Egymást tanítjuk

Otthontanulós találkozó 2014. június 21-én

Elkészült a részletes program, itt olvashatjátok a plakátot. Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!

Szeretettel meghívunk minden érdeklődőt a következő összejövetelünkre:

OTTHONTANULÓS TALÁLKOZÓ

2014. június 21., 10 órától -16 óráig

„… ÉS SOSEM JÁRTAM ISKOLÁBA”

ANDRÉ STERN ELŐADÁSA, és KÖNYVBEMUTATÓ

ALPHABET – ANGST oder LIEBE, ERWIN WAGENHOFER ÚJ FILMJE, filmvetítés

ÉLETISKOLA, KÖNYVBEMUTATÓ

TANULÓKÖZÖSSÉGEK BEMUTATKOZÁSA

OTTHONTANULÓ GYEREKEK ALKOTÁSAI: Kiállítás

KÉZMŰVES FOGLALKOZÁSOK

SZABAD JÁTÉK

Helyszín: Fonó Budai Zeneház, 1116 Budapest, Sztregova u. 3 Tovább »

Élmények az otthonoktató találkozón

2014. február 8-án részt vettem az otthonoktató találkozón, és készítek róla egy összefoglalást, főleg azokról a pontokról, amelyek a legnagyobb hatást tették rám, kiegészítve a saját tapasztalattal.

Nagyon fontosnak találtam a Clonlara (amerikai) iskola bemutatkozását, főleg azért, mert eddig is tudtam róla, csak nem vettem a fáradságot, hogy utánanézzek, miről is szól. A Clonlara 1979 óta dolgozik otthonoktató családokkal, most már a világ több pontján is, pl. Németországban, Spanyolországban. Az alap a bizalom a gyermekek, a szülők, a család felé, nem pedig a kontroll.

Ezt követte Fóti Péter oktatáskutató, majd Szil Péter (három gyermeke van, aki ma már felnőttek, ebből kettő otthon tanult. Mindketten hangsúlyozták, hogy az otthonoktatás legfontosabb alappillére az ÖNNEVELÉS. Ezt én is tapasztalom a  bőrömön nap mint nap, hogy enélkül nem megy. Pl. ha visszaolvasom korábbi bejegyzéseimet, látom, hogy mennyi mindenben alakultam, illetve haladtam meg dolgokat. Igaz, hogy már maga a gyermeknevelés is önnevelés, ha az ember komolyan veszi, de erre az otthonoktatás rátesz még egy lapáttal. Tovább »

Mátrixon innen, Mátrixon túl

Előrebocsátom, hogy ez a bejegyzés alapvetően rólam szól, az én meglátásaimról, nem mások feletti ítélkezésről. Természetesen voltak ihletőim, akik esetleg magukra is ismerhetnek, talán csak más pontján vagyunk ugyanannak az útnak, vagy épp teljesen különbözőn megyünk, de mindenki ott van, ahol épp lennie kell, és ez így rendben is van. A meglátásaimat azokra alapozom, amelyeket más blogokon olvastam (bevallom, nem olvasom rendszeresen, mert egyszerűen nincs rá időm, illetve ha helyesen fogalmaznék, nem ennek van prioritása az életemben, és az is igaz, hogy volt, amit egy bejegyzés után visítva hagytam el, annyira nem voltam szinkronban velük), és mivel a szerzőket nem ismerem személyesen, kimondottan a szövegről van szó, arról, ami abból számomra átjött.

A saját önfejlesztő utamon megtanultam pár dolgot. Például hogy hogyan lehet felismerni azokat a tudatalatti programokat, amelyekkel akadályozom magam. Ezek programok, amelyeket felül lehet írni, amennyiben én arra készen állok, és szeretném. A másikban persze mindig könnyebb felismerni, mint magamban, de ez utóbbiban is van már tapasztalatom, fogok is példákat íni rá. A beszédre kell figyelni (illetve jelen esetben az írásra), ugyanis a szóhasználat, a megfogalmazás elárulja a programot, félelmet, amely alapján az életünket működtetjük. Az oldási technikáim között szerepelt már a teljesség igény nélkül: diapozitív metódus, Érzelmi Felszabadítás Technika, Theta Healing, bioenergetika, lélekszintű gyógyítás, és nem érdekel semminek a tudományos háttere, csak az, hogy nekem használ-e vagy sem. Mindegyiknek megvolt a maga helye és ideje az életemben.

