Egymást tanítjuk

Óvoda válsága spirituális szemszögből

Mint már volt róla szó, az óvoda országosan akkor terjedt el nálunk, amikor a nők tömegével elkezdtek dolgozni, a gyerekeket pedig valahova kellett tenni arra az időre. Ez pedig alapjaiban rengette meg a család intézményét. Az anya, apa szerepét átvették a bölcsődék, óvodák, és gyanítom, hogy hozzájárult a szülők-gyerekek közötti konfliktusokhoz is.

Ez bizonyos szempontból szükségszerű is volt, mert a családot is új alapokra kell helyezni, ahhoz pedig előbb le kell bontani a régi, elavult mintákat.  Egyrészt a nőknek is van életfeladata a családon kívül, másrészt ideje volt, hogy az apák is aktívan részt vegyenek a gyermekek nevelésében. A családok válságát is átmenetinek lehet értelmezni, bár még lényegesen több embernél tart ez az átmenet, mint ahányan kezdünk túllépni rajta. Nálunk viszont, akik túlléptünk rajta, egyre erősebben az az igény, hogy a gyermekeinkért mi, a szülei vagyunk felelősek, és nem akarjuk az idő nagyobbik részében mással neveltetni. Pláne, ha a gyermek sem akarja. Ezért pedig folyamatos összeütközésbe kerülünk a környezetünkkel, mert nem értik, mi bajunk van.

Az átmenet ugyanis okozott néhány torzulást a fejekben mind a család, mind más intézményekkel kapcsolatban:

• Ami eredetileg szükségmegoldás volt, mára természetessé, életformává, irányadóvá vált, az általános társadalmi felfogás szerint az egyetlen helyes úttá, illetve a lehető legjobbá, amit a gyermeknek adhatunk.
• A hangsúly elcsúszott a családról az óvodára, iskolára, munkahelyre, holott a társadalom alapegysége a család, nem az előbbiek. Elsősorban a családoknak kellene megerősödniük, de elég nehéz úgy, hogy az idő nagyobb részében a családtagok nem is látják egymást.
• A gyermekközösségek szerepe – különösen 6 éves kor alatt – túlértékelődött, pedig a gyerekeknek nem egymástól kellene tanulniuk a világot, hanem a felnőttektől.
• Elterjedt az a nézet is, hogy a gyerekek akkor lesznek önállóbbak, ha minél előbb (akár 2 éves kor alatt) leválnak a szülőkről, és az ő támogatásuk nélkül kell boldogulniuk. Viszont az, hogy egyre többen ülnek 25-30 éves koruk felett is a szüleik nyakán, gyakran saját bevétel nélkül, azt mutatja, hogy az önállóvá válás nemcsak ettől függ.

Emellett az anyagi javak folyamatos hajkurászása mellett sok helyen a gyermek is lényegében olyanná vált, mint egy megszerzendő tárgy vagy teljesítendő feladat: megvan, megszereztük, kipipálva, berakjuk valamilyen intézménybe, vagy hagyjuk őket nőni, mint réten a virágokat, mi pedig élünk tovább ugyanúgy, mint azelőtt. Pedig a gyermekkel az életünk gyökeresen megváltozik, és ha erről nem akarunk tudomást venni, annak előbb-utóbb csúnyán megisszuk a levét.

Azonban túlbillenve az anyagi javak szinte kizárólagos megszerzésén, elindult egy “ellenirányú” folyamat is: a bőség korában elkezdtek felértékelődni az emberi kapcsolatok, így a szülő-gyermek kapcsolat is. Egyre többen veszik észre, hogy „az egészen fiatalok megőrzése és végül áthárítása a bölcsődékbe, óvodákba és gyermekmegőrzőkbe elvben hasonló az öregek otthonához. Majdnem ugyanolyan ritkán történik meg itt az életre való előkészítés, mint ahogy az öregek otthonában sem az élet utómunkálatai folynak. Többnyire a lehetőség a döntő, hogy a gyermekektől legálisan, társadalmilag elismert módon meg lehet szabadulni, igen eltenni őket az útból, hiszen a mi életformánk mellett gyakran útban vannak. És mivel a különböző megőrzőhelyeken még tanulnak is valamit, még rossz lelkiismeretünknek sem kell lennie.” (Rüdiger Dahlke: Sorsfordulók) Ez az, amit mindig is sejtettem, de így leírva engem is mellbe vágott. Súlyos, igaz?

