Egymást tanítjuk

2015. október

Elindult az újabb tanév, és mivel közben Viola is első osztályos lett, életünk három otthontanuló gyermekkel bonyolódik tovább. Nem volt könnyű az új egyensúlyi helyzetet kialakítani, és abban megtalálni a helyemet, de két hónap távlatában talán elmondhatom, hogy sikerült.

Délutáni programokból egyre több van, mert Viola sem kíván lemaradni a testvérei mögött, elkezdte a táncokat (balett, rocky, néptánc), de azért még visszajár judóra az oviba, és az első két hónapban még folytatta az úszótanfolyamot Blankával (most már a kinti medencében tavaszig befejeződött az oktatás, a benti pedig kicsi, az visszalépés lenne), valamint jár szolfézsra, hangszert még nem kezdett, de azt hiszem, most még jobb is. Tovább »

A kottaszerkesztő, az új szerelem

Mint korábban írtam, Beni zongorázik, és a tanulás mellett rendszeresen improvizál, próbál hallás után játszani, tanult darabokat különböző hangnemekbe átjátszani, és nem utolsó sorban zenét is szerez. A tanára már többször kérte, hogy vizsgán, illetve házi hangversenyen játsszon saját szerzeményt is.

A szerzeményeit le is kottázza, van külön “szerzeményes füzete“, és mind a zongoratanárának, mind a szolfézstanárának adott ajándékba kézzel írott kottákat. Mivel a szövegszerkesztőt rendszeresen használja, kérdezte, hogy van-e olyan program, amibe kottákat lehet beírni. Kell neki lenni, bár én még ilyet nem használtam, találtunk is ingyenes szoftvert az interneten (Finale NotePad, van egyébként fizetős része is, további pluszokkal, de nekünk pillanatnyilag elég ez). Nekem még hozzászagolni sem volt módom, pedig január óta nyúzzák ezt a szoftvert. Tovább »

Alkotás, kreatív magány

Mostanában, ha a kreativitásról olvasok, visszatérő elem, hogy azt valahogyan mindenki fejleszteni akarja. Pedig én kb. úgy látom – bár a keresztmetszet elég szűk -, hogy a kreativitás van, és szárnyalni tud, ha van rá idő, tér, energia, figyelem, és lehetőleg minél kevesebb korlátozás, azaz az alkotási folyamatba csak akkor nyúlunk bele, ha ezt kifejezetten kérik, vagy épp elmenne a testi épség veszélyeztetése irányába, de ez utóbbi helyzet nem igazán jellemző. Vagyis a kreativitást nem fejleszteni kéne, hanem egyszerűen csak hagyni, hogy legyen.

Nálunk a gyermekeknek rendszerint annyi ötletük van, hogy a nap 24 órája nem elég a kivitelezéshez, de hát szelektálni is meg kell tanulni. Az alkotás fő területei az írás, a rajz és a mindenféle papírból alkotás, zeneszerzés, ének és a színház, azonkívül a fantáziajátékok. Ezek az alkotások mind különlegesek, hiszen egyediek, két különböző ember nem tud megnyilvánulni ugyanúgy, de azt gondolom, hogy lényegileg hasonlóra bármelyik gyerek képes lenne, akit hagynak, illetve támogatnak. Hogy melyik területen nyilvánul meg az alkotóerő, függ  a gyermek hozott “csomagjától”, valamint attól, ami a családban, szűkebb környezetében körülveszi.

A meseírás ott kezdődött kb. másfél éve, hogy Blanka a nagyszülőknél talált egy dísztárggyá változtatott tengeri csillagot, ami nagyon megtetszett neki. Haza akarta hozni, de őszintén szólva én nem nagyon szeretem a halott állatot a lakásban, így apa felajánlotta neki, hogy mit szólna hozzá, ha írnánk róla egy mesét. Ezzel Blanka egyetértett, így vagy két hétig írtuk, amit diktált. Ott esett szét a történet, hogy sajnos Beni is beszállt a diktálásba, ez nagy nehézség számára, nem tudja kibírni, hogy ne legyen ott mindenhol (bár ebben is sokat alakult már). Ott folytatódott, hogy tavaly ősszel, mikor tollaslabdaedzésre menet találtam az iskolában egy pályázati kiírást, Mesehősökkel a környezetünkért címmel. A Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. pályázata volt, rajzokat, illetve írásműveket lehetett készíteni arról, hogy a kedvenc mesehőseid hogyan mentenék meg a világot a mindent elborító szeméttől. Beni szépen összemixelte a Sári, Samu és a titkokat a Harisnyás Pippivel és a Bambival, tett még bele egy leheletnyi Dzsungel könyvét is. Díjat ugyan nem nyert, de nagyon boldog volt, mert teljesült egy korábbi kívánsága: nyomtatásban megjelent egy műve, ugyanis a beérkezett pályaművekből könyv is készült. De maga a pályázat csak kiindulópont volt, az alkotási folyamat lelkesítette. Tovább »

Nyári élmények 1.