A Mátrixszal kapcsolatos gondolataimat igyekszem a tanítás-tanulás témája köré súlyozni, de mivel minden mindennel összefügg, mást is fogok érinteni. Számomra a Mátrix a mi gyönyörű harmadik dimenziós valóságunk, amelyben az életünket megszokások, félelmek, manipulációk, a tudat alá a végletekig bemosott, sokszor minden alap nélküli megkövesedett dogmák irányítják, és mindezek ellenére képesek vagyunk azt hinni, hogy szabad választásban élünk, a Mátrixon kívül pedig minden, amit Lélekből élünk meg, amikor Lélekből vezetve cselekszünk, és nem félünk megtenni ezt akkor sem, ha a 3D-ben látszólag minden ellenünk van. Tovább »

Első vizsgánk

Május végén Beni túljutott élete első vizsgáján. Végül is olvasásból és környezetismeretből jól megfeleltet, matematikából megfeleltet kapott. Emellett megkaptuk azt, amit a leginkább szerettünk volna elkerülni. Azért is vártam eddig a beszámolással, mert le kellett higgadnom, és azon túl meg kellett értenem, hogy  mi miért történt. Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy kár ezen rágódni, hiszen erre valamilyen szinten számítani lehetett, mivel bomlasztó elemek vagyunk egy szétesőben lévő rendszerben. De aztán kiderült, hogy ennél kicsit többről van szó. A lényeg, hogy megtapasztaltuk azt, amit sikerült már jónéhány otthonoktatónak, annak a bizonygatását, hogy az iskolánál jobb nincs, és mekkora merényletet követünk el a gyermek ellen, ha nem jár oda.

Mindent összevetve: az úgynevezett rejtett tantervből buktunk meg csúfosan, de másik nézőpontból nézve erre tulajdonképpen még büszke is lehetek, hiszen ez volt a cél. A rejtett tanterv megérne egy külön posztot, most csak címszavakban utalok rá. John Taylor Gattónak van egy könyve a témáról: Dunbing us down. The hidden curriculum of compulsory schooling. (Elbutításunk. A kötelező oktatás rejtett tanterve). Most olvasom angolul, de még nem értem a végére. Idézek a könyv előszavából: A társadalomfilozófus Hannah Arendt írta egyszer: „Az önkényuralmi nevelés célja sosem az volt, hogy meggyőződéseket adjon át, hanem az, hogy megakadályozza azt a képességet, hogy valaki meggyőződéseket tudjon kialakítani.” (Hanna Arendt, Totalitarianism. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1968. 168. o.) Az előszót elolvashatod magyarul itt. Ami Beni vizsgáján előjött, hogy a  rejtett tanterv része a feltétlen engedelmesség, mások igazságának kérdés nélküli elfogadása, és hogy egyetlen helyes út van. Többek között ezekkel a módszerekkel lehet kinevelni a rendszer engedelmes szolgáit. Tovább »

Törtek, tizedestörtek és térfogaszámítás a’la Beni

Beni már nagyon kérte, hogy a sok önálló feladata között mutassak neki valami újat is. Így kerültek a képbe először a törtek. Színes kartonból köröket vágtam ki, és azokat daraboltam, tizenkettedekig csináltam meg, többnek nem láttam értelmét, kezdtek már nagyon egyformák lenni. A törtek fogalma egyébként már rég nem ismeretlen előtte, sőt, az oviban a Montessori eszközök között is van pár, ami ezt hivatott szemléltetni.

