Egymást tanítjuk

Montessori vagy Waldorf

Már korábbi cikkeimben kifejtettem, hogy mi is a bajom általában az óvodákkal, illetve főként a hagyományos pedagógiákkal. Bár hosszú távú célom az otthonoktatás, több jelet kaptam arra vonatkozóan, hogy a gyermekeimmel hat éves koruk előtt is meg kell oldanom, hogy rendszeresen legyenek társas kapcsolataik a családon kívül is. Nem kell egész nap, nem kell 200 gyerek egyszerre, még 25 se, de valami azért nem árt. A későbbi lehetőségek, mint zeneiskola, rendszeres sport, barkácsszakkör, stb. egyelőre koraiak. Igen ám, de mi az a valami? Hol lenne az a hely, ahol biztonságban tudom a gyermekemet, és nem veszítünk többet az intézménnyel, mint amennyit nyerünk rajta?

Először úgy gondoltam, utánaolvasok a nálunk két legismertebb alternatív pedagógiai irányzatnak, a Waldorf és a Montessori pedagógiáknak. (Ha egyik sem győz meg, keresek tovább.) Azt, hogy mások mondanak ezt-azt róla, nem tartottam elegendő információnak. A könyvtárban a következő könyveket találtam a témában: Frans Calgren: Szabadságra nevelés. Képek és tudósítások a nemzetközi Waldorf-iskolai mozgalomról; Vincze Erzsébet: Waldorf iskola, esszé egy hollandiai látogatás tapasztalatairól, valamint Maria Montessori: A gyermek felfedezése. A Waldorf-irodalmak az iskoláról szóltak, ebből próbáltam következtetni az óvoda szellemiségére, míg Maria Montessorinak ez a könyve jórészt az óvodapedagógiát öleli fel, a másik könyvéhez (Az ember nevelése) még nem jutottam hozzá.

A Waldorf iskolát több ismerősöm nagyon dicsérte, de volt olyan is, akinek két gyermeke szöges ellentétben más tapasztalatot élt meg ugyanabban az iskolában. És emellett van az az általános kép a Waldorf iskolákról, miszerint ott alig tanulnak valamit, egész nap rajzolnak és kézműveskednek, és semmi átjárhatóság nincs a Waldorf és a “normál” iskola között. Ez utóbbi vélemény nem sokat számít nálam, ugyanis mivel kismillió féle tankönyv van már forgalomban, az iskolák közötti átjárhatóság egyébként is csak elméletben létezik. Másrészt szerintem semmit nem veszít azzal a gyerek, ha egy csomó felesleges dolgot nem tanul meg.

Az olvasott könyvek alapján olyan iskolák képe bontakozott ki, ahol jól érzik magukat a gyerekek, a tanáruk odafigyel rájuk, tisztában van erősségeikkel, gyengeségeikkel. Volt azonban számomra két bökkenő: a leírtak alapján a Waldorf iskola nekem úgy tűnt, inkább a lassú gyerekeknek való, mert még harmadik-negyedik osztályos anyagból is köszöntek vissza olyan dolgok, amelyek Beninek már most, négy és fél évesen egyértelműek.

A másik pont, ami miatt elvetetettem a Waldorf iskolát, a számomra túl sok képzőművészet volt. Ha a gyermek imád rajzolni, gyurmázni, nagyon jó irány lehet. De Beni utálja. Ugyanúgy megkapta a lehetőséget ebből is, mint bármi másból. Magától a kezébe nem venne ceruzát, még azt se engedte, hogy “beigazítsam” a kezébe. Az egyetlen, amelyben élvezetet talál, hogy különböző színű festékeket összekever, és azzal “pacsmagol”. Próbálkoztak vele a nagymamák is, mert velük nem dacol annyira, mint velem, időnként hajlandó nekik olyan dolgokat is megtenni, amire én semmivel nem tudom rávenni. Nekik rajzolt, festegetett is valamennyit, de az összes nagyszülő egyértelműen jelezte, hogy Beni szemmel láthatóan semmi élvezetet nem talált a rajzolásban. Nyoma sem volt benne annak a lelkesedésnek, amelyet akkor látni rajta, amikor meg akarja fejteni, hogy egy-egy háztartási eszköz, munkagép, játék, bármi hogy működik. Következésképp: nagyon valószínű, hogy nem a képzőművész oldalát kell fejleszteni, így számunkra nem felel meg egy olyan intézmény, ahol ez hangsúlyosan jelen van. Az is lehet, hogy a kézimunkák, barkácsolások jelentőségét azért sem látom, mert számomra ez gyermekkoromban teljesen természetes velejárója volt a családi életnek: egész nyarakat töltöttem el nagymamámmal és a nővéreivel úgy, hogy hímezni tanítottak, horgolni, makramézni. Nekem ez nem kötődött az iskolához.