Az alapállásom az, hogy a gyerekek tulajdonképpen mindig minden helyzetben tanulnak, az teljesen mellékes, hogy köze van-e a tantervhez. Nincs ez másként a nyári programokkal sem, ráadásul olyanok is voltak közöttük, amelyek magunktól eszünkbe se jutottak volna, de ha már ott volt, kihasználtuk. Ezen a nyáron nem egy hosszú nyaralást terveztünk, hanem több rövidet (hosszú hétvégék), mert ketten kevesek vagyunk most négy gyerekre, különösen úgy, hogy Brúnó után egyelőre menni kell, mint az árnyék, egy teljes felnőttet lefoglal.

Első programunk június elején a Fiat Multipla találkozó volt. Gábor, a férjem már akkor regisztrált a Multipla fórumra, mikor megvettük az autót (ebben férünk el mindannyian, ugyanis hatszemélyes, és még a csomagtartó is megmarad), jól jön az sok mindenre, tapasztalatcserére, alkatrészek beszerzésére, ha arra lenne szükség. Itt tudtuk meg, hogy évente találkozók is vannak, mint a Volkswagen Bogárnak, vagy a Ladának, bár jóval kisebb léptékű. Tavaly egy napra esett a húgom esküvőjével, így kihagytuk. Idén Jakabszállásra szervezték (Kecskemét mellett), a Magyarkertbe, ahol Magyarország kicsinyített mását alkották meg. Tovább »

Túl snassz… avagy október, november, december értékelése

Sajnos nem tudtam annyit írni az otthonoktatásos projektről, mint szerettem volna, talán azért is, mert időközben elvesztette a projekt jellegét. Még októberben működött az, hogy szépen kiírtam Beninek a feladatokat, amelyekből megcsinálta azt, amihez épp kedve volt. Aztán valahogy elmaradt. Azt hiszem főképp azért, mert Brúnó közben oda ért a mozgásfejlődésben, hogy mindenre felmászott, fél másodpercre nem lehetett egyedül hagyni, lemászni persze még vagy másfél hónapig nem tudott, most már megy ez is, így a napok némileg tervezhetőbbek lettek. Úgy éreztem, egyre inkább a szabad tanulás felé kell elmozdulnom, ha nem megy magamtól, hát kapok egy kis külső kényszerítő erőt. Tovább »

Egy kis bürokrácia

Most elmesélem, hogyan is jártuk végig az utat, hogy Beni magántanulóként kezdhesse az iskolát. Nem volt különösebben rögös, hallottam már másoktól, hogy akár még a gyermekvédelmet is kiküldték rájuk, nos, nálunk azért ilyen nem történt, de ehhez azért hozzájárult, hogy Dunakeszin több gyerek van, mint amennyi befér az iskolákba.

A nevelési tanácsadóban dolgozó logopédusunk tanácsára bejelentkeztünk a területileg illetékes Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértői és Rehabilitációs Bizottsághoz. Az ő “profiljuk” ugyan sokkal inkább az ilyen-olyan fejlődési rendellenességben szenvedő gyerekekhez kapcsolódik, de mint kiderült, az ő felmérésüket valóban kérheti akkor is az iskola, ha szülői kezdeményezésre szeretnénk, hogy a gyermek magántanuló legyen. Tovább »

Egy vita margójára 3.

A vita előhívott belőlem régi emlékeket, és most, felülről nézve sok-sok részlet értelmet kapott, elkezdtem látni, hogy illeszkednek az Egészbe, az életutamba. Volt köztük olyan, ami engem is meglepett. Írás közben megvilágosodom 😀 Ilyen tapasztalatok fényében nem tudom már járni a régi utat. Emellett kiérek még a versenyhelyzetre is, mint motiváló tényezőre.

Gyakorló tanításomat egy jó nevű gimnáziumban végeztem, nyelvtagozatos osztályban, válogatott gyerekekkel, akiknek a nagy része még tanult is. És ekkor éltem meg az egésznek az értelmetlenségét. Pedig a vezetőtanárom szerint egészen jó órákat tartottam. Csak éppen végig nyomasztott, hogy mire is jó mindez? Magyartanárként átéltem, hogyan utáltatjuk meg a gyerekkel az irodalmat, hogyan vesszük rá arra, hogy életében egy verset se olvasson el, még azt se, ami esetleg az épülését szolgálhatná. Ott is hagytam a pályát azonnal, mert pár éven belül tönkrementem volna abban a tudatban, hogy értelmetlen munkát végzek. De nem felejtem el azt a tehetséges és szorgalmas kislányt, akinek minden percét kitöltötte a tanulás, talán még az álmait is. (Valahogy emlékeztetett korábbi önmagamra.)  Magában nem lett volna azzal baj, ha keményen dolgozik azért, hogy felvegyék a jogi egyetemre. A gond az volt, hogy közben elfelejtett élni. Nagyon remélem, hogy azóta az egyetemet sikeresen elvégezte, és ma a képességeinek megfelelő munkát végez, amit élvez is, nem pedig jóval alatta, vagy éppen nem a diplomás munkanélküliek számát gyarapítja. Mert a jogi pálya már akkor túl volt telítve, mikor ő még az egyetemre jelentkezett. Tovább »