Beni nézte a gyártási folyamatot, majd köröket rajzolt szabad kézzel, és szintén osztotta. Mikor elkészültek a törtek, kanyargós utat rakott a körcikkekből, és azon autózott. Másnap újra elővette, akkor már elkezdte egymásra rakni, összehasonlítani, majd az egészre rárakott egy felet, egy negyedet és egy ötödöt, és azt próbálta kitalálni, mit lehet a maradék helyre beilleszteni, de mindegyik túl nagynak bizonyult. Mondtam, olyan törtet már pont nem készítettem, de ki lehet számolni, mennyi hiányzik onnan, ha érdekli, megmutatom, hogy kell. Naná. Tovább »

Túl snassz… avagy október, november, december értékelése

Sajnos nem tudtam annyit írni az otthonoktatásos projektről, mint szerettem volna, talán azért is, mert időközben elvesztette a projekt jellegét. Még októberben működött az, hogy szépen kiírtam Beninek a feladatokat, amelyekből megcsinálta azt, amihez épp kedve volt. Aztán valahogy elmaradt. Azt hiszem főképp azért, mert Brúnó közben oda ért a mozgásfejlődésben, hogy mindenre felmászott, fél másodpercre nem lehetett egyedül hagyni, lemászni persze még vagy másfél hónapig nem tudott, most már megy ez is, így a napok némileg tervezhetőbbek lettek. Úgy éreztem, egyre inkább a szabad tanulás felé kell elmozdulnom, ha nem megy magamtól, hát kapok egy kis külső kényszerítő erőt. Tovább »

Ha a gyermek szuperérzékeny

Azzal kezdeném, hogy egyelőre nem ismerem Elaine N. Aron szuperérzékenyekről szóló könyveit (ami késik, nem múlik), amit leírok, saját megfigyelésen alapul, aztán majd meglátom, mennyire van szinkronban az említett szakirodalommal. Beni lelkiállapotában, viselkedésében egyre erősebb a pozitív változás. Tény, hogy továbbra is használtam egy pár tisztító, rezgésszint emelő módszert ezzel kapcsolatban, de a megoldás messze túlmutat ezeken, és kezd összeállni a kép. Ahhoz tudom hasonlítani az élményt, mintha folyamatosan kapnék puzzle-darabkákat, sokszor csak egy érzés formájában, amit akkor még szavakba se tudok önteni, de elraktározom, mert tudom hogy jelentősége van. Persze először a kép egymástól távoli részeit kapom, és akkor még az összefüggést sem látom, aztán rövid idő alatt jön sok-sok rész, és a kép kezd kirajzolódni. Tovább »

Nyári szünet és tanévkezdés

Augusztusban nem nagyon volt módom annyi időt egyben a számítógép előtt tölteni, hogy egy cikket meg tudjak írni. Itthon volt mind a négy gyermekem, délutáni szieszta már régen nincs, a két nagynak legalábbis, de most már Viola is megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó délután aludni. Amivel semmi baj nem lett volna, ha rendesen kibírja estig… Nem állítom, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor arra gondoltam, beadom a felmondásomat és elmenekülök, de végül minden szépen megoldódott.

A nyári szünetünk úgy kezdődött, hogy egy teljes hetembe került – vért izzadva -, hogy egyáltalán szót tudjak érteni a gyerekeimmel. Normális emberi szót. Nyilván minden másképp van az óvodában, másképp a nagyszülőknél, és minden gyereknek megvannak azok a dilijei, amelyeket kizárólag a szüleiknek tartogatnak. És amikor éppen szokásrendszer-váltás van, ezek csőstül borulnak a kedves szülőkre. Most ez az egész katyvasz még meg volt toldva azzal, hogy az utolsó két hétben az oviban (azóta letisztult belső ügyek miatt) elég feszült volt a légkör, és ez a gyerekeken is érződött, különösen Beni reagált mindenre érzékenyen. A saját akaratának a testvérekre nyomása, a dührohamok, hisztik eddig nem látott mértékben jelentkeztek. Tovább »

Egy kis bürokrácia

Most elmesélem, hogyan is jártuk végig az utat, hogy Beni magántanulóként kezdhesse az iskolát. Nem volt különösebben rögös, hallottam már másoktól, hogy akár még a gyermekvédelmet is kiküldték rájuk, nos, nálunk azért ilyen nem történt, de ehhez azért hozzájárult, hogy Dunakeszin több gyerek van, mint amennyi befér az iskolákba.

