Egymást tanítjuk

Elmúlt két hónap…

Régen írtam bejegyzést. Az elmúlt két hónap minden téren hozott nekünk hideget-meleget, fontos megoldandó feladatokat az ÉLET nevű tanítómestertől. Ez az időszak, megvallom őszintén, kicsit a hitemet is kikezdte, nem egyszer éreztem úgy magam, mintha már az Univerzális Törvények – mint pl. az ok-okozat törvénye, amit adok, azt kapom vissza -, se működnének. Csúnyán kiestem a belső középpontomból, és amíg nem találtam vissza, addig írni sem érdemes, mert abban nem lesz köszönet. Mindez tetézve volt az azóta 5 hónapos Brúnó kialakuló napirendjével, kialvatlansággal. Egy kellemes, pihentető hétvége után úgy tűnik, kezdenek rendeződni a dolgok, legalábbis belül, de ez majd rendezi szépen azt is, ami kívül van.

Mi is történt ezalatt, miben, hogyan fejlődtek a gyerekek? Tovább »

Olvasunk, olvasunk, olvasunk

A történet még az őszi szünetben kezdődött, azzal, hogy kiderült, Blanka tud olvasni. Beni eddig is tudott, de nem nagyon alkalmazta a tudását, de így, hogy már nem ő birtokolta egyedül az érdemet, gyorsan belehúzott.

Blanka esetében úgy fedeztük fel a képességet, hogy kérte a LÜK-füzetek közül a Betűkóstolgatót. Rögtön kiválasztotta benne a legnehezebb játékot, ahol hasonló hangzású szavak közül kellett kiválasztani azt, amelyiknek köze volt a melléjük rendelt képhez. Ilyen szavak is voltak benne, mint szögletes, értékes, hangsúlyos, könnyelmű, szóval nem a kéz, láb, ház típusú szavakkal kezdett. Illetve honnan is tudjam, hol kezdődött… Lényeg, hogy mindet gond nélkül elolvasta, bár néhánynak a jelentését meg kellett magyarázni. Ráadásul a feladat megoldása közben ide-oda mászkált, és kiderült, hogy fejjel lefelé is kiválóan olvas. (Nekem már van ebben gyakorlatom, mert sokszor úgy olvasok könyveket, hogy a gyerek szemben van velem, és úgy fogja a könyvet…) Tovább »

Helyzetjelentés

Kedves Olvasóim!

Régen jelentkeztem, ennek legfőbb oka, hogy 2011. október 7-én megszületett negyedik gyermekünk, Brúnó. A várandósság utolsó hónapja kicsit megviselt fizikailag, amikor tehettem, feküdtem, de ez kb. a gyerekek alvásidejét jelentette. Máskor ilyenkor írok, alkotok, hát ez most kimaradt. A közeljövőben sem tudom, milyen rendszerességgel tudom a cikkeket megjelentetni, Hiszen Brúnó napirendje egyelőre nem kiszámítható, mindenesetre igyekezni fogok, mert bőven lenne miről írnom. Tovább »

Amikor a kicsi azt szeretné, amit a nagyok

Egy korábbi bejegyzésben már írtam arról, hogy néha egészen meglepő témák foglalkoztatják a gyerekeket. Számomra eddig a legnagyobb meglepetés Viola, aki ugyan még csak két éves, beszélni még nem akar, viszont egyéb dolgokban szédületesen halad a nagyobb testvérek után. A Doman-módszerben, korai fejlesztésben, többnyelvű nevelésben a harmadik “kísérleti alanyom”, de ő produkál olyan dolgokat, amelyeket a többieknél nem tapasztaltam. A beszédfejlődés késése magyarázható a többnyelvű neveléssel is, de nem aggódom, ugyanis mindhárom nyelven tökéletesen veszi az információkat, a maga módján “metakommunikál”, a hallása tökéletes, és már volt hasonló tapasztalatom Benivel, aki szintén nem beszélt 27 hónapos koráig. Aztán meg rögtön mondatokban. Tovább »

Minek van itt az ideje?

