Egymást tanítjuk

Ha anya kimerül…

Egy olyan témáról szeretnék most írni, amelyről valahogy nem beszélünk (eleget), mintha nem létezne. Ez a dolog természetesen nemcsak az otthontanuló családokat érintheti, hanem bárkit, hiszen (szerintem) a nők végleges kimerülése és a család szolgájává válása sokkal inkább kollektív női probléma, nem otthontanulós. Viszont az otthontanulással át-, illetve visszavesszük a feladatot és a felelősséget olyan területeken is, amelyeket az előző generációkban (és most is) jobbára az oktatási intézmények láttak (látnak) el. Nem feltétlenül a tanítás, hanem inkább a környezetteremtés, hogy érdeklődésüknek megfelelően tudjanak tanulni a gyerekek, és az is, hogy elegendő mennyiségű mintát lássanak családon kívül is, legyen mód testmozgásra, stb. És amíg a gyerekek nem önjáróak, ez a feladat a szülőké, és mivel rendszerint az apa hétköznap dolgozik és pénzt keres, elsősorban az anyáé. (Természetesen a dolgozó anyának sem könnyebb, de ennek a posztnak nem az összehasonlítás a célja.)

Ami a dolgot tovább nehezíti, hogy nem a jól kitaposott úton járunk (mivel azt már ismerjük, tudjuk, hova vezet, és arra nem szeretnénk menni), és a saját utat kialakítani sokszor szintén embert próbáló tényező. A hasonló cipőben járókkal való tapasztalatcsere sem feltétlenül segít, mert mindenki másmilyen batyuval jön, mások az elképzelései. Néha úgy érzem magam, hogy mikor valamilyen helyzetre végre, sokadik nekifutás után sikerült megtalálni azt a megoldást, ami megnyugtató, hatékony és mindegyik érintett félnek megfelel, három új teremtődik a helyébe.

Már többször utaltam rá, hogy ezen felül a gyerekek tükrök számunkra, olyan intenzitással tolják az arcunkba a fel nem dolgozott tudatalatti tartalmakat, hogy ezzel is muszáj dolgoznom, ha nem akarok megőrülni. Sokkal egyszerűbb volna ezért büntetni, megszégyeníteni, egyéb rövid távon hatékonynak látszó módszert alkalmazni, de ez még soha nem oldott meg semmit. Ráadásul már a szőnyeg sem bírja az alásöprést…

Továbbra is állítom, hogy nagyon jó szabadon tanulni, látni, ahogy a gyerekek kibontakoznak, nem is sejtett képességek előjönnek belőlük. Az is biztos, hogy ez az életforma megold egy sor problémát, illetve létre sem hoz, de nem megoldás mindenre, mert sok dolognak egész máshol van a gyökere, és semmi köze nincs ahhoz, hogy mit, kivel, milyen formában tanul a gyerek. Elkerülünk bizonyos típushibákat a nevelésben, de ez nem jelenti azt, hogy ezzel együtt nem hozunk létre újakat. De ez a megszokottól eltérő, nem kitaposott út automatikus velejárója.

Az egyik ilyen új hiba, ami nálunk bekövetkezett, hogy végletesen lemerültem, és már nem tudtam, hogy ki is vagyok valójában, mit szeretnék, hol vagyok én ebben a képletben, azon túl, hogy tartom a kereteket a családban és a szabadon tanulásban. Az elmúlt két évben megritkultak a bejegyzések a blogon, ennek az volt a legfőbb oka, hogy gyakorlatilag alapjáraton működtem, csak a legszükségesebbek ellátására voltam képes, pont annyira, hogy ne  dőljön össze az egész. Nem tudtam magam visszatölteni, bár rendszeresen sportolok, és sport volt az egyik meghatározó eszközöm a töltődésre, már az is csak merített, és tavaly nyáron elkezdődött, de ősszel tetőzött, hogy sport közben beszorult a levegő, és a szívverésem és a pulzusom olyan magasságokban szökött, hogy az ájulás környékezett. Ilyet még eddig nem tapasztaltam. Az egy-egy szabad hétvége sem segített, csak nagyon minimálisat.