A nevelési tanácsadóban dolgozó logopédusunk tanácsára bejelentkeztünk a területileg illetékes Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértői és Rehabilitációs Bizottsághoz. Az ő “profiljuk” ugyan sokkal inkább az ilyen-olyan fejlődési rendellenességben szenvedő gyerekekhez kapcsolódik, de mint kiderült, az ő felmérésüket valóban kérheti akkor is az iskola, ha szülői kezdeményezésre szeretnénk, hogy a gyermek magántanuló legyen. Tovább »

Egy vita margójára 2.

Korábban írtam egy facebook-on elkezdett vitáról, most kibontanék pár lényegesnek tartott részletet. Azaz mennyire a társadalom színtere az iskola, szerezhet-e más mintát a gyermek a szülein kívül, ha nem jár iskolába, egészséges-e csak gyerekek között élni. (Sajnos a busmanokról csak jogvédett képet találtam, így kicsit mással illusztrálom, de a lényeg ugyanaz :)).

A vita azért kezdett parttalanná válni – és erre az apuka utolsó megjegyzésekor jöttem rá -, mert olyan az egész, mintha különböző frekvenciákon beszélgetnénk, következésképp szépen elbeszélgetünk egymás mellett, és az ő szemszögéből az én véleményem tele van ellentmondással. Amikor megemlítettem az amerikai OTTHONOKTATÁSI tapasztalatokat, azzal válaszolt, hogy az amerikaiak közül nem azért járnak sokan MAGÁNISKOLÁBA, mert oda akarnak, hanem mert nincs más a közelben. Ezt az állítást se bizonyítani, se cáfolni nem tudom, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hány amerikai jár magániskolába és miért. A képzavar lepett meg, miszerint az otthonoktatást magániskolaként értelmezte. Ebből nekem az jött le, hogy egyrészt vagy nem hallotta még magát a fogalmat, és / vagy el sem tudja képzelni, hogy a civilizált világban létezik más alternatíva is a gyerekek számára, mint az iskola, nemhogy az még  jól is tudjon működni.

Az egyik sarkalatos pont természetesen a szocializáció kérdésköre volt. Nála ez (mint oly sok másnál) a kortársakkal való együttlétet jelenti. Szerintem a mindenféle korú emberrel való együttlétet. Ő azt mondja, hogy az iskolában a gyermeknek lehetősége van megismerni a társadalmat, mert ott mindenféle gyerek előfordul, szegény és gazdag, célratörő és kevésbé az, szorgalmas és lusta, stb. Ez természetesen igaz, én nem is ezt kétlem, csak egy másik szintről nézem a problémát. Ez alapján pedig van egy felnőtt társadalom, egy gyerektársadalom és egy öreg-társadalom, amelyek között egyre kevesebb az átjárás. Ennek az állapotnak pedig az egyik legfőbb letéteményese és konzerválója az iskola rendszere, függetlenül a benne dolgozó pedagógusok személyétől, és attól, hogy valamikor milyen céllal indult. Az a szocializáció csak a gyerektársadalomba illeszkedést oldhatja meg, a többit nem. Már amennyiben gyerektársadalomnak tekinthető egy osztály, egy ugyanolyan korú gyerekekből álló csoport, függetlenül attól, hogy ők hányfélék. Mert az nagyon szép elmélet, hogy sok osztály van, a gyakorlatban ezek között az átjárás, a kapcsolatok kiépülése a saját tapasztalatom szerint nem igazán jellemző. Akinek vannak, voltak baráti kapcsolatai idősebb, fiatalabb gyerekekkel, azt sokkal inkább köszönhette a testvére(i) baráti kapcsolatainak vagy éppen a környéken lakó gyerekeknek, mint az iskolának. Tovább »