Gyerekektől tanulni

Újabb gyöngyszemre bukkantam a TED konferencia anyagai között. Az előadó ezúttal egy 12 éves kislány, Adora Svitak. Érdemes figyelni arra, amit mond, mert azt hiszem, bizonyos dolgokkal kapcsolatban sok zavar van a fejekben. Én egy ideje nagyon is jól értem, hogy miről beszél, és a kivitelezést is folyamatosan csiszolom. Azért nem olyan könnyű a régi beidegződéseket megváltoztatni. Mindenesetre megnyugtatott, hogy ezúttal egy gyerek győzött meg arról, hogy a gyerek szempontjából sem olyan szörnyű az, ahogy élünk. A videót itt tudod megnézni.

Június első két hetének érzelmi mélypontján az is megkérdőjeleződött bennem, hogy van-e egyáltalán értelme a korai fejlesztésnek, hogy mi lenne, ha Brúnóval hagynám a csudába az egészet, majd ellentétes érzésként jött, hogy de hát szeretném az összes gyerekemnek ugyanazt nyújtani. Mire visszakerültem a belső középpontomba, megérkezett a válasz. Tovább »

Egy vita margójára 1.

A napokban sikerült összerúgnom a port egy háromgyerekes apukával a facebook-on, egy zártkörű csoportban. Természetesen az otthonoktatás körüli nézetek miatt. A vita számomra sok szempontból nagyon tanulságos volt, főleg abból, hogy még mindig bőven van mit tanulnom a kommunikációból, az én-üzenet nem elég, valamint azokat az ellenvéleményeket kaptam meg, amelyekkel már találkoztam más eddig is, és még bőven fogok is, ugyanis tisztán képviseli az általánosan elfogadott kollektív gondolkodást. Hálás is vagyok a lehetőségért, hogy erre rávilágított. Nem véletlenül hiányszám, azaz kiugrási lehetőség a számmisztikai képletemben a hármas, így kommunikálni tanulok. Mivel a zártkörű csoport létrehozója kifejezetten kérte, hogy a vitát tegyük át más platformra, főleg azért, mert akkor a FB folyamatosan ezt a témát dobja előre, itt most kifejtem a bennem maradt gondolatokat, illetve helyesbítéseket. Tanulságul minden másképp gondolkozónak

Kerestem a megfelelő gondolatokat a helyzet illusztrálására, és pár napja meg is kaptam. Az első a FB-on érkezett egyik ismerősömtől: “Mit tartasz természetesnek? Amit ismersz. Attól még nemcsak az létezik.” A másik sokkal kifejezőbb, a Csillagmag oldalon találtam rá: “És ki mondja meg, hogy mit mihez hasonlítok? Egyedül TE! Te mondod, vagy eddig esetleg a TV, a rádió, a család, a civilizáció mondta meg neked, hogy mi a rossz, és mi a jó? Azt láttad (láttatták veled), hogy azoknak “jó”, akiknek van férjük/feleségük, van sok pénzük, autójuk, nemtomijük, és Te elhitted… és ezért volt benned egy kívülről jövő jó és rossz elválasztás.” Tovább »

Szabó Magda és a többnyelvű nevelés

Ma Magyarországon rengeteg tévhit és előítélet övezi a gyermekek többnyelvű nevelését, illetve bármilyen korai fejlesztését. Az általános álláspont az, hogy ez kifejezetten káros a gyermekek “normális” fejlődése szempontjából. Belgiumban, amely kétnyelvű ország, minden ilyen előítélettől mentesen az óvodában elkezdik a másik nyelv tanítását, a flamand területen a franciát, a francia területen a flamandot. És rendszerint nem heti egy óra mondókázással. Vajon miben lehetnek mások azok a gyerekek, hiszen nekik szemmel láthatóan nem árt, míg az alapvetően egynyelvű társadalomnak számító Magyarországon élő gyerekeknek  a közfelfogás szerint igen?

De nem kell feltétlenül külföldre mennünk a példákért. Még a 20. század első felében sem úgy gondoltak a többnyelvű nevelésre (bár akkor még garantáltan nem így hívták), mint gyermekeket megnyomorító torz agyszüleményre. A gazdag családoknál egyáltalán nem volt ritka a francia / német / angol nevelőnő, vagy épp háztartási személyzet. Pontosan azért, hogy a gyermekek több nyelvet elsajátítsanak. Tovább »