A négy gyermek elég sűrűn érkezett egymás után, és az első pár évben (nálunk legalábbis) nagyon ott kellett lenni velük ahhoz, hogy utána annál önállóbbak legyenek. Az egyiknél még be se fejeződött ez az időszak, már jött a következő gyermek, és ez zsinórban. Brúnó esetében már ott jártam, hogy míg a nagyobbaknál napi szinten működött játszóterezés, séta, ide megyünk, oda megyünk, Brúnónál már elfogyott ehhez a kraft, valószínűleg azért is, mert közben meg a nagyokat kellett szállítani mindenfelé. És mit ad Isten, Brúnó a legenergikusabb gyerekem, egy maratoni futást vagy triatlont bőven el tudok képzelni róla.

Az első körös megoldás az lett, hogy Brúnó május elejétől oviba jár, Viola ott van vele, könnyen ment a dolog. Ekkor azt hittem, hogy most felszabadul időm és energiám, és sokkal több dologra képes leszek, ehelyett az történt, hogy ha eddig nem tudtam leereszteni, akkor majd most. Illetve csak volna, mert május második hetétől beindultak a fellépések, táncos záróvizsga, tanszaki hangverseny, kórusfellépés, zeneiskola családi nap, egyéb táncos fellépések, és ezek június közepéig kitartottak. Beni és Blanka 9 és 7 évesek, ebből a szempontból még nem önjáróak, Beni szeretné valamennyire önállósítani magát szeptembertől. Tehát mindenhez én kellek… Május végén lerobbantam, összeszedtem valami izomfájdalmas, náthás-köhögős nyavalyát, és majdnem két hónapomba került, mire kijöttem belőle.

Feldmár András: Szégyen és szeretet című könyvét olvastam, abban volt egy eset, hogy egy harmincéves nő értelmetlennek találta az életét (amúgy afrikai gyerekek szemét gyógyította, és mentett meg többet attól, hogy megvakuljon), és hogy legszívesebben nem csinálna semmit. Feldmár azt javasolta neki, hogy akkor ne is csináljon semmit, és az ismerősökből összeszedett egy csapatot, akik gondoskodtak az ellátásáról. Három hónapig tartott ez az időszak nála, akkor azt mondta, hogy már jól van, és új életet kezdett. Valami ilyesmi kéne nekem is most, hetekig nem csinálni semmit… Mekkora eretnekség ez a gondolat, ez volt a következő reakcióm. Hogy képzeli azt az ember ebben a világban, hogy van módja erre? Mikor mások meg több állásban dolgoznak, hogy egyáltalán megéljenek? És különben is, nélkülem nem megy itt semmi. Ez a csapdahelyzet. Kell-e nekem nőként ilyen önigazolás saját fontosságomról? (Pedig tud menni, bár nem feltétlenül úgy, ahogy azt én elképzelem :)) A félelem és bizalom kérdésköre ismét: vajon tudok-e bízni abban, hogy elmegy a szekér nélkülem is, míg összeszedem magam?

Három hónapot nem nagyon lehet megoldani, de pl. három hetet? Aztán valahogy úgy alakult a nyár, hogy több hetem is volt, amikor napközben egyedül voltam, és bár tudtam, hogy volna mit csinálni (nagytakarítani, gyerekrajzokat válogatni, stb.), nem voltam rá képes. Reggel elvittem a gyerekeket táborba és oviba, délután meg összeszedtem őket, de a köztes időben tényleg nem csináltam semmit, csak néztem ki a fejemből. És a harmadik héten végre kezdett elindulni valami, és elkezdtem rohamtempóban dolgozni, az eredményét hamarosan láthatjátok majd itt a honlapon. Igaz, utána megint jött egy leeresztős időszak, szóval még van miből összeszednem magam.