Viszont az a tapasztalatom, hogy az óvodának, nevelési intézményeknek “krónikusan” ellenálló gyerekek pontosan azokat a szülőket találják meg, akik ezt értik, és nyitottak arra, hogy más utat válasszanak. 😉

A másik fontos hatás, hogy az utóbbi 10-20 évben egyre erősebben érzékelhető, hogy az embercsoportok közötti szakadék egyre nagyobb, néha annyira, hogy már  nem tudnak érdemben kommunikálni egymással. Ennek oka a tudatosság és a rezgésszint különbsége. Van, aki azt sem tudja, mi ez, van, aki azt mondja, ez hülyeség, van, aki úgy csinál, mintha tudatos lenne, és vannak, akik tényleg azok. Ez pedig különböző rezgésszintekkel jár együtt. Nagyon eltérő rezgésszintek esetében sokszor már akkor is konfliktust érzékelünk, amikor még meg sem szólalt senki!

Gondolj bele, hogy Te, aki kiegyensúlyozott, tudatos életet élsz, hogy érzed magad hasonló felfogásúak társaságában, és hogy érzed magad panaszkodók vagy agresszívak között? Én az előbbiben ragyogóan, az utóbbiban meglehetősen pocsékul. Csak azt érzem, hogy visszafelé akarnak húzni, és meg kell erősítenem a védelmi rendszeremet, míg velük vagyok. És szeretnék minél előbb eltűnni onnan. Ha lényegesen előrébb járnak, mint én, az ugyanúgy kellemetlen, mert túl távol vannak ahhoz, hogy értsük egymást, bár ebben még lehet valami inspiráló is, mert ez az az irány, amerre menni szeretnék. Ebben nagyon is érvényesül, hogy a hasonló a hasonlóak között érzi jól magát.

A gyerekek sem éreznek másként! Jóformán minden gyermek a szüleit, annak tudatosságát, problémáit tükrözi vissza, és kb. ugyanaz a rezgésszintjük is. Nem véletlenül választották éppen azokat a szülőket! Ezek után nem csoda, ha egy tudatosabb családból érkező gyermek bekerül egy lényegesen alacsonyabb rezgésszintű közegbe, elkezdi magát kényelmetlenül érezni, és menekülni akar onnan! És sajnálatos módon jóval nagyobb az esélye, hogy ilyenbe kerüljön, mint a saját rezgésszintjéhez hasonlóba, bár hál’ Istennek arra is vannak példák! Egy hasonló rezgésszintű közeggel szárnyalni lehet, míg a lehúzó közeg csak rombol. Ugyanakkor ott az alacsonyabb rezgésszintű gyermek egészen jól érezheti magát. Egy éttermes hasonlattal egészen jól szemléltethető: ha valaki a füstös, késdobáló kocsmákhoz szokott, ott érzi jól magát, egy elegáns étteremben csak feszengene, és gyorsan el is tűnne onnan, míg aki elegáns étterembe jár, magától eszébe sem jutna bemenni egy késdobálóba. Teljesen más a két típusú helynek a célközönsége. Egy késdobáló-beli vendég nem érti, hogy neked mi a bajod a hellyel, ugyanúgy nem értik az óvoda-, iskolaproblémádat sem, hiszen más is így szokta, és neki jó! (A rezgésszint-emelkedésre természetesen mindenkinek megvan a lehetősége, kérdés, hogy mihez kezdenek vele…)

És ne felejtsük el: amikor mi voltunk a gyerekek, a szakadék messze nem volt ekkora, vagy legalábbis nem volt ennyire nyilvánvaló! Csak abból, hogy akkor jó volt, nagyon téves következtetéseket lehet levonni. Lehet próbálkozni, hiszen kifoghatunk építő közösségeket is, de mindig figyeljünk a visszacsatolásra. Úgy látom, sokkal nagyobb az esély az építő közösségekre a kicsi intézményekben. Attól, mert kicsi, nem feltétlenül jó is, de minél nagyobb, annál többet veszít a személyes jellegéből, annál szabályozottabb, és annál inkább heterogén a célközönsége.

A saját életemben azt tapasztalom, hogy sokkal szerencsésebb, ha egy nagy közösség helyett több mikroközösséggel rendelkezem. A mikroközösségek pl. épülhetnek azonos érdeklődés köré, és ez már közelebb hozza a rezgésszinteket (ez sem garancia semmire, de több esély van rá, mint egy spontán összeterelt csoport esetében). A gyerekeknél ez lehet zeneiskola, énekkar, sport, rajzszakkör, barkácsszakkör, stb., a lista bármerre bővíthető. Bár a legjobbat akkor teszitek, ha hasonló rezgésszintű családokkal találkoztok, kerestek hasonló rezgésszintű közösségeket a gyermeknek, illetve ha ilyet nem találtok bejárható távolságon belül, akkor csak annyit vesztek igénybe belőle, amennyit feltétlenül muszáj. És élvezzétek az ajándékokat, amelyeket gyermekeitektől kaptok!

Ti mit gondoltok erről?