Egymást tanítjuk

Törtek, tizedestörtek és térfogaszámítás a’la Beni

Beni már nagyon kérte, hogy a sok önálló feladata között mutassak neki valami újat is. Így kerültek a képbe először a törtek. Színes kartonból köröket vágtam ki, és azokat daraboltam, tizenkettedekig csináltam meg, többnek nem láttam értelmét, kezdtek már nagyon egyformák lenni. A törtek fogalma egyébként már rég nem ismeretlen előtte, sőt, az oviban a Montessori eszközök között is van pár, ami ezt hivatott szemléltetni.

Beni nézte a gyártási folyamatot, majd köröket rajzolt szabad kézzel, és szintén osztotta. Mikor elkészültek a törtek, kanyargós utat rakott a körcikkekből, és azon autózott. Másnap újra elővette, akkor már elkezdte egymásra rakni, összehasonlítani, majd az egészre rárakott egy felet, egy negyedet és egy ötödöt, és azt próbálta kitalálni, mit lehet a maradék helyre beilleszteni, de mindegyik túl nagynak bizonyult. Mondtam, olyan törtet már pont nem készítettem, de ki lehet számolni, mennyi hiányzik onnan, ha érdekli, megmutatom, hogy kell. Naná. Tovább »

Egy vita margójára 2.

Korábban írtam egy facebook-on elkezdett vitáról, most kibontanék pár lényegesnek tartott részletet. Azaz mennyire a társadalom színtere az iskola, szerezhet-e más mintát a gyermek a szülein kívül, ha nem jár iskolába, egészséges-e csak gyerekek között élni. (Sajnos a busmanokról csak jogvédett képet találtam, így kicsit mással illusztrálom, de a lényeg ugyanaz :)).

A vita azért kezdett parttalanná válni – és erre az apuka utolsó megjegyzésekor jöttem rá -, mert olyan az egész, mintha különböző frekvenciákon beszélgetnénk, következésképp szépen elbeszélgetünk egymás mellett, és az ő szemszögéből az én véleményem tele van ellentmondással. Amikor megemlítettem az amerikai OTTHONOKTATÁSI tapasztalatokat, azzal válaszolt, hogy az amerikaiak közül nem azért járnak sokan MAGÁNISKOLÁBA, mert oda akarnak, hanem mert nincs más a közelben. Ezt az állítást se bizonyítani, se cáfolni nem tudom, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hány amerikai jár magániskolába és miért. A képzavar lepett meg, miszerint az otthonoktatást magániskolaként értelmezte. Ebből nekem az jött le, hogy egyrészt vagy nem hallotta még magát a fogalmat, és / vagy el sem tudja képzelni, hogy a civilizált világban létezik más alternatíva is a gyerekek számára, mint az iskola, nemhogy az még  jól is tudjon működni.

Az egyik sarkalatos pont természetesen a szocializáció kérdésköre volt. Nála ez (mint oly sok másnál) a kortársakkal való együttlétet jelenti. Szerintem a mindenféle korú emberrel való együttlétet. Ő azt mondja, hogy az iskolában a gyermeknek lehetősége van megismerni a társadalmat, mert ott mindenféle gyerek előfordul, szegény és gazdag, célratörő és kevésbé az, szorgalmas és lusta, stb. Ez természetesen igaz, én nem is ezt kétlem, csak egy másik szintről nézem a problémát. Ez alapján pedig van egy felnőtt társadalom, egy gyerektársadalom és egy öreg-társadalom, amelyek között egyre kevesebb az átjárás. Ennek az állapotnak pedig az egyik legfőbb letéteményese és konzerválója az iskola rendszere, függetlenül a benne dolgozó pedagógusok személyétől, és attól, hogy valamikor milyen céllal indult. Az a szocializáció csak a gyerektársadalomba illeszkedést oldhatja meg, a többit nem. Már amennyiben gyerektársadalomnak tekinthető egy osztály, egy ugyanolyan korú gyerekekből álló csoport, függetlenül attól, hogy ők hányfélék. Mert az nagyon szép elmélet, hogy sok osztály van, a gyakorlatban ezek között az átjárás, a kapcsolatok kiépülése a saját tapasztalatom szerint nem igazán jellemző. Akinek vannak, voltak baráti kapcsolatai idősebb, fiatalabb gyerekekkel, azt sokkal inkább köszönhette a testvére(i) baráti kapcsolatainak vagy éppen a környéken lakó gyerekeknek, mint az iskolának. Tovább »

Egy vita margójára 1.

