Egymást tanítjuk

Blanka, a rebellis boszorka

Ahogy korábban jeleztem, nemcsak Beniről, és a friss otthonoktatós tapasztalatokról szeretnék írni, hiszen van három másik gyermekem is, aki szintén halad a maga érdeklődése és tempója alapján. Az elmúlt fél évben Blanka is előrukkolt pár dologgal. Vele egyszerre könnyű és ugyanakkor végtelenül nehéz. Könnyű, mert elképesztő memóriája van, egyszerre képes több irányban maximálisan koncentrálni, és mindent fogni, nehéz, mert hozzá találom a legkevésbé a hangot. Ha teheti, mindennek ellenáll (sokszor kiderül, hogy igazából csak a felszínen), képes elmenni a végsőkig, hogy ez elképzeléseit érvényesítse (mint kiderült, nemcsak itthon, hanem az óvodában is), és olyan “érzékelőrendszere” van, hogy minden embert “bemér” pillanatok alatt, és annak megfelelően viselkedik vele. Nekem elég tized hajszálnyit megborulnom, kikerülnöm a belső egyensúlyból, azonnal érzékeli és támad. Jó kis jelzőműszer nekem is Tovább »

Ha a gyermek szuperérzékeny

Azzal kezdeném, hogy egyelőre nem ismerem Elaine N. Aron szuperérzékenyekről szóló könyveit (ami késik, nem múlik), amit leírok, saját megfigyelésen alapul, aztán majd meglátom, mennyire van szinkronban az említett szakirodalommal. Beni lelkiállapotában, viselkedésében egyre erősebb a pozitív változás. Tény, hogy továbbra is használtam egy pár tisztító, rezgésszint emelő módszert ezzel kapcsolatban, de a megoldás messze túlmutat ezeken, és kezd összeállni a kép. Ahhoz tudom hasonlítani az élményt, mintha folyamatosan kapnék puzzle-darabkákat, sokszor csak egy érzés formájában, amit akkor még szavakba se tudok önteni, de elraktározom, mert tudom hogy jelentősége van. Persze először a kép egymástól távoli részeit kapom, és akkor még az összefüggést sem látom, aztán rövid idő alatt jön sok-sok rész, és a kép kezd kirajzolódni. Tovább »

Szocializáció iskola nélkül 2.

Folytatom a John Taylor Gatto beszédéből vett idézeteket, kiegészítve a saját gondolataimmal.

“Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.”

Ez az, amit évek óta próbálok bizonyítani. Hol van a világon olyan hely, ahol azonos korú emberek vannak összezárva? Az iskolán kívül sehol. Mégis hányan, de hányan hiszik, hogy ez a szocializáció csúcsa… A természeti népekre gondoltam, ahol az emberek egész nap együtt élnek, fiatalok és öregek, felnőttek és gyerekek, és a gyerekek mégis gyerekek maradnak. Mi ezzel szemben mesterségesen leválasztjuk őket a felnőttektől, de minifelnőtteket csinálunk belőlük: ne játssz, ne álmodozz, figyelj, koncentrálj. Igaz, a mi kultúránk bőven kitermelt olyan helyzeteket, ahol a gyereknek semmi keresnivalója nincs, de ez a teljes leválasztás a valódi tanulás lehetőségét is elveszi a gyerekektől. A gyerekeknek ugyanis nem egymástól kellene tanulni a világot, hanem a felnőttektől. Tovább »

Szocializáció iskola nélkül 1.

Jártatok már úgy, hogy érik bennetek mindenféle gondolat, és egyszer csak visszaolvasod az összeset valaki másnak a cikkében, beszédében? Éppen készültem egy jó kis veretes bejegyzést írni a szocializációról, és tessék, a kulcsgondolatok itt vannak benne. Köszönet és hála John Taylor Gatto-nak, hogy leírta, elmondta, illetve annak is, aki lefordította. Csak ellátom néhány saját gondolattal, és kész. Csak hogy én is könnyebben emésszem a mondanivalót

A cikk nagyon hosszú és tömény, mégis javaslom, hogy olvasd el, mert nagyon tanulságos. Olyan szemfelnyitó fajta. Sok gondolatát már én is körbejártam itt, és még valószínűleg fogom is.

Idézem a cikk néhány kulcsmondatát, és kiegészítem a saját gondolataimmal, tapasztalataimmal. Tovább »

Óvoda válsága spirituális szemszögből

Mint már volt róla szó, az óvoda országosan akkor terjedt el nálunk, amikor a nők tömegével elkezdtek dolgozni, a gyerekeket pedig valahova kellett tenni arra az időre. Ez pedig alapjaiban rengette meg a család intézményét. Az anya, apa szerepét átvették a bölcsődék, óvodák, és gyanítom, hogy hozzájárult a szülők-gyerekek közötti konfliktusokhoz is.

Ez bizonyos szempontból szükségszerű is volt, mert a családot is új alapokra kell helyezni, ahhoz pedig előbb le kell bontani a régi, elavult mintákat.  Egyrészt a nőknek is van életfeladata a családon kívül, másrészt ideje volt, hogy az apák is aktívan részt vegyenek a gyermekek nevelésében. A családok válságát is átmenetinek lehet értelmezni, bár még lényegesen több embernél tart ez az átmenet, mint ahányan kezdünk túllépni rajta. Nálunk viszont, akik túlléptünk rajta, egyre erősebben az az igény, hogy a gyermekeinkért mi, a szülei vagyunk felelősek, és nem akarjuk az idő nagyobbik részében mással neveltetni. Pláne, ha a gyermek sem akarja. Ezért pedig folyamatos összeütközésbe kerülünk a környezetünkkel, mert nem értik, mi bajunk van. Tovább »

Szegény anyukák panaszai

A napokban a játszótéren találkoztam négy ismerős anyukával, és így szeptember elején mi volt a téma: természetesen az óvoda. Illetve, hogy helyhiány miatt közülük senkinek nem vették fel az óvodás korú ( négy, négy és fél éves) gyermekét, mert van kisebb testvérük és/vagy várják a következő babát. Tehát egyik sincs abban a helyzetben, hogy a gyereket mindenképpen kellene valahová tenni, mert dolgoznak a szülők. Mivel nekem is van ilyen korú gyermekem, illetve azon túl még kettő, pontosan tudom, milyen három kicsi gyereket koordinálni, foglalkoztatni napról napra. Mégsem értem teljesen, miért kell egy ekkora gyereket mindenképpen elküldeni otthonról. És gyakorlatilag úgy, hogy teljesen mindegy, hogy hová, csak kerüljön már be, és úgy, hogy mindenhol falakba ütközünk. Csak azért, mert hosszú évek óta így szoktuk meg? Tovább »