Egymást tanítjuk

Elvek és önámítás

Ennek az írásomnak az ihletője egy unschooling-os FB-csoport volt, amelyben pár hetet töltöttem mindössze, aztán kijelentkeztem. Hogy azóta mi történik ott, értelemszerűen nem tudom,  vélemény arra a pár hétre vonatkozik. Kaptam kérdéseket, hogy miért léptem ki, ezért is írok. Azt hittem, végre kialakul egy valódi tapasztalat-megosztó csoport, ehelyett azt láttam, hogy elindul egy “nekem van igazam” típusú egó-építés, valamint az, hogy minél pontosabban meghatározzuk ez elveket, hogy mi az unschooling és mi nem, és ki felel meg ennek és ki nem (a filozófia iránt még mindig nagyobb az érdeklődés, mint az, hogy hogyan működik, vagy éppen nem működik a gyakorlatban), vagyis elkezdődött az elméleti síkra terelése annak, ami nagyon sokaknál inkább szívbeli döntés volt, és ahelyett, hogy élveztük volna azt a határtalan sokszínűséget, amelyet az egyéni életutak adtak, mindegyik a maga szépségével, elkezdtük a csoport megosztását, és elindult a kéretlen tanácsadás.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ehhez nekem sem időm, sem kedvem, másrészt az elvek megfogalmazásakor rájöttem, hogy nem is vagyok unschoolingos, és nem is leszek az soha, következésképp semmi keresnivalóm ott. Már a Doman-módszerrel belekotortam a gyerekek spontán fejlődésébe. Továbbá nekem is belekerült harmincegynéhány évembe, míg rájöttem, hogy értelmetlen és káros kéretlenül tanácsot és segítséget adni, azzal csak a saját igazságomat akarom lenyomni a másik torkán. Saját tapasztalatból úgy érzem, ez a szakasz is hozzátartozik az úthoz, én is átmentem rajta: megtalálok valamit, ami az életemben kiválóan működik, és hirtelen úgy érzem, ha mindenki ezt tenné, eljönne a világbéke, és osztogatom a kéretlen tanácsot és véleményt, próbálom meggyőzni a másikat, mi több, felsőbbrendűnek is érzem kissé magam, mert hogy bizonyos területen előbb járok ugyebár.

Ebben az értelemben volt már  – a teljesség igénye nélkül – spirituális egóm, otthonszülős egóm, otthonoktatós egóm, korai fejlesztős egóm, többnyelvű nevelős egóm, aztán valahogy lecsengtek, és átvette a helyét a másik elfogadása. (Szükség esetén továbbra is megvédem az álláspontomat, és kiállok azok mellett, akiknek sokat köszönhetek, de nem akarok világot megváltani vele.) Nem fedeztem fel egyetemes igazságokat, egyszerűen csak ráálltam a saját utamra. Ezért tudott jól működni. De hogy a másiknak mi van az útján, és mi nincs, azt nem tudhatom, következésképp honnan ítélhetném meg? Saját magammal és a gyerekeimmel kapcsolatban sem tudhatom, hogy ami ma teljesen jól beválik, az fog-e működni kettő vagy tíz év múlva is? Vagy arra lesz-e igénye a gyerekeknek, vagy éppen nekem?

Van egy saját felületem (ez a blog), ahol megoszthatom a gondolataimat, tapasztalataimat. Ha megnéztek korábbi írásokat, láthatjátok, hogy némiképp alakult az idők folyamán a nézőpontom. Ezért számomra az elvek mögé bújás, vagy elvek alapján élés jelentősen behatároló valami, amiről nem tudhatom, mikor megy át masszív öncsalásba, önámításba, anélkül, hogy észrevenném. Azt is megtapasztaltam korábban, hogy amint bezártam magam valamilyen elvek mögé, szinte azonnal megjelent egy lehetőség, ami izgalmas volt, érdekes, csak épp kívül esett a körön. Ekkor rendszerint a kör felszámolását választottam.

