Mitől válhat az olvasás szenvedéllyé?
2010. szept 15. Kategória Korai fejlesztés, Olvasás | Nincs hozzászólás
Egy biztos: az olvasás nem akkor kezdődik, amikor a gyermek beül az iskolapadba, és annak rendje s módja szerint megtanítják olvasni. Megtanul (ha megtanul, ma sajnos nem ritka, hogy úgy végzi el az általános iskolát, hogy komoly gondjai vannak az olvasással), és ennyi. Attól még nem olvas.
Az alap természetesen az, hogy mi a szülők, jó példát mutatunk, sokat olvasunk, és ezt látja a gyermek. De elég hamar rájöttem, hogy ez sok esetben nem elég. Ismerek pár családot, ahol a szülők falják a könyveket, a gyerekek meg valamiért mégsem. Holott volt jó példa előttük.
Még egyetemista voltam, mikor egy előadáson elhangzott egy gondolat, ami örökre belevéste magát az agyamba. Mint azok a bizonyos kétmilliót érő mondatok… 
Azt is mondhatnám, hogy az egész féléves kurzusból ez az egy gondolat maradt meg, pedig a tananyaghoz sem volt köze, az előadó a saját történeteit mesélte.
Három gyermeke van, már felnőttek. Hat hetes koruk óta mesélt, olvasott nekik, amíg igényelték. Mind a három él-hal a könyvekért a mai napig. Mivel én is szenvedélyes „könyvmoly” vagyok, a gondolat nem véletlenül talált meg. Tudtam, én is így teszek majd a gyerekeimmel. Pedig hol volt még akkor a családalapítás…
Amikor Beni megszületett, próbáltam minél többet beszélgetni vele. De hamar rájöttem, hogy csak így nem fog nekem menni. Ugyanis Beni már pár hetesen is alig aludt valamit nappal (5-10 perceket, csak fél éves kora körül kezdett a helyzet normalizálódni), és igényelte, hogy “szórakoztassam”. Saját kútfőből ennyit mesélni pedig egész egyszerűen nem tudok. “Véletlen” egybeesések folytán épp hat hetes volt, amikor ezt megállapítottam, és ezzel egyidejűleg elkezdtem neki olvasni. Beni szemmel láthatóan élvezte.
Először rövidebb történetekkel kezdtünk, az első könyv, amiből olvastam, a Mazsola volt. Azonban nagyon hamar kiderült, hogy gyakorlatilag bármennyit olvashatok neki, akár órákon át is képes hallgatni. Ekkor kerültek elő a mese- és ifjúsági regények.
Később, mikor Beni nagyobb lett, úgy alakult, hogy napközben rövidebb meséket olvastam, képeskönyveket nézegettünk, a délutáni és az esti alváshoz olvastam regényeket. Ezeket ugyanis nyugodtan olvashattam addig, amíg el nem aludt. Ez az idő 20-50 perc között bármennyi lehetett, ezen túl csak nagyon ritkán.
A férjemmel szépen sorban előszedegettük a régi, gyermekkori könyveinket, és csodálatos kincseket találtunk. Először csak én olvastam Beninek, majd kb. egy éves lehetett, amikor a férjem is beszállt, és innentől kezdve felváltva altattunk.
Blanka és Viola már gyakorlatilag ebbe születtek bele, és a könyvek, az olvasás a mai napig fontos szerepet töltenek be életünkben. Még most is élvezettel, lelkesedéssel olvasunk nekik (és persze magunknak is). És az a legfontosabb, hogy ezt a lelkesedést tudjuk nekik átadni. Hiába akarunk jó példával elől járni, ha nincs mögötte elhivatottság, elkötelezettség. Enélkül valahogy nem hiteles.
Nekem hihetetlen élmény volt felnőttként újra olvasni olyan rég elfeledett könyveket, mint a Tündér Lala, Keménykalap, krumpliorr, Momo, Végtelen történet, Csudálatos Mary, Vidám matematika, Vakarcs vagy A földrengések szigete. Nagyon emlékezetes volt még a Megmarad a meseház című könyv, ezen szó szerint könnyesre röhögtem magam, annyira jól láthatjuk egy kisfiú szemével a világot.
A gyerekeim korukból adódóan még nem olvasnak (bár Beninél már volt példa arra, hogy amikor vadiúj könyvet nézegettünk együtt, kijavított, ha valamit rosszul olvastam 😉 ), viszont napi szinten jellemző, hogy akár 30-60 percet is képesek egyhuzamban könyvek nézegetésével eltölteni, önállóan, vagy úgy, hogy egymásnak mesélnek. Viola, a maga 14 hónapjával inkább pakol: végiglapozza a könyvet, leteszi a szőnyegre, veszi a következőt. De semmit nem vesz annyira zokon, mintha könyvet veszek ki a kezéből (pedig sajnos még néha muszáj némelyiket, mielőtt beaprítja…) Hogy mi lesz akkor, ha ténylegesen tudnak olvasni, azt még nem látom előre. Ami biztos: a szókincsük lényegesen bővebb, mint más hasonló korú gyereknek.
Nemcsak képeskönyv kell nekik – bár az határozottan érdekesebb – hanem bármi. Volt példa arra, hogy Blanka az egyik nagymamánál levett egy könyvet a polcról, és jó húsz percig olyan elmélyülten lapozgatta, hogy kíváncsi lettem, mit olvas. Új magyar pedagógiai lexikon 4. kötet…
Vagy egyik reggel, miután kijöttem a fürdőszobából, a két nagyot az ágyamban találtam, ahol elmélyülten “olvastak”: Beni Robert T. Kiyosakit, Blanka pedig Eckhart Tollét. Na, erre varrjak gombot…
A “szundimese” életük nagyon fontos tartozéka, igénylik. Teljesen mást, és másképp mesélek nekik én, mint az apjuk, ettől is izgalmas. De itt is volt egy érdekes eset: egyszer Beni azt kérte, hogy apa abból a nagy könyvből meséljen neki, amiből magának szokott olvasni. Stanislaw Lem Teljes Science Fiction univerzuma. Utána jó két hétig csak ezt kérték tőle. Aztán valamiért mégis visszatértek inkább a Négyszögletű kerek erdőhöz…
Emellett nagyon fontosnak érzem azt, amit én kaptam a gyermekkönyvektől: a bennem élő belső gyermek újra felfedezését, azt, hogy tudok egy kicsit a gyerekek fejével is gondolkodni, a képzelőerőm ismét az egekben szárnyal, és egyre többet olvasok a saját magam kedvére is. A tévé pedig ennek következtében teljesen kiszorult az életünkből. Nem volt tervezett, csak egyszer észrevettük, hogy már hónapok óta nem nézzük. És nem is hiányzik. Sokkal tartalmasabb és építőbb időtöltéseket kaptunk helyette.
Ti mit gondoltok erről?