A napokban sikerült összerúgnom a port egy háromgyerekes apukával a facebook-on, egy zártkörű csoportban. Természetesen az otthonoktatás körüli nézetek miatt. A vita számomra sok szempontból nagyon tanulságos volt, főleg abból, hogy még mindig bőven van mit tanulnom a kommunikációból, az én-üzenet nem elég, valamint azokat az ellenvéleményeket kaptam meg, amelyekkel már találkoztam más eddig is, és még bőven fogok is, ugyanis tisztán képviseli az általánosan elfogadott kollektív gondolkodást. Hálás is vagyok a lehetőségért, hogy erre rávilágított. Nem véletlenül hiányszám, azaz kiugrási lehetőség a számmisztikai képletemben a hármas, így kommunikálni tanulok. Mivel a zártkörű csoport létrehozója kifejezetten kérte, hogy a vitát tegyük át más platformra, főleg azért, mert akkor a FB folyamatosan ezt a témát dobja előre, itt most kifejtem a bennem maradt gondolatokat, illetve helyesbítéseket. Tanulságul minden másképp gondolkozónak

Kerestem a megfelelő gondolatokat a helyzet illusztrálására, és pár napja meg is kaptam. Az első a FB-on érkezett egyik ismerősömtől: “Mit tartasz természetesnek? Amit ismersz. Attól még nemcsak az létezik.” A másik sokkal kifejezőbb, a Csillagmag oldalon találtam rá: “És ki mondja meg, hogy mit mihez hasonlítok? Egyedül TE! Te mondod, vagy eddig esetleg a TV, a rádió, a család, a civilizáció mondta meg neked, hogy mi a rossz, és mi a jó? Azt láttad (láttatták veled), hogy azoknak “jó”, akiknek van férjük/feleségük, van sok pénzük, autójuk, nemtomijük, és Te elhitted… és ezért volt benned egy kívülről jövő jó és rossz elválasztás.” Tovább »

A régi minták felülírása 2.

A kultúránkban jó alaposan meggyökeresedett szokás a büntetés, amitől borzasztó nehéz szabadulni. Nem a verésre gondolok, lényegesen humánusabb dolgokra, de attól még büntetés. Hogy mennyire nem visz előre, arra elmesélek két példát.

Blanka nyáron szabályosan “bojkottálta” az estéket. Nem akart aludni, folyamatosan ki-be mászkált a szobából, felkeltette a többieket is, amitől aztán elszabadult a pokol. Félni nem félt, arra nagyon hamar rájöttünk, sőt inkább szórakoztatta a dolog. Mi az első eszköz, amihez nyúltunk: természetesen a büntetés, illetve inkább jutalom-megvonás (nem vesz részt a közös játékban, nincs vacsora utáni desszert, meg hasonlók). Az eredmény: semmi. Blanka röhögött a büntetésen, a jutalom meg nem érdekelte. Jött a Gordon: elmagyaráztuk neki, mennyire zavar minket, hogy emiatt nem tudjuk este elvégezni a feladatainkat, és hogy milyen rossz a testvéreinek, hogy őket is felébreszti. Ez is lepergett róla. Ekkor jött a büntetés büntetés hátán, elkapott a gépszíj, csak éppen azon túl, hogy nem használt semmit, mi is rettenetesen pocsékul éreztük magunkat tőle. Csak ekkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha inkább szeretettel válaszolnánk? Nem szidalmakkal zavarnánk az ágyába, hanem melléfeküdne valamelyikünk, átölelné. Valamint apa egyszer kínjában megígérte neki, hogy méteres csokit kap, ha elmúlnak a cirkuszok. Ez valamiért lázba hozta. Tovább »

A régi minták felülírása 1.

