Egymást tanítjuk

Milyen érzéseket adsz át a gyermekeidenek?

Nap, mint nap tapasztalom, de sok helyről hallottam már megerősítéseket, hogy a gyerekek alapvetően nem abból tanulnak, amit “prédikálunk” nekik, hanem a példából, amit mutatunk, illetve abból, hogy egyes témákhoz milyen érzéseink kapcsolódnak. Az érzéseket pillanatok alatt érzékelik, sőt magukévá teszik. A hosszan fennálló rossz érzéseink miatt éppen ezért nem árt rendszeresen némi önvizsgálatot tartani, és lehetőség szerint javítani rajta.

Nincs ez másképp a tanuláshoz való hozzáállással sem. Néha megdöbbenek, hogy mennyi negatív érzés, frusztráció övezi pl. a korai fejlesztést, vagy éppen az iskolás kor előtt az ismeretek befogadását, elsajátítását. Pedig maga az ismeret-elsajátítás még nem kellene, hogy gondot okozzon. De ezek szerint nagyon sok felnőttnek van traumatikus élménye a tanulással kapcsolatban. Vajon miért?

Képzeld el, hogy 6-8 éves kisdiák vagy. Hogy érzed magad? Milyen gondolataid, érzéseid támadnak a TANULÁS szóval kapcsolatban? Kellemes, kellemetlen, megalázó, érdekfeszítő, félelmet keltő? Nem árt tudni, mit hordozol, mert nagyon könnyen átadhatod a gyermekeidnek. Ráadásul nagy valószínűséggel az élmények össze is keveredhetnek, mert szerintem nem maga a tanulás okozza a stresszt, hanem azok a tényezők, amelyek hozzá kapcsolódnak. A tanár hozzáállása, az osztálytársak viselkedése, a nem neked megfelelő tempó, számodra teljesen érdektelen, unalmas tananyagok, vagy éppen egy egyszeri, de annál mélyebb nyomot hagyó megalázó élmény.  Sajnos sokszor az, hogy az iskolában valamiért rossz volt, megjelenhet a tudatban úgy is, hogy maga a tanulási folyamat rossz, sok stresszel, gyötrődéssel járó folyamat, amitől jobb a gyereket minél tovább távolabb tartani.

Ezzel a megközelítéssel az a baj, hogy ha ezen az alapon küzdesz egy óvodás korú gyermek tanulási szándékai ellen, főleg akkor, ha a gyermekben lenne érdeklődés, nem a segítő szándékodat fogja “dekódolni”, hanem a félelmeidet. Az érzést, hogy a tanulás, tudás valami káros, félelmet keltő, riasztó dolog.

Nekem az a szerencsém, hogy egészen kicsi gyermekként is óriási tudásszomj volt bennem, és ez azóta sem változott. A szüleim nem gátoltak ebben, sőt segítettek, amennyiben jónak látták, igaz, nem nagyon érték el az ingerküszöbömet. Imádtam felfedezni új “kódrendszereket”, legyen ez akár az olvasás, a kotta, idegen nyelvek, és óriási sikerélményt jelentettek, amikor már biztonsággal mozogtam bennük. Hozzáteszem, hogy mind az általános, mind a középiskolában nagyon kevés kivétellel jó tanáraim voltak. Bár ahogy utólag visszagondolok, sok közülük nem volt “extra”, de tényleg rendesen készült az órákra, azoknak jól követhető felépítése volt, stb. Mindenesetre a tudásszomjam akkora volt, hogy még a kevésbé jók se tudták lerombolni, maximum egy-egy témában egy rövid időre. De aztán valahogy mindig visszataláltam. Ráadásul ilyen típusú a férjem is, azzal a különbséggel, hogy nála jóval hamarabb letisztult, hogy mi az, ami valójában érdekli, mibe érdemes több energiát fektetni, amelyet ráadásul élvezettel is tesz, és mi az, amivel csak annyit érdemes neki törődni, amennyit feltétlenül muszáj az iskola elvárásai miatt.

A gyerekeink alapvetően egy ilyen környezetben nevelkednek, többek között ennek is köszönhető, hogy a tudásszomjuk szintén hatalmas. A másik tényező, hogy nem választottuk el a tanulást a játéktól. Sajnálatos módon sok tudatban nem fér össze a kettő, pedig pont az lenne a lényeg, hogy ezek egymással karöltve haladjanak, ne csak kisgyermekkorban, hanem később is. Meggyőződésem, hogy a kiemelkedő tehetségek pontosan, ösztönösen tudták, tudják ezt. Azt, hogy az új ismeretek befogadása izgalmas kihívás, felfedező kalandtúra lehet, ahol el kell tévedni párszor, mielőtt az előre vivő utat megtaláljuk. Az eltévedés, hibázás pedig nem kudarc, hanem egy újabb lépés a siker felé, hiszen megismertünk egy irányt, ahogy nem működik.

Bármi, amivel találkozom a gyerekek játékos fejlesztése kapcsán, és lelkesedéssel tölt el, az rendszerint nem a felnőtt énem lelkesedése, hanem a bennem élő belső gyermeké. A belső gyermekem viszont rendkívül kíváncsi, nagyon szeret játszani, és legalább ennyire szeret új világokat felfedezni. Nem véletlenül találunk egymásra a különböző, egyelőre nem szokványos módszerekkel…

Sokszor megdöbbenéssel olvasom azokat a véleményeket, amelyek szerint az az iskola, ahová a gyerekek szeretnek járni, és élvezik a foglalkozásokat, már nem is lehet jó, mert biztosan nem tanulnak semmit. Nem értem. Miért kell a gyerekeket arra kondicionálni, hogy kínlódjanak, stresszeljenek? Ahogy Rüdiger Dahlke írta találóan: “Ha nem hivatalosan is, a gyermekkor a beiskolázással véget ér, pedig a serdülőkorral kellene befejeződnie. ” Hiszen “először azt tanulják meg, hogy felnőttet játszanak, és a gyerekség előjogait önként feláldozzák. […] Arra megy ki a dolog, hogy a gyermekkort elhagyják, túltegyék magukat  a játékosságon és hatékonnyá váljanak. Ne aludj! Ne álmodozz! Ne játssz! Ne fantáziálj! Inkább koncentrálj!”

A 21. század egyik nagy kihívása, hogy tudjuk élvezni, amit csinálunk, találjunk benne örömöt. Az öröm, lelkesedés mindenképpen magasabb rezgésszint, amely közelebb visz ahhoz, amit szeretnénk. Adjuk meg ezt a lehetőséget a gyermekeinknek (és persze magunknak is) az élet minél több területén. Ne higgyük azt, hogy a tanulás kínkeserves munka és szenvedés, hanem tegyük olyanná, amelyet tanító és tanítvány egyaránt élvezni tud! Ha másképp nem, legalább kicsiben, otthon, hogy ellensúlyozzuk azt, amit esetleg máshol kap.