Unschooling témában meglehetősen könnyű okosnak lenni pl. egy hároméves gyerekkel, kicsit másképp festenek ezek az elvek egy kilencévessel (némiképp több tapasztalattal), megint más egy kamasszal, és lehetne sorolni. Arról nem is beszélve, hogy egy dolog ismerni az utat, és egy másik dolog járni rajta. Mivel az otthontanulás útján járok egy ideje, úgy gondolom, viszonylag jó érzékem van ahhoz, hogy egy-egy írásban lássam, hogy valódi tapasztalatról ír-e az illető, vagy bármennyire hangzatos is, csak egy elmélet, amit ő maga a gyakorlatban nem tesztelt. Ez utóbbival most már nem nagyon tudok mit kezdeni. Mint már százszor lerágott csontok újrarágásával sem (minden intézmény rossz, alattvalóképzés, állandó önigazolás keresése az otthontanulásban, erre az elején nyilván szükség van, különösen, ha a környezet nem túl támogató, de jön egy pont, amikor kezd elég lenni).

Kilenc év távlatában azt látom, hogy nagyon vékonyak a határok minden irányban, nagyon könnyű átcsúszni abba a tartományba, ahol nem szeretnénk lenni, de még nem is az átcsúszással van a gond (a puding próbája az evés), hanem ha ott ragadunk.

1. vékony határ: tekintélyelvűség és unschooling

Az unschooling, illetve bármilyen szabadon tanulási mozgalom alapja a tekintélyelvűség megszüntetése. Kérdés, hogy egyrészt lehetséges-e ezt teljes mértékben felszámolni, és szükséges, értelmes-e egyáltalán? Olyan mértékű kollektív és személyes kondicionálást viszünk a tekintélyelvűség területén, hogy én még tíz év önmunka után sem tudom biztosan, hogy melyik szituációban jön elő belőlem a tekintély a gyerekek felé. Van, amikor észreveszem, és olyan is van, amikor tudatosan használom. Mert van egy pont, hogy elfogynak az eszközeim. Van, hogy egy bizonyos elv vagy családi szabály tökéletesen működik a négyből három gyereknél, de egynél valahogy évek kitartó munkája után (ebben bőven benne van a “tükör elve” alapján a saját programjaim tisztítása is) sem akar tudatosodni.

Beni pl. rendszeresen beleavatkozik a testvérei alkotó munkájába, eredetileg tényleg segítő szándékkal, és ha megpróbálják lerázni, elküldeni, akkor onnantól erőszakosan próbálja rátukmálni magát a másikra. A másik háromnak érdekes módon eszébe sem jut, hogy kéretlenül belemásszon a másik alkotásába. Vagy míg három gyerek részt vesz a házimunkában, mert egy közösség vagyunk, és az életterünket is közösen tartjuk rendben, addig ez Blankáról tökéletesen lepergett addig, míg ki nem hagytuk egy másik közösségi programból, a csúszdaparkból. Nem a saját szobájukkal vacakoltunk, hanem a közös életterekkel, volt erre több családi kupaktanácsunk, lehetett választani házimunkát, azt is láthatta, hogy annál kevesebb időnk van velük foglalkozni, minél több szorul ebből csak ránk, kizárólag szülőkre, ez mind hatástalan volt. Utasítgatás helyett a saját érzelmek megfogalmazása, EMK (erőszakmentes kommunikáció) mind lepergett róla. De annak sem örültünk, hogy folyamatosan arra rendezkedik be, hogy valaki majd csak megcsinálja helyette.

Az is érdekes megfigyelés, hogy hol, kitől fogadják el a gyerekeim a tekintélyt. Ahol valaki helyzetéből adódóan használja (mert én vagyok a tanár / óvónő / edző) ott nem, bár elmondanám, hogy akikkel ebben a helyzetben találkoztunk, egyik sem tudatosan használja ezt. Ha viszont az illető az adott területen tapasztalt, hozzáértő, továbbá elhivatott a munkája iránt, ott elfogadják. Érdekes módon főképp ilyen emberek jelennek meg a tapasztalásunkban, hozzáértő, elhivatott emberek, vagy ha első körben nem, az rendszerint lecserélődik, anélkül, hogy mi tennénk valamit.

2. vékony határ: unschooling és szülők / testvérek / más emberek hatása a gyerekre

Úgy láttam, hogy az unschooling sokaknál olyasmit jelent, legalábbis elméleti szinten, hogy lehetőleg nem hatok rá, nem mondok meg a gyereknek semmit, tanuljon csak példából, és ha minél kevesebb külső hatás éri, akkor tud belőle előjönni a magával hozott tudás, képesség. Ez a megközelítés egy sor kérdést elindított bennem, de az első, ami eszembe jutott, egy anekdota az Okosbaba szemináriumról. Forrást sajnos nem tudok megadni, és a részletekre töredékesen emlékszem, de a lényeg még megvan: valamikor egy (talán) francia király azzal kísérletezett, hogy begyűjtött kb. tíz árva csecsemőt, ellátta őket mindennel, egyet kért a gondozóktól, hogy ne beszéljenek a gyerekekkel, mert arra volt kíváncsi, hogy milyen nyelven fognak megszólalni, ha nem éri őket semmilyen nyelvi hatás. Nos, mind a tíz kisbaba meghalt.