Nagyon sok cikk foglalkozik azzal, hogy generációk óta örökítjük egymásra a rossz mintáinkat, az élet minden területén. De bármikor megvan a lehetőségünk arra, hogy ezeket felülírjuk, változtassunk rajta, egyszerűen másképp csináljuk. Ez az időszak, amiben most élünk pedig egyenesen rákényszerít minket a változtatásra. A probléma csak az, hogy nem olyan egyszerű, illetve vannak területek, ahol egészen könnyen megy, máshol meg jóval küzdelmesebben.

Volt valaha olyan érzésed gyermekkorodban, hogy ezt azért nem így kellett volna a szüleidnek csinálni, és te majd biztosan jobban fogod? Elárulom, nekem rengeteg ilyen volt. A jó hírem az, hogy sorra megkapom mindet, hogy ezt bebizonyítsam. És van néhány ismerősöm, aki hasonló tapasztalatokról számol be. Persze mindenki más területen volt érintve, így más feladatokat kapnak, van, hogy pont az ellenkezőjét, mint más, a lényege, hogy lehetőséget kapunk a régi minták felülírására. Tovább »

Még mindig a korai nyelvoktatásról

Tovább folytatom a korai nyelvoktatás kapcsán felmerülő illúziók sorát. Lassan a végére érek

5. Az az illúzió, hogy egy kutató (Magyarországon ez rendszerint dr. Vekerdy Tamás) azt mondta, akkor biztosan úgy van.

Sok kutató, bár több évtizednyi jelentős munka áll mögötte, egy nézőpontot képvisel, ami mellett van száz másik is. Ezt különösen érzem Vekerdy tanár úrnál a korai nyelvoktatás, és más egyebek kérdésében is. Lehet, hogy azért vagyok kritikus, mert már én sem passzoltam gyerekként a Vekerdy-féle gyerekmodellbe, a gyerekeim meg különösképpen nem, teljesen más dolgok mozgattak, mozgatnak minket, mint aminek ezek szerint “illene”. Hogy pontosan mit is akarok mondani, jól kifejezi egy idézet Neale Donald Walsch Beszélgetések Istennel című könyvéből:

“Ha létezne olyasmi, mint a bűn, hát ez az lenne: mások tapasztalatai miatt válni azzá, aki vagy. Ez az a “bűn”, amit elkövetsz. Amit mindannyian elkövettek. Nem hagyatkoztok a tapasztalataitokra, hanem elfogadjátok mások tapasztalatát, majd amikor az első alkalommal beleütköztök az igazi tapasztalatba, akkor gyorsan eltakarjátok azzal, amiről azt vélitek, hogy már tudjátok, és történetesen egészen máshogy tudjátok – csak azért, mert mások másként tudják, akik hasonlóképpen nem a saját tapasztalatiakból építkeznek.

Ha nem így tennétek, alapvetően különböző tapasztalatokhoz jutnátok – és az azt érzékeltetné, hogy megfellebbezhetetlennek tartott tanítód bizony téved. Az esetek többségében azonban nem akarjátok hibáztatni a szüleiteket, a vallásotokat, az iskoláitokat, a hagyományaitokat, a szentírásaitokat, így aztán elvetitek a saját tapasztalataitokat, annak kedvéért, amit mások szerint gondolni kell.” Tovább »

A megváltoztathatlan dolgok illúziója

Az előző bejegyzésemben a tökéletes nyelvtudás illúziójáról írtam, a következő két részben sorra veszem azokat az aspektusokat, amelyeket szintén illúziónak, és nem valóságnak tartok.

