem, abban a rendszerben mozgok is biztonsággal (angol, német felsőfok, orosz középfok, sőt van egy észt egyetemi alapfokúm is), ennek a mércéjével meglehetősen jól fordítok és kezelem a szóbelin a műszituációkat. Aztán valós helyzetben meg úgy kell kipréselnem magamból a mondatokat. Francia kéttannyelvűt végzett barátnőm mesélte, hogy a francia testvériskolákkal való kapcsolatokban arra jöttek rá, hogy közülük szinte bárkinek jobb volt a francia helyesírása, mint maguknak a franciáknak, de a szóbeli kommunikációs képességeik kritikán aluliak voltak. Mindig az motoszkál a fejemben, hogy van-e ennek így értelme? Pontosan ezzel a háttérrel látom, hogy ez mennyire kifacsart nyelvtanulási módszer.

A kisgyermekkori nyelv-elsajátítás azért tartom lényegesen jobbnak, mert ugyanarra a fejlődési irányra épül, mint az anyanyelv elsajátítása. Azaz, először a gyermek csak hallja és érti a beszédet, utána elkezd beszélni a maga módján, keresve a szabályokat, optimális esetben a szülők sokat olvasnak neki, lát mesefilmeket (én a válogatott, minőségben és mennyiségben megfelelő mesefilmeket is hasznosnak tartom), majd az adott nyelven megtanul írni, olvasni, fogalmazni, kellő mennyiségben gyakorolja mindhármat, megismerkedik a nyelvtannal, megvan az alkalma rendszeresen beszélgetni a nyelven, később pedig ha megismerkedik egy szakterülettel, annak a szó- és kifejezéskészletét is magáévá teszi.

Ehelyett valamiért az van a köztudatban, hogy az idegen nyelv tanulása úgy hatékony és eredményes, ha előbb megtanulunk írni-olvasni az adott nyelven, előbb tudjuk a nyelvtant meg a fordítást, majd abból megtanulunk beszélni. Lehet, csak szerintem sokkal fáradtságosabb, és abból a szempontból értelmetlenebb is, hogy a legtöbb embernek pontosan arra lenne szüksége, hogy gördülékenyen kommunikáljon, nem pedig arra, hogy meg tudja határozni, mi az a Present Perfect vagy Futur II., és mellé kiválóan fordítson.

Gimnáziumban volt egy évfolyamtársam, akinek az édesanyja német volt. A lány angolos osztályba járt, de egyik évben átjárt hozzánk pár németórára, mert szerette volna letenni a középfokú nyelvvizsgát németből is. Más perspektíváról akkor még nem nagyon tudtunk, mint az Origo. A szóbelit persze pikk-pakk megszerezte, az írásbelivel harmadik nekifutásra sem boldogult. Ott gyötrődött szegény a tesztekkel, mindig azon csúszott el. Ma már tudom, hogy számára az érthetetlen és emészthetetlen volt. És akkor még meggyőztek minket arról, hogy azért nem tudja letenni a nyelvvizsgát, mert az anyukájától csak a konyhanyelvet tanulta meg. Szégyellem magam, hogy akkor elhittem. Nem az ő nyelvtudásával volt gond alapvetően, hanem a szörnyszülött nyelvvizsgával. Hiszen az alapján nem tudta az anyanyelvét…

Szomszédasszonyom másfél évet élt Ausztráliában. Egyik döbbenetes élménye az volt, hogy az egyik tanára, aki nem mellesleg született ausztrál, egy telefonbeszélgetés alkalmával úgy dobált egymásra olyan angol nyelvtani formulákat, amelyekért Magyarországon páros lábbal kirúgnak a nyelvvizsgán. Neki, az anyanyelvűnek fel se tűnt. Szóval mi is az a tökéletes nyelvtudás?