Ami biztos: nem a gyerekek zavarnak, függetlenül attól, hogy néha vágyom a csendre és az egyedüllétre. Nem a korábbi munkahelyemre vágyom vissza aktát tologatni. Az életutamnak része az otthontanulós életvitel, de nemcsak ebből áll, és most keresem a többi részemet. Önidőm mindig is volt, ezt sikerült a kezdetektől beállítani az életembe, de most többet igénylek.

Egyedül hosszú távon nagyon nehéz. Igen, van a gyerekeknek apjuk, aki foglalkozik is velük rendesen, sőt még a háztartásban is segít, de ő megy dolgozni, pénzt keresni, így nap nagy részében mégis egyedül vagyok. Persze ha a gyerekek nagyobbak lesznek, könnyebb lesz, de addig?

Keresem a választ, hogy mit lehetne tenni, hogy az ember ne darálódjon be, és vegye észre a jeleket időben, hogy hol kell leállni egy kicsit. Volt gondolatom a közösségben élésről, de ez számomra egyelőre utópia, igaz, én nem is nagyon törekedtem még ennek a megvalósítására, de úgy tűnik, eddig még annak sem jött össze tartósan, aki dolgozott rajta. Bennem rengeteg gát, sérülés van még ahhoz, hogy ezt egyáltalán be tudjam fogadni. Arról nem is beszélve, hogy egyelőre szét vagyunk szórva a térben.

Az nem árt, ha segítség van valahonnan, mi pillanatnyilag azt az utat választottuk, hogy nem utasítunk el mindent csípőből, ami a világban van, hanem használjuk azt, amit jónak tartunk, azt a bizonyos óvodát, vagy a művészeti oktatást. Félelem helyett bízunk, hogy nem ellenünk dolgozókat találunk, hanem remek kiegészítéseket. (Ahol nem tudom érezni ezt a bizalmat, oda nem megyünk.) Kilenc és fél év távlatában, négy gyerekkel már nem ugyanolyan, mint az elején, és mi még ráadásul nem is gazdálkodunk, és a közművekről sem mondtunk le. Mindenkinél máshol van a határ, de úgy gondolom, figyelni kell, és lehetőség szerint szünetet tartani. Nem megvárni azt, míg lerobbanok, vagy annyi időt igényelnék összeszedni magam, ami gyakorlatilag szinte teljesíthetetlen. Egy olyan rendszer, amely 2-3 hétig nem képes megállni nélkülem (és már nem csecsemőkről van szó, a legkisebb is majdnem négyéves nálunk), valahol hibásan lett összerakva, és ezt a hibát keressük, és ha megtaláljuk, korrigáljuk (nem az, hogy a gyerekek menjenek iskolába, én pedig dolgozni, ennyire nem egyszerű a képlet, ahogy látom a környezetemben, a “hagyományos” életvitelt folytatók is ugyanúgy szenvednek ettől).

Blanka jegyezte meg a napokban a vacsora-előkészületek alatt, hogy “nagyon nehéz anyának lenni“, és hogy ő inkább nem lenne majd anya. Azt nem tudta (vagy nem akarta) kifejteni, hogy jutott erre a megállapításra. Egyrészt jó, hogy nem a nyakig rózsaszín cukorszirupos képet kapja az anyaságról, másrészt intő jel arra nézve, hogy mégsem egészen azt a példát nyújtom, amit valójában szeretnék. Anyaként. (És akkor még a sokkal sérültebb és gyógyulni vágyó női oldalamról még nincs is szó…) Igen, van felelősségvállalás, és vállalt feladatok, de nem kell, hogy ezzel be is zárjam magam, és lemondjak magamról. Márpedig sikerült… Miközben arra próbálom őket vezetni, hogy éljék meg a valódi vágyaikat, képességeiket, addig én azt is elfelejtettem, hogy nekem mik voltak a valódi vágyaim. Mert van feladatom az otthontanulós környezetteremtésen túl is, abban biztos vagyok, csak újra meg kellene találni. Ha nem vagyok teljesen az utamon, úgyis kapok intő jeleket, de hamarabb kéne reagálni.

Sem a gyerekeknek, sem a világnak nem elcsigázott, lemerült anyákra (és apákra) van szükségük. De hol a megoldás?