A gyermeknevelésben szinte állandó ütközési pontot jelent az nézet, hogy ne terheljük azzal a gyereket, aminek nincs itt az ideje. Mi alapján döntjük el, hogy minek van itt az ideje és minek nincs? Valahol olvastam – sajnos már nem találom a forrást, de próbálom emlékeim szerint pontosan visszaadni – , hogy ha a gyermek azelőtt megtanul olvasni, hogy annak ideje lenne (értsd 6-7 éves kor), az annyival visszaveti a mozgásfejlődésben, amennyivel előbb tanult meg. Olyan gyerekként, aki már négy és fél évesen olvasott, visszatekintve sem látom, hogy bármilyen mozgásformában le lettem volna maradva a kortársaimhoz képest. Tudtam két keréken biciklizni, fára mászni, stb. Jó, a legmagasabb mászókára az oviban nem mertem felmenni, de nem én voltam az egyetlen, ráadásul a többi, aki szintén nem mert, nem tudott olvasni…  Abban az időben egyáltalán nem volt szokás egy vidéki kis faluban az, hogy sportolni hordták volna gyerekeket. Még iskolásokat se, nemhogy óvodásokat. Igaz, lehetőség se nagyon volt. Tehát ebben végképp nem volt mérési vagy összehasonlítási lehetőség. De ha lett volna, oda jutunk, hogy az egyik gyerek ebben tehetségesebb, a másik meg abban, de ettől még bőven kiegyensúlyozottan fejlődik minden területen. Szerintem semmit nem lehet a gyermek életkorához kötni, sokkal inkább az érdeklődéséhez. Tovább »

A Montessori pedagógus szemével

Még februárban volt az első személyre szóló szülői értekezlet az óvodában. Ez azt jelentette, hogy külön-külön beszéltek a gyerekekről a szülőkkel, mit figyeltek meg, honnan indult, hová jutott egyes területeken a gyermek az elmúlt pár hónap során, miben kérik esetleg a szülők segítségét, támogatását, együttműködését.

Beni esetében azzal indult az egész beszélgetés, hogy mik a terveink iskola szempontjából, mert olyan szintű érettsége és érdeklődési köre van különösen a természettudományos irányok felé, hogy egy iskola nemhogy nem tudja motiválni benne, hanem félő, hogy pár hónap alatt ki is nyírhatják a lelkesedését. Mondtam is az óvónőnek, hogy otthonoktatást tervezünk, magántanulói státuszt, mert mi is pontosan látjuk, hogy az oktatási rendszer szempontjából a gyerek problémás. Ugyanis kérdez. Addig, amíg meg nem érti, miről is van szó, de még utána is eszébe juthat megnézni más szemszögből a dolgokat, ami megint csak generál pár kérdést. Igaz ugyan, hogy csak a gyakorló tanításig jutottam, de ebből is tudom, hogy akár egy 20 fős osztályban is elég két ilyen gyerek, hogy szétrobbantsa a tantervet, különösen, hogy rendszerint összekeverik őket a motiválatlan, mindenbe belekötő gyerekekkel… Tovább »

Szülő mint tanító

A napokban akadt a kezembe az Okosbaba szemináriumon szerzett, képeket tartalmazó CD-m, amelyen a következő logó áll: “Az én professzorom a mama.” Ez nagyon tetszett már akkor, amikor megkaptam, azt hiszem, a fő motivációs tényezők közé tartozott ez a mondat ahhoz, hogy egyáltalán belevágjak.

Azóta sokszoroson átérzem ennek a jelentőségét. Sokkal több múlik rajtunk, szülőkön, hogy merre, hogyan indul el a gyermekünk élete, mint ahogy azt gondolnánk. A gyermekünk első szellemi vezetői mindenképpen mi vagyunk. Fokozottan érvényes az új gyermekekre, vagy kristálygyermekekre.

Mivel alapvetően a példából tanulnak, a vizet prédikál, bort iszik módszer nem fog működni, vagy legalábbis nem azt a hatást váltja ki, mint amire számítunk. Általában az élethez való hozzáállás mintáját mindenképpen mi adjuk. A kristálygyerekek egy része az első életét tölti a Földön, valakitől kezdettől fogva tanulniuk kell, hogy hogyan is kell itt élni. Néha még a viccekkel és az “átvitt értelmű kifejezésekkel” is vigyázni kell, mert a gyerekek azt hiszik, az tényleg úgy van, és szó szerint értelmeznek mindent. Ők a lehetőséget hozzák el nekünk a spirituális életvitelre, és együtt össze tudjuk hangolni a kettőt. Tovább »

Előre gyártott elméletek csapdájában 2.