És kérdések: Vajon mi végre vagyok éppen én ennek a gyereknek az anyja? Hogy ne mutassak meg neki semmit? Akkor miért született éppen ide? Ha már ide született, az én utamnak meg az övének még véletlenül sincs semmi köze egymáshoz? Tudok-e egyáltalán olyat tenni, hogy nem adok neki semmit? Mikor adom a hitemet, a beszédstílusomat, az életkörülményeket, az étkezési szokásaimat, vagy hogy az a gyermek évekig az én aurámban van, és kapcsolódik a tudatalattimmal, az ott eltárolt elfojtásokkal? Az, hogy nem adok semmit, részemről egy hihetetlen mértékű önámítás. Vajon nem adom-e azzal is a saját meggyőződésemet, hogy nem mutatok neki semmit, mert ezt látom jónak? Ha (elvileg) a gyermekemet csak példával akarom nevelni, akkor miért osztok kéretlen tanácsot felnőtt embertársamnak, ott miért nem elég a példa? Hiteles vagyok-e így? Vagy ez az elv is csak önámítás?

Azt is egyre inkább érzem, hogy nem azzal okozok kárt, hogy mutattam nekik Doman-képeket, beszéltem velük más nyelven, elolvastam nekik a kedvenc könyveimet, vagy éppen elvittem őket színházba, hanem az, hogy a saját megoldandó feladataimat lehetőleg minél kevésbé örökítsem át rájuk. Ebben aztán van saját hozott cucc, meg generációk óta öröklődő nem túl hasznos minták, mindenféle életterületen, férfi-nő szerepekben, a valóság elferdítésében, problémák szőnyeg alá söprésében, megfelelési kényszerekben, stb. És milyen nehéz ezeket megtalálni, még úgy is, hogy a gyerekek ott vannak élő tükörként…

Azon túl ott vannak a testvérek is. Beni állatmániás, most már Blanka is, pedig nála nem érzem annyira eredetinek a dolgot, mint Beninél, hanem inkább mint átvett érdeklődést. Mégsem tudom megakadályozni, de nem is hiszem, hogy kéne.

3. vékony határ: unschooling és elhanyagolás

Kapcsolódik az előző ponthoz, ha már nem akarom befolyásolni a gyermeket semmiben, hol csúszhat az egész az elhanyagolásba. Ha pl. hagyom, hogy keretek nélkül azt csináljon, amit akar? Hogyan tudom az érzelmi biztonságot megteremteni és a gyermekemmel való kapcsolatomat egészséges mederben tartani úgy, hogy nem akarom befolyásolni? A Summerhill című könyv idevágó sorai jutnak eszembe: ami csak a gyerekre tartozik, abban szabadon dönthet, ami másokat is érint, az közösségi döntés. Vagy a józan paraszti ész; korabeli a példa a könyvből: az nem kérdés, hogy a hároméves szobájába tegyek-e védőrácsot a kandalló elé, oda teszek. A hétéves már más téma. Néha úgy tűnt nekem, mintha ez utóbbi erősen elsikkadna néhány megfogalmazott elvben. A. S. Neill szabadságra vonatkozó elméleteit is ezen a ponton értették félre abban az időben is nagyon sokan.

4. unschooling és a szülő szolgaszerepbe kerülése

Valaki írta, hogy olyasmit is a szabadon nevelés körébe ért, hogy a gyerek úgy öltözik, ahogy akar, ha nem akar felvenni kabátot, akkor nem vesz, de a sétára majd viszem utána, hogy ha mégis fázna, akkor legyen mit felvenni. Az én értelmezésemben ez olyan, hogy ahelyett, hogy megtanulná vállalni a felelősséget a döntéseiért, majd ott lesz anya / apa akinél ott a megoldás, majd megoldja, ha hülyeséget csináltam. Ez egy akkora banánhéj, amelyen számos életterületen el lehet csúszni. Én is csúsztam már nem egyszer, pl. mikor már elfogy a türelmem, és megcsinálom helyette a dolgát. Könnyen lehet, hogy a vágyott partneri viszony helyett egyszer csak ott találom magam alárendelt szerepben, hogy abban is a gyerek irányít, amiben nem valószínű, hogy neki kéne.

A másik olvasata ennek a témának, bár a férfi és nő kapcsolatát érintve olvastam róla, hogy az önátadás helyett kikötök az önfeladás csapdájában. Vajon ami most a teljességet jelenti számomra (pl. élünk a gyerekekkel, családdal szabadon tanulva), ugyanezt a teljességet fogja-e jelenteni úgy öt év múlva? Na, ez az, amit nem tudhatok.

Amit most érzek, hogy számomra már nem az a teljesség. A mai napig szívesen csinálom, de van más is, ami már törne elő belőlem, megfogalmazni se tudom, hogy mi, de teret és időt akar az életemben, de a jelenlegi keretek között nem megy. Ebben a legkisebb gyerekem a kulcskérdés, mert 3,5 évesen lényegesen több vele való foglalkozást igényel, mint a nagyobbak. És bár tudom, hogy a nagyoknál is ezzel alapoztam, negyedjére sokszor fáraszt. És ezért fog szeptembertől a testvéreihez hasonlóan oviba járni. Mert van olyan intézmény, amelyben bízok, már bizonyított nekem. Ha továbbra is azt érzem, hogy feladom önmagamat, azzal rontom a kapcsolatomat az összes gyermekemmel. Illetve hogyan adjam meg nekik a szabadságot, ha közben a saját csapdámban vergődök? Hogyan mutassak példát abból, hogy éljük meg, amire hivatva vagyunk, ha én is csak részben teszem meg?

5. unschooling és az elszigetelődés

Az unschoolinggal az elvek értelmében nem fér össze semmilyen intézmény, meg a gyermeknek úgy tíz éves korig egyébként sem arra van szüksége, hogy a kortársaival legyen összezárva egész nap. Ezeknek nagyrészt van valóságtartalmuk, de én már óvakodnék az ilyen kategorikus kijelentésekkel, mert nem tudhatom, hogy melyik helyzetben, melyik gyermeknek mi a jobb. Nekem nagy segítséget jelent egy viszonylag szabadelvű óvoda, mert sajnos az energiám és a rendelkezésre állásom véges. És vannak olyan fáradt, ideges állapotaim, amikor a gyerek valóban jobban jár, ha máshol van, mint velem. Kilenc év távlatában megnőtt az igényem az önidőre, saját magam töltésére, annak ellenére, hogy valamennyi mindig is volt. És mivel csak azt tudom adni, ami bennem van, mit tudok adni lemerült állapotban?

Művészeti alapoktatásban is részt vesznek a gyerekeim, ez is intézmény, nem teljesen szabad tanmenettel. Mégsem érzem, hogy ártana, mert a gyerekek szeretnek oda járni. Egy masszív intézményellenességgel, meg a “csak én tudom, hogy jó nekünk” hozzáállással nagyon könnyen oda lehet jutni, alig-alig érintkezünk mással. Mivel mi egy húszlakásos társasházban élünk, ez a veszély nemigen fenyeget, de ilyenfajta elszigeteltséget tartósan nem látok előrevivőnek, számunkra legalábbis. Tartanék tőle, hogy előbb-utóbb visszanyal a fagyi… Mindennek ellenére el tudom képzelni, hogy vannak emberek, gyerekek, akiknél ez egy darabig jól is működik, esetleg olyan is, akinél tartósan is.

6. unschooling és az irányítás

Elgondolkodtattak az olyan kijelentések, hogy “csak oda viszem a gyereket, ahová ő kéri, mert minden más a szülőről szól, nem a gyerekről“, “nem találok ki helyette semmit“, vagy “nem kényszerítünk semmit a gyerekre“.

Azon túl amit 2. pontban leírtam, eszembe jutott egy nagyon nem elhanyagolható kérdéskör, az intuíciók, valamint a saját út vagy sors vagy Isten akarata. Számtalan esetről tudok, ahol az anya kiválóan ráérzett, hogy mit is szeretne a gyermek, anélkül, hogy azt szóban mondta volna. Hogy ez intuíció vagy telepátia anya és gyermek között, nem tudom, lényeg, hogy az ilyen programok, tevékenységek hosszú távon lelkesítőek voltak. Az egyik saját élményem az, hogy tavaly májusban, mikor a művészeti iskolába volt beiratkozás, Blanka kérte, hogy írassam be szolfézsra és balettra. Mikor ott jártam délután, valahonnan jött az érzés, hogy néptáncra is be kéne íratni, de elhessegettem a gondolatot, hiszen eddig nem is beszélt róla, mit döntsek én a gyerek helyett. Az óvodában pedig azzal fogadott, hogy ugye néptáncra is beírattam. Mehettem még egy kört.

