Egymást tanítjuk

A régi minták felülírása 1.

Nagyon sok cikk foglalkozik azzal, hogy generációk óta örökítjük egymásra a rossz mintáinkat, az élet minden területén. De bármikor megvan a lehetőségünk arra, hogy ezeket felülírjuk, változtassunk rajta, egyszerűen másképp csináljuk. Ez az időszak, amiben most élünk pedig egyenesen rákényszerít minket a változtatásra. A probléma csak az, hogy nem olyan egyszerű, illetve vannak területek, ahol egészen könnyen megy, máshol meg jóval küzdelmesebben.

Volt valaha olyan érzésed gyermekkorodban, hogy ezt azért nem így kellett volna a szüleidnek csinálni, és te majd biztosan jobban fogod? Elárulom, nekem rengeteg ilyen volt. A jó hírem az, hogy sorra megkapom mindet, hogy ezt bebizonyítsam. És van néhány ismerősöm, aki hasonló tapasztalatokról számol be. Persze mindenki más területen volt érintve, így más feladatokat kapnak, van, hogy pont az ellenkezőjét, mint más, a lényege, hogy lehetőséget kapunk a régi minták felülírására.

Van egy óriási előnyünk a minket megelőző generációkhoz képest, ez pedig az információkhoz való hozzáférés. De önmagában ez sem ér semmit, ha nem vagyunk nyitottak a befogadására. Emellett pedig nagyon fontos, hogy találd meg a saját igazságodat, hallgass a belső hangra, megérzésre, hogy mit fogadsz el.

Már korábbi cikkemben megírtam, hogy nagyon kíváncsi, szellemileg korán érő gyerek voltam, olyan, aki igényli a terhelést. Csak a kapacitásom messze nem volt kihasználva, miközben azt hitték, túl vagyok terhelve. A feladatot megkaptam, úgy érzem, ezt sikerrel meg is oldottam, oldom, de azért át kellett dolgoznom magam itt is pár régi mintán.

Hányszor, de hányszor megfogadtam például, hogy nem fogok veszekedni a gyerekekkel. Ez normál, kiegyensúlyozott állapotban elég jól megy. Vagyis ha békében, harmóniában élek magammal, sokkal könnyebben fogadok el másokat, a türelmi küszöböm is lényegesen magasabb. De ha valami megborul, kialvatlan vagyok, valaki megcsapolta az energiámat, vagy éppen rám borította a félelmeit mindenféle panaszkodás formájában, és ezzel aktiválta a még bennem megmaradt félelmeket, akkor gyerekeknek a  számomra értelmetlen viselkedése miatt a vörösiszap vagy hasonló sokkal hamarabb ellepi az agyamat, és a régi minták azonnal bekapcsolnak. Mert a saját belső mocskomat olyan könnyű ráborítani a tőlem kisebbre…

Ráadásul nagyon sok nőnek az az egyik legnagyobb baja, hogy minden területen tökéleteset akar nyújtani. Minden menjen flottul a munkában, háztartásban, minden nap legyen főtt vacsora, stb. Ez is egy átalakításra váró régi beidegződés. Látok éppen elég anyukát, aki ugyan otthon van kisgyerekekkel, mégis elveszi a háztartás jóformán minden idejét, energiáját, és pont arra nem marad türelme, akire a legjobban kellene: a gyermekre. Én zsigerileg képtelen vagyok arra, amit ők csinálnak: minden nap főzni többfélét és minden nap patikatisztaságúra súrolni a lakást, gyerek nélkül se ment, így meg aztán végképp. Mikor csodálkoznak, hogy hogy bírom négy gyerekkel, el szoktam mondani, hogy egyrészt rendelem az ebédet, másrészt már régen feladtam azt az elvárást, hogy ennyi gyerekkel rend legyen a lakásban. Esténként elpakolunk együtt, de napközben úgyis olyan, mintha tornádó söpört volna rajta végig. Kaptam már kérdést, hogy nem érzem magam rosszul a rumliban, illetve nincs lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy csak hétvégén kapnak házikosztot a gyerekek? Őszintén szólva nem zavar, és nincs lelkiismeret-furdalásom. Nem gyártok ebből problémát magamnak. A gyerekek egészségesek, jól esznek, az összes kajaszállítóval meg voltunk elégedve, sohasem volt gyomorrontásunk tőle, arra azért figyelek, hogy változatosan táplálkozzunk, mi kell még?

Viszont nem ordítok lépten-nyomon a gyerekkel. Nem állítom, hogy soha nem csináltam ilyet, azt se, hogy nem is fogok, de hogy ez legyen a meