Egymást tanítjuk

Ha anya kimerül…

Egy olyan témáról szeretnék most írni, amelyről valahogy nem beszélünk (eleget), mintha nem létezne. Ez a dolog természetesen nemcsak az otthontanuló családokat érintheti, hanem bárkit, hiszen (szerintem) a nők végleges kimerülése és a család szolgájává válása sokkal inkább kollektív női probléma, nem otthontanulós. Viszont az otthontanulással át-, illetve visszavesszük a feladatot és a felelősséget olyan területeken is, amelyeket az előző generációkban (és most is) jobbára az oktatási intézmények láttak (látnak) el. Nem feltétlenül a tanítás, hanem inkább a környezetteremtés, hogy érdeklődésüknek megfelelően tudjanak tanulni a gyerekek, és az is, hogy elegendő mennyiségű mintát lássanak családon kívül is, legyen mód testmozgásra, stb. És amíg a gyerekek nem önjáróak, ez a feladat a szülőké, és mivel rendszerint az apa hétköznap dolgozik és pénzt keres, elsősorban az anyáé. (Természetesen a dolgozó anyának sem könnyebb, de ennek a posztnak nem az összehasonlítás a célja.)

Ami a dolgot tovább nehezíti, hogy nem a jól kitaposott úton járunk (mivel azt már ismerjük, tudjuk, hova vezet, és arra nem szeretnénk menni), és a saját utat kialakítani sokszor szintén embert próbáló tényező. A hasonló cipőben járókkal való tapasztalatcsere sem feltétlenül segít, mert mindenki másmilyen batyuval jön, mások az elképzelései. Néha úgy érzem magam, hogy mikor valamilyen helyzetre végre, sokadik nekifutás után sikerült megtalálni azt a megoldást, ami megnyugtató, hatékony és mindegyik érintett félnek megfelel, három új teremtődik a helyébe. Tovább »

Élmények az otthonoktató találkozón

2014. február 8-án részt vettem az otthonoktató találkozón, és készítek róla egy összefoglalást, főleg azokról a pontokról, amelyek a legnagyobb hatást tették rám, kiegészítve a saját tapasztalattal.

Nagyon fontosnak találtam a Clonlara (amerikai) iskola bemutatkozását, főleg azért, mert eddig is tudtam róla, csak nem vettem a fáradságot, hogy utánanézzek, miről is szól. A Clonlara 1979 óta dolgozik otthonoktató családokkal, most már a világ több pontján is, pl. Németországban, Spanyolországban. Az alap a bizalom a gyermekek, a szülők, a család felé, nem pedig a kontroll.

Ezt követte Fóti Péter oktatáskutató, majd Szil Péter (három gyermeke van, aki ma már felnőttek, ebből kettő otthon tanult. Mindketten hangsúlyozták, hogy az otthonoktatás legfontosabb alappillére az ÖNNEVELÉS. Ezt én is tapasztalom a  bőrömön nap mint nap, hogy enélkül nem megy. Pl. ha visszaolvasom korábbi bejegyzéseimet, látom, hogy mennyi mindenben alakultam, illetve haladtam meg dolgokat. Igaz, hogy már maga a gyermeknevelés is önnevelés, ha az ember komolyan veszi, de erre az otthonoktatás rátesz még egy lapáttal. Tovább »

Videó az otthonoktatásról

Ezúttal egy videót szeretnék megosztani, amelyet szeretettel ajánlok mindenkinek, akit kicsit is megérintett az otthonoktatás., akkor is, ha úgy érzi, nem képes erre.  A videóban szereplő Mado annyiban hitelesebb tőlem, hogy az ő otthonoktatott gyermekei már felnőttek, így választ ad arra a kérdésre is, hogy mi lesz később

Ha bármilyen gondolatotok van ezzel kapcsolatban, szeretettel várom.

És itt  van a videó.

Blanka, a rebellis boszorka

Ahogy korábban jeleztem, nemcsak Beniről, és a friss otthonoktatós tapasztalatokról szeretnék írni, hiszen van három másik gyermekem is, aki szintén halad a maga érdeklődése és tempója alapján. Az elmúlt fél évben Blanka is előrukkolt pár dologgal. Vele egyszerre könnyű és ugyanakkor végtelenül nehéz. Könnyű, mert elképesztő memóriája van, egyszerre képes több irányban maximálisan koncentrálni, és mindent fogni, nehéz, mert hozzá találom a legkevésbé a hangot. Ha teheti, mindennek ellenáll (sokszor kiderül, hogy igazából csak a felszínen), képes elmenni a végsőkig, hogy ez elképzeléseit érvényesítse (mint kiderült, nemcsak itthon, hanem az óvodában is), és olyan “érzékelőrendszere” van, hogy minden embert “bemér” pillanatok alatt, és annak megfelelően viselkedik vele. Nekem elég tized hajszálnyit megborulnom, kikerülnöm a belső egyensúlyból, azonnal érzékeli és támad. Jó kis jelzőműszer nekem is Tovább »

Egy vita margójára 3.