A gyermekek fejlesztése kapcsán gyakran előkerül az a vélemény, miszerint ahhoz, hogy a gyermekek pszichésen egészségesen fejlődjenek, iskolás korukig kizárólag a szabad játék kellene, hogy meghatározza az életüket. Ezek szerint a korai fejlesztés nemhogy felesleges, hanem egyenesen káros. Kivéve a fogyatékos gyerekeket. Pl. ha az anyuka a 2-3 éves Down-kóros gyermekét  — akinek sokkal több erőfeszítésébe kerül, mint egy egészségesnek —, többek között a Doman-módszerrel fejleszti, azt elismerés övezi, ellenben aki ugyanezt az egészséges gyermekeinél alkalmazza sokszoros hatásfokon, az ártalmas. Ez jelentette számomra az első ellentmondást.

Másrészt felmerül bennem a kérdés, hogy mit is nevezünk tulajdonképpen játéknak. Az interneten megnéztem pár definíciót, és megállapítottam, hogy nem egyszerű meghatározni, mi is az a játék. Többször visszatér az, hogy a játék gyermek spontán, szabad cselekedete, amely a világ felismerésre irányul, és örömet okoz. Viszont vannak olyan játékok, amelyeknek kőkemény szabályai vannak, (pl. társasjátékok) a gyerekek mégis szívesen játsszák, noha valamilyen szinten sérül a szabadság és a spontaneitás. Tovább »

Mennyit ér ma a lexikai tudás?

„ — Amit a tananyagban látsz, azt normális ésszel meg lehet tanulni…

— Lehet, de minek? Az Esterházy grófság ajánlatot küld kétszáz darab yorkshire-i sertésre, mire én ahelyett, hogy azt mondanám a cégvezetőnek, hogy vegyük meg, azt felelem, küldje ide a grófot, hogy társalogjon velem mindarról, amit az érettségire tanultam. Ah, grófom, tudja-e mi a kénsavgyártás folyamata? Ah, grófom, tudja-e, hányban halt meg Szent László?” (Fehér Klára: Bezzeg az én időmben)
Az idézett történet 1941-ben játszódik. Azóta változott a világ néhányszor, és Fehér Klára ezt a részt garantáltan nem annak szánta, amire mint én használom. 1941-ben és az azt követő pár évtizedben jócskán volt esély arra, hogy ha tanul, elvégez egy jó iskolát, abból állás lesz és megélhetés. Függetlenül attól, hogy mit tanul meg. Ma a dolgok kicsit másképp állnak…

Az érdemleges tudás a felhasznált tudás. Ha belegondolok, hogy mennyi mindent kellett megtanulnom, és annak milyen csekély az a része, amit valóban használni tudok, felvetődik bennem a kérdés, hogy van-e értelme az ilyen mennyiségű és ebben a formában elvárt lexikai tudásnak. Tovább »

Tények és vélemények a korai fejlesztésben

Robert T. Kiyosaki a Biztosíts pénzügyi előnyt gyermekeidnek című könyvének számomra egyik legfontosabb gondolata az volt, hogy a pénzügyi világban különbséget kell tenni a tények és a vélemények között. Tény az, amit bizonyítani lehet látás, tapintás, érzékelés által. Minden más vélemény. A legtöbb hiba pedig abból származik, hogy tényként kezelünk véleményeket. Gazdag papa azt mondja a gyerekeknek: van 5 dollár a zsebemben. Ez tény vagy vélemény? A válasz: amíg nem látod, vagy nem fogod meg azt az öt dollárt, addig vélemény.

A helyzet az, hogy a tényként kezelt vélemények problematikája nemcsak a pénzügyeinkben van jelen, hanem egész életünket áthatják, életünk minden szintjén megjelennek nap, mint nap. Előre gyártott, kőbe vésett elméletek között élünk, amelyeket sokszor meg sem merünk kérdőjelezni. Vagy ha mégis, az sokszor egyenes út a folyamatos konfrontációkhoz. Különösen akkor, ha a tapasztalat elkezd valami egészen mást mutatni, mint az elmélet. Tovább »