Maria Montessori könyve viszont elvarázsolt, ennél éreztem, hogy ez az, amit kerestem. Fantasztikusnak találtam az érzékfejlesztő játékait, amelyek úgy vannak “kitalálva”, hogy a gyermek automatikusan tudja vele magát javítani. A csendgyakorlattal úgy tanítják önfegyelemre a gyerekeket, hogy azok észre se veszik, hogy azt tanulják. Ugyanez vonatkozik az írásfejlesztésre. Ráadásul – intézménye válogatja ugyan, hogy hogy állnak hozzá – , ha a gyermek előbb jár szellemileg, mint ahogy azt kora alapján gondolnák, tudnak vele ennek megfelelően is foglalkozni. A szabad választás lehetősége végig adott a gyermek számára.

A Montessori pedagógiának része az is, hogy úgymond nem szerepjátékokat játszanak a gyerekekkel, hanem a maga valóságában végeznek tevékenységeket. Ebbe belefér pl. a pogácsasütés, hozzávalók töltése egyik edényből a másikba, amelyeket éppen otthon is lehetnek csinálni (mi szoktuk :)), csak épp számomra is meglepő, hogy ez milyen kevés szülőnek jut eszébe. Ismerőseim között legalábbis nem sok van… Ez nekünk megint csak jól jön, mert amennyire nem fűlik Beni foga a kézműves dolgokhoz, annál szívesebben tevékenykedik a konyhában. Egy kis süteménysütés, palacsinta töltés, hús panírozás, bármi jöhet

Gyorsan el is kezdtem házilag Montessori eszközöket gyártani, már amit meg lehetett alkotni papírból, precíz asztalosmunkára ugyanis alkalmatlan vagyok Végiggondoltam, hogy mi lenne, ha idevennék még két gyereket, és közölném, hogy háromnyelvű Montessori családi napközi vagyok? És ez alapján foglalkoznék a gyerekekkel. Ez az elképzelésem azonban több ponton megbukott. Egyrészt tetemes pénz kellene mind a családi napközi beindításához, mind a Montessori eszközökhöz, ráadásul ez nem oldaná meg, hogy ne kelljen oviba járni, mert utolsó évre nem jó a családi napközi. Másrészt rájöttem, hogy jelenleg éppen elég nekem a saját három gyerekem, nem tudok többel foglalkozni. És amikor néhány hónap rágódás után végleg elengedtem ezt a vágyamat, megtörtént a csoda.

A Dunakeszi levelező listáról kaptam egy e-mailt, miszerint 2010 szeptemberétől angol-magyar kétnyelvű Montessori óvoda indul Fóton. A dolog pikantériája, hogy bár másik városban van, egy picivel közelebb van, mint a körzeti ovink, a tömegközlekedési feltételei pedig klasszisokkal jobbak. Megfelelt annak az elképzelésemnek is, hogy kicsi családias óvoda. Természetesen magánóvoda, ebből következően pénzbe kerül, de nekem nem mindegy, hol van a gyerekem, és ha megtalálom az optimális lehetőséget, azért hajlandó vagyok fizetni. Az elmúlt másfél évben történt pénzügyi fejlődésemnek köszönhetően pedig meg is tudjuk oldani.

Amikor pedig részletesebben beszélgettem a vezető óvónővel a terveiről elképzeléseiről, leesett az állam, annyira úgy szeretné csinálni ezt az óvodát, mint ahogy én elképzeltem a sajátomat, hozzátéve, hogy ő és a kolléganője lényegesen képzettebbek és gyakorlottabbak a témában, mint én. Még a kétnyelvűségről is úgy gondolkodnak, hogy nem feltétlenül az a célravezető, ha angol órát is tartanak, hanem hogy van egy óvónő, aki csak angolul beszél a gyerekekkel. Igen, ez mély víz, de rendkívül hatékony. Nekünk pedig pontosan a megfelelő folytatása annak, amivel itthon is foglalkozunk.

Az óvoda októberben indul, tehát majd meglátjuk, hogy fog működni a gyakorlatban, mindenesetre nagyon bizakodó vagyok. Abban is, hogy hozzánk hasonló értékrendű családokkal kerülnek kapcsolatba. 2010. október 2-án szombaton nyílt napot tartanak, ahová minden érdeklődőt szeretettel várnak. Ha környékbeli vagy, és érdekel a Montessori pedagógia, érdemes megnézni.