A vita előhívott belőlem régi emlékeket, és most, felülről nézve sok-sok részlet értelmet kapott, elkezdtem látni, hogy illeszkednek az Egészbe, az életutamba. Volt köztük olyan, ami engem is meglepett. Írás közben megvilágosodom 😀 Ilyen tapasztalatok fényében nem tudom már járni a régi utat. Emellett kiérek még a versenyhelyzetre is, mint motiváló tényezőre.

Gyakorló tanításomat egy jó nevű gimnáziumban végeztem, nyelvtagozatos osztályban, válogatott gyerekekkel, akiknek a nagy része még tanult is. És ekkor éltem meg az egésznek az értelmetlenségét. Pedig a vezetőtanárom szerint egészen jó órákat tartottam. Csak éppen végig nyomasztott, hogy mire is jó mindez? Magyartanárként átéltem, hogyan utáltatjuk meg a gyerekkel az irodalmat, hogyan vesszük rá arra, hogy életében egy verset se olvasson el, még azt se, ami esetleg az épülését szolgálhatná. Ott is hagytam a pályát azonnal, mert pár éven belül tönkrementem volna abban a tudatban, hogy értelmetlen munkát végzek. De nem felejtem el azt a tehetséges és szorgalmas kislányt, akinek minden percét kitöltötte a tanulás, talán még az álmait is. (Valahogy emlékeztetett korábbi önmagamra.)  Magában nem lett volna azzal baj, ha keményen dolgozik azért, hogy felvegyék a jogi egyetemre. A gond az volt, hogy közben elfelejtett élni. Nagyon remélem, hogy azóta az egyetemet sikeresen elvégezte, és ma a képességeinek megfelelő munkát végez, amit élvez is, nem pedig jóval alatta, vagy éppen nem a diplomás munkanélküliek számát gyarapítja. Mert a jogi pálya már akkor túl volt telítve, mikor ő még az egyetemre jelentkezett. Tovább »

Hoponoponó a gyermeknevelésben

A Hoponoponóról jó sokáig csak annyit tudtam, hogy azt jelenti: Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. Szeretlek. 2011 karácsonya körül történt, hogy egy héten belül kb. hatodjára futottam bele Joe Vitale és Dr. Ihakeakala Hew Len Hoponoponó című könyvébe, amely magyarul az Agykontroll Kft. gondozásában jelent meg. Az ilyet már jelként kezelem, meg is rendeltem a könyvet, és rögtön egymás után kétszer is elolvastam. Több helyen írtak már nagyon jó összefoglalókat a könyvről, ezért nem is írok még egyet, itt elolvashatod.

Buzgón el is kezdtem alkalmazni a könyvben olvasható módszer némelyikét, és úgy másfél hónapig egészen jól ment, utána viszont nem akart működni. Most már tudom, ez a 2012-es év egyszerűen ilyen, elképesztő hullámhegyeket és hullámvölgyeket tudok megélni, sokszor egyik napról a másikra is, és hasonló tapasztalatokról több ismerősömtől kaptam megerősítést.

Akkor úgy éreztem, a módszer tele van hiányzó láncszemekkel, Joe Vitale több helyen is írja, hogy a Hoponoponó-tanfolyamon elhangzottak nagy részét nem is közölheti, titoktartási szerződés köti. Ó, ha lenne ilyen tanfolyam Magyarországon is. Hát lett, március 15-én érkezett ebből a célból Mabel Katz, és volt szerencsém az ő előadását meghallgatni. Azóta az ő könyve is megjelent magyarul, Az élet legkönnyebb útja címmel. Az előadás anyagát szigorúan szerzői jogok védik, így csak óvatosan csemegézek belőlük, és inkább a saját tapasztalataimat mesélem. Tovább »

Gyerekektől tanulni

Újabb gyöngyszemre bukkantam a TED konferencia anyagai között. Az előadó ezúttal egy 12 éves kislány, Adora Svitak. Érdemes figyelni arra, amit mond, mert azt hiszem, bizonyos dolgokkal kapcsolatban sok zavar van a fejekben. Én egy ideje nagyon is jól értem, hogy miről beszél, és a kivitelezést is folyamatosan csiszolom. Azért nem olyan könnyű a régi beidegződéseket megváltoztatni. Mindenesetre megnyugtatott, hogy ezúttal egy gyerek győzött meg arról, hogy a gyerek szempontjából sem olyan szörnyű az, ahogy élünk. A videót itt tudod megnézni.

Június első két hetének érzelmi mélypontján az is megkérdőjeleződött bennem, hogy van-e egyáltalán értelme a korai fejlesztésnek, hogy mi lenne, ha Brúnóval hagynám a csudába az egészet, majd ellentétes érzésként jött, hogy de hát szeretném az összes gyerekemnek ugyanazt nyújtani. Mire visszakerültem a belső középpontomba, megérkezett a válasz. Tovább »

Egy vita margójára 2.

Korábban írtam egy facebook-on elkezdett vitáról, most kibontanék pár lényegesnek tartott részletet. Azaz mennyire a társadalom színtere az iskola, szerezhet-e más mintát a gyermek a szülein kívül, ha nem jár iskolába, egészséges-e csak gyerekek között élni. (Sajnos a busmanokról csak jogvédett képet találtam, így kicsit mással illusztrálom, de a lényeg ugyanaz :)).