Már többször írtam róla, hogy a Doman-módszer és a többnyelvű nevelés úgy toppant az életünkbe, hogy Beni négy hónapos volt, és félreklikkeltem egy fórumon, és volt egy AHA-élmény. Hogy ezt én “vonzottam” az életünkbe, vagy a gyerekek, nem tudom biztosan megmondani, csak azt, hogy nálunk egy jól működő, sikeres eszköz volt. Ezt a kérdéskört lehet vonatkoztatni minden helyzetre, életkörülmény-változásra, amelyek a gyerekekkel egy időben kerültek az életünkbe.

A sors is csavart egy pár olyat, ami álmomban sem jutott volna eszembe. Beni 6 éves volt, Blanka 4, mindketten óvodások, mikor Blanka kitalálta, hogy ő szeretne valamit táncolni. Konkrét elképzelése nem volt, hogy milyet. Mivel ott volt Viola 2,5 évesen és a 6 hónapos Brúnó, ez akármilyen logisztikát nem tett lehetővé, tehát vártam, hogy mi történik. Majd az otthonunk közelében lévő, akkor még működő tornastúdióban hirdettek ovi rocky-t. Elmentünk megnézni. Blanka négy alkalom után megunta, viszont bement helyette Beni, aki azóta is táncol, egyre nagyobb lelkesedéssel. Az is enyhén meglepett, hogy Viola judózni akart. Vagy az, hogy tavaly a zeneiskolai nyílt napon Viola gyakorlatilag transzba esett az ütőegyüttes műsorától, és arra vár, mikor kezdhet ütőhangszereken játszani. De a nyílt napra én vittem el.

A gyereket nem kényszerítem arra, hogy olyat csináljon, amit nem akar (feltéve, hogy nem korlátoz vele másokat a szabadságában). De mi van akkor, ha az eredetileg szabadon választott programjára egyszer csak azt mondja, hogy nem akarja tovább csinálni? Szerintem nagyon észnél kell lenni, vagy inkább szívnél, és megérezni, hogy csak holtponton kell átsegíteni, vagy rögtön abbahagyni. (Ha mellélövünk, az hozhatja később a “miért engedtétek, hogy abbahagyjam” érzést.) Vagy Blanka esetében rendszeres volt egy időben a drámázás. Pl. “Nem akarok néptáncra járni, mert ott folyton ugrálni kell.” Mondtam, ő választotta, ez a félév be van fizetve, járja végig, utána ha nem akarja, nem folytatja. Már a következő óráról úgy jött ki, hogy még soha nem volt ilyen jó a néptánc, és a második féléven se gondolkodott, hogy járjon-e, mert egyértelmű volt, hogy igen. Ha a foglalkozás vége előtt értem oda, és titokban meglestem, hogy mit csinálnak, mindig élvezte, ki volt pirulva, aztán mikor kijött és meglátott, lekonyult a szája, és előadta a búbánatost. De ennek a korszaknak is vége van.

Összegzés: van a saját utunk, amit nagyjából onnan lehet felismerni, hogy a valódi vágyaink után megyünk. Ezek a legfőbb iránymutatók szerintem, nem más minták másolása és elvekhez való ragaszkodás. Pl. csodálom néhány ismerősömnek a scrapbook-os alkotásait, de nem érzek arra késztetést, hogy én is alkossak ilyet. Az ő útjukon ott van, az enyémen nincs. Hasonlóan elismerem önellátó gazdálkodó embertársaimat, de itt sem érzem, hogy az nekem utam. Amit a Doman-módszerről írok, abból az a alapállásból teszem, hogy értelmes felnőtt emberek ki tudják válogatni belőle, hogy mi fér bele nekik és mi nem. Ha az utamat az elvek szintjére bontanám, azt mondhatnám, hogy bizonyos szakaszokon érinti az unschoolingot, bizonyos szakaszokon pedig köszönőviszonyban sincs vele. De ez számomra így van jól.