2. Annak az illúziója, hogy vannak örökre úgy maradó, megváltoztathatatlan dolgok

A másik gyakori érv, hogy ha a gyerek rosszul tanulja meg a nyelvet, akkor mindig is rosszul fogja tudni. Ez egy óriási tévhit. Az emberek a saját anyanyelvükön képesek gyermekkorban rögzült “hibákat” (ez rendszerint helyi nyelvhasználat, amely nincs minden pontjában szinkronban az “irodalmi” nyelvvel) teljességgel megszüntetni, akkor erre miért ne lennének képesek egy másik nyelven is? Ha pedig arra gondolok, hogy milyen érzelmi, energetikai blokkokat “szerkesztettem ki” magamból az elmúlt hónapokban, években diapozitív metódussal, Érzelmi Felszabadítás Technikával (ÉFT), szokásátalakító programokkal, amelyekre még sok közeli ismerősöm is azt mondta volna, hogy megváltoztathatatlan, ez az illúzió számomra egyszerűen nevetséges. A testem működését sikerült már azzal átalakítanom, hogy egyszerűen jól kívántam valamit, amit szerettem volna megváltoztatni. Gyakorlatilag az egész életem, gondolkodásmódom új alapokra került. Tovább »

Új játékunk: a LÜK-füzetek

A LÜK-füzeteket egy kedves ismerősöm ajánlotta először még valamikor ősszel, addig a létezéséről sem tudtam. Rá is néztem a hivatalos honlapra, konstatáltam, hogy ez is jó dolog lehet, aztán sok más minden mellett nem foglalkoztam vele.

Aztán jött a téli szünet és a karácsony, amikor Beni és Blanka hosszabb időt töltött a nagyszülőknél, ahol – a mi engedélyünkkel ugyan – naponta megnézték a Verdák című mesefilmet. Arra ugyanis nem számítottam, hogy nagylányomnál ez a mese komplett agymosást okoz. Az addig mindenre nyitott, érdeklődő Blankával szinte semmi másról nem lehetett beszélni, csak a verdákról, semmi mást nem lehetett játszani csak verdásat. Ez még úgy két-három hétig el is ment volna. Sőt, az elején még szórakoztatott is, hogy milyen leleményes, mennyire jól összerakta a rendelkezésre álló matchbox-készletből (amelyben apa gyermekkorából származó kőkori darabok is vannak bőven) az egész szereposztást. Tovább »

Szülő mint tanító

A napokban akadt a kezembe az Okosbaba szemináriumon szerzett, képeket tartalmazó CD-m, amelyen a következő logó áll: “Az én professzorom a mama.” Ez nagyon tetszett már akkor, amikor megkaptam, azt hiszem, a fő motivációs tényezők közé tartozott ez a mondat ahhoz, hogy egyáltalán belevágjak.

Azóta sokszoroson átérzem ennek a jelentőségét. Sokkal több múlik rajtunk, szülőkön, hogy merre, hogyan indul el a gyermekünk élete, mint ahogy azt gondolnánk. A gyermekünk első szellemi vezetői mindenképpen mi vagyunk. Fokozottan érvényes az új gyermekekre, vagy kristálygyermekekre.

Mivel alapvetően a példából tanulnak, a vizet prédikál, bort iszik módszer nem fog működni, vagy legalábbis nem azt a hatást váltja ki, mint amire számítunk. Általában az élethez való hozzáállás mintáját mindenképpen mi adjuk. A kristálygyerekek egy része az első életét tölti a Földön, valakitől kezdettől fogva tanulniuk kell, hogy hogyan is kell itt élni. Néha még a viccekkel és az “átvitt értelmű kifejezésekkel” is vigyázni kell, mert a gyerekek azt hiszik, az tényleg úgy van, és szó szerint értelmeznek mindent. Ők a lehetőséget hozzák el nekünk a spirituális életvitelre, és együtt össze tudjuk hangolni a kettőt. Tovább »