A vita azért kezdett parttalanná válni – és erre az apuka utolsó megjegyzésekor jöttem rá -, mert olyan az egész, mintha különböző frekvenciákon beszélgetnénk, következésképp szépen elbeszélgetünk egymás mellett, és az ő szemszögéből az én véleményem tele van ellentmondással. Amikor megemlítettem az amerikai OTTHONOKTATÁSI tapasztalatokat, azzal válaszolt, hogy az amerikaiak közül nem azért járnak sokan MAGÁNISKOLÁBA, mert oda akarnak, hanem mert nincs más a közelben. Ezt az állítást se bizonyítani, se cáfolni nem tudom, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hány amerikai jár magániskolába és miért. A képzavar lepett meg, miszerint az otthonoktatást magániskolaként értelmezte. Ebből nekem az jött le, hogy egyrészt vagy nem hallotta még magát a fogalmat, és / vagy el sem tudja képzelni, hogy a civilizált világban létezik más alternatíva is a gyerekek számára, mint az iskola, nemhogy az még  jól is tudjon működni.

Az egyik sarkalatos pont természetesen a szocializáció kérdésköre volt. Nála ez (mint oly sok másnál) a kortársakkal való együttlétet jelenti. Szerintem a mindenféle korú emberrel való együttlétet. Ő azt mondja, hogy az iskolában a gyermeknek lehetősége van megismerni a társadalmat, mert ott mindenféle gyerek előfordul, szegény és gazdag, célratörő és kevésbé az, szorgalmas és lusta, stb. Ez természetesen igaz, én nem is ezt kétlem, csak egy másik szintről nézem a problémát. Ez alapján pedig van egy felnőtt társadalom, egy gyerektársadalom és egy öreg-társadalom, amelyek között egyre kevesebb az átjárás. Ennek az állapotnak pedig az egyik legfőbb letéteményese és konzerválója az iskola rendszere, függetlenül a benne dolgozó pedagógusok személyétől, és attól, hogy valamikor milyen céllal indult. Az a szocializáció csak a gyerektársadalomba illeszkedést oldhatja meg, a többit nem. Már amennyiben gyerektársadalomnak tekinthető egy osztály, egy ugyanolyan korú gyerekekből álló csoport, függetlenül attól, hogy ők hányfélék. Mert az nagyon szép elmélet, hogy sok osztály van, a gyakorlatban ezek között az átjárás, a kapcsolatok kiépülése a saját tapasztalatom szerint nem igazán jellemző. Akinek vannak, voltak baráti kapcsolatai idősebb, fiatalabb gyerekekkel, azt sokkal inkább köszönhette a testvére(i) baráti kapcsolatainak vagy éppen a környéken lakó gyerekeknek, mint az iskolának. Tovább »

Elmúlt két hónap…

Régen írtam bejegyzést. Az elmúlt két hónap minden téren hozott nekünk hideget-meleget, fontos megoldandó feladatokat az ÉLET nevű tanítómestertől. Ez az időszak, megvallom őszintén, kicsit a hitemet is kikezdte, nem egyszer éreztem úgy magam, mintha már az Univerzális Törvények – mint pl. az ok-okozat törvénye, amit adok, azt kapom vissza -, se működnének. Csúnyán kiestem a belső középpontomból, és amíg nem találtam vissza, addig írni sem érdemes, mert abban nem lesz köszönet. Mindez tetézve volt az azóta 5 hónapos Brúnó kialakuló napirendjével, kialvatlansággal. Egy kellemes, pihentető hétvége után úgy tűnik, kezdenek rendeződni a dolgok, legalábbis belül, de ez majd rendezi szépen azt is, ami kívül van.

Mi is történt ezalatt, miben, hogyan fejlődtek a gyerekek? Tovább »

Szocializáció iskola nélkül 2.

Folytatom a John Taylor Gatto beszédéből vett idézeteket, kiegészítve a saját gondolataimmal.

“Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.”

Ez az, amit évek óta próbálok bizonyítani. Hol van a világon olyan hely, ahol azonos korú emberek vannak összezárva? Az iskolán kívül sehol. Mégis hányan, de hányan hiszik, hogy ez a szocializáció csúcsa… A természeti népekre gondoltam, ahol az emberek egész nap együtt élnek, fiatalok és öregek, felnőttek és gyerekek, és a gyerekek mégis gyerekek maradnak. Mi ezzel szemben mesterségesen leválasztjuk őket a felnőttektől, de minifelnőtteket csinálunk belőlük: ne játssz, ne álmodozz, figyelj, koncentrálj. Igaz, a mi kultúránk bőven kitermelt olyan helyzeteket, ahol a gyereknek semmi keresnivalója nincs, de ez a teljes leválasztás a valódi tanulás lehetőségét is elveszi a gyerekektől. A gyerekeknek ugyanis nem egymástól kellene tanulni a világot, hanem a felnőttektől. Tovább »