Egymást tanítjuk

Letérni a sínről

Ahogy végiggondoltam az elmúlt hónapok eseményeit, eszembe jutott a “sínen van az élete” és a “sínre tettük” kifejezés, és az, amikor ezek jelentését egy önfejlesztő kurzuson elemeztük. Mert milyen jól hangzik, amint sínre tettünk valamit, az megy szépen magától a jó irányba. A sínnel azonban van egy kis probléma: kötött pályás. Amikor a  vonaton (sínen) utazunk, láthatjuk a tájat, a tavaszi virágos mezőt, vagy éppen hegyeket, patakot, de nem tudunk odamenni, nem tudjuk élvezni azt, amit ez a táj nyújthat nekünk. Csak nézzük messziről azokat, akik ott vannak, és jó esetben megkeressük, hogy hogyan juthatnánk mi is oda, rosszabb esetben pedig csak esz a sárga irigység.

A tanulás területén letérünk a sínről. Lassan, de biztosan elengedem az összes kontrollt, és nyitok a teljes bizalom felé. Már nem akarom megmondani a gyermekemnek, hogy mit csináljon, vagy hogyan, hanem megfigyelővé váltam, és egészen érdekes dolgok kezdtek történni.

Van, hogy órákig nem látom Benit a lakásban, mert épp Brúnóval foglalkozom, vagy a háztartással, és fogalmam sincs arról, hogy mit csinál. Nem zárkózik be, nem akar titkolózni, és nálam sem arról van szó, hogy nem érdekel, hanem csak nem lépek be hívatlanul abba szférába, ahol éppen egyedül akar lenni. Kezdem érteni azt, amit két éve hallottam egyik otthonoktató társamtól (Turi Nagy Évától), hogy úgy tűnik, mintha el lennének hanyagolva a gyerekek, pedig nem ez történik. Hiszen ha kérdése van, megtalál, megbeszéljük, ha meg akar mutatni valamit, megnézem, meghallgatom, másrészt ahhoz, hogy ez a bizalom és nyitottság kölcsönös legyen, azt nagyon meg kellett alapozni az első pár évben.

Az első dolog, ami nagyon meglepett, a Végtelen történet volt Michael Endétől. Beni rengeteget olvas, és 5-6 könyv rendszeresen van az ágyában, ezt a könyvet is olvasta már kétszer. Konstatáltam, megint olvassa, hát Istenem, valamiért nagyon tetszik neki. Mikor közelebb mentem, láttam, hogy valami nem teljesen stimmel a borítóval. Ugyanis az eredetit olvasta németül!!! Talán kevésbé csodálkozom, ha angol vagy orosz könyvet találok nála, mert azokból jóval több hatás érte. Aztán elmagyarázta: neki nagyon tetszett a Végtelen történet, és más könyveket is szeretne olvasni a szerzőtől, de az egyik nincs meg nekünk magyarul, csak németül (Der satanarchaolügenialkochöllische Wunschpunsch), és ahhoz, hogy azt is el tudja olvasni, a Végtelen történettel kezd, mert azt már olvasta magyarul is, ez jó lesz “edzésnek”. Ugyan nagyon nehéz, de nagyjából érti. Jó.

Egy hét múlva a szétdobált könyveket nézve megkérdeztem tőle, hogy visszatehetem-e a német könyvek közé. Dehogyis, ő azt olvassa. Hol jársz benne? Megkeresi. 79. oldal. Te jó ég, én azt hittem, elolvasta az első két oldalt, aztán félretette, mert nehéz. Hát nem. Mostanra már be is fejezte, sőt a Momót is elolvasta magyarul és németül is.

Aztán értek egyéb meglepetések is, amikor az autóba (ott is mindig olvas, ha megyünk valahová) Andrus Kivirähk: Leiutajateküla Lotte (Barkácsfalvi Lotte észtül) című könyvével telepedett be, és kinyitotta a 13. fejezetnél, hogy már ott jár. És hogy amúgy olvasott Маша и медведь könyveket, és a dzsungeles Geronimoban (ez angolul van) is annál a résznél tart, ahol piranja levessel akarják megetetni. Hümm.

Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit, mennyit ért ezekből, és hogy lehetne-e ezt valahogy tesztelni. Aztán arra gondoltam, hogy kell-e ezt nekem tudni. Nem elég, hogy bízom benne, hogy tudja, mit miért csinál? Azért kontrolláljam, hogy vállon veregessem az egómat, és közben meg esetleg elvenném attól a kedvét, amit saját elhatározásból művel, és úgy tűnik, élvezi? Így csak egyetlen kiindulópontom van: ha túl nehéz lenne neki, vagy fárasztaná, mert nem érti, akkor valószínűleg nem csinálná. Tehát továbbra sem tudom, hogy a nyelvekből mit tud…

A másik, ami megfigyelőként feltűnt, hogy tankönyvnek magától a közelébe sem megy. Az utóbbi hónapokban azt is hanyagoltuk, mert Beni ahol tehette, kibújt a feladat alól. A szövegértéses feladatlapokba elkezdett hülyeségeket írni, és nem azért, mert nem értette, hogy mit olvas, hanem egyszerűen unta, hogy ugyanabból a típusfeladatból, amelyből 4-5 elég lett volna, a 48-ikat oldja meg. A matekkal még nagyobb lett a gond, úgy, hogy túlzásba aztán tényleg nem vittük a feladatlapozást. Beni, aki tavaly még meglehetősen jó tempóban számolt fejben saját élvezetére akár három-, négyjegyű számokkal is, teljesen belassult, és elvesztette a számolás iránti kedvét. Aztán pár hete neki kellett valami, már nem tudom, milyen állatok magasságát és súlyát számolgatta, és akkor minden úgy ment, mint régen. Azaz a gyerekkel semmi gond nincs matekból sem, csak a matekpéldákat utálja. Annyira, hogy képes az olvashatatlanságig rondán írni a számokat. És nem tudom, mennyi időbe kerül ebből „kigyógyulni”, de úgy érzem, jobb, ha hónapokig nem zaklatom a számolással.

Az is érdekes, hogy ennek ellenére a havi egy alkalommal az iskolában simán lerendezi a szóban felelést és a dolgozatokat is, ahhoz bőven van már általános tájékozottsága, hogy második osztályban anélkül megoldja, hogy célirányosan tanulna. (Igaz, az sem elhanyagolható, hogy az emlegetett nagy magyar minta ellenére itt a tanárok arra kíváncsiak, amit tud, és nem arra, hogy mit nem.) Beni pedig szeret beszélni és előadni magát, így még azt sem mondhatom, hogy stresszelne miatta.

Amikor a környezetismeret tankönyvét töltötte a napirend, egészség, test témában, a napirendjéhez beírta, hogy a tanulás nála 8:00-tól 22:00-ig tart, a játék szintén így, tehát André Sternhez hasonlóan neki nem válik szét a kettő, és ezt igyekszünk is megőrizni.

A játék és az olvasás mellett, vagy ezzel együtt Beni „regényeket” ír, három van folyamatban, mikor melyikhez érez ihletet, azt írja. Eddig még csak az egyiket mutatta meg nekem, sok helyen nem teljesen értem, hogy hogy jön egyik esemény a másikból, de itt-ott olyan dolgokat írt, hogy szabályosan lúdbőrzött a hátam olvasás közben. Megbeszéltük, hogy az írók úgy írnak, hogy ne csak ők értsék, hanem azok is akik olvassák, mire azt mondta, hogy ő még csak nyolc éves, még van ideje, hogy ez kialakuljon.

Ezen kívül tényleg nem tudom, mikor, hogyan kezdett el tájékozódni pl. a görög mitológiában, csak onnan indult el, hogy az Aphrodité Hotelbe jár úszni, és arról érdeklődött. De mikor egy héttel később jött nekem Hádésszal, Artemisszel és Dionüszosszal, csak néztem. Ugyanígy, mikor azt mesélte, milyen vicces neve van a földtörténeti koroknak, mint kambrium, meg szilur meg pleisztocén. Csak a dinoszauruszos könyvekre tudok gondolni…

Blankával a Rumini sorozathoz alkotnak közösen illusztrációkat (minden fejezethez egyet), Violának pedig a Лунтик és a Mondbär füzetek alkotásában segített, már amennyit Viola ahhoz igényelt. Ezek a kedvenc rajzfilmsorozatai, lerajzolta az összes szereplőt, összetűzte füzetnek, Benitől igazából azt kérte, hogy segítsen leírni a neveket. Lassan már kezelhetetlen mennyiségű rajz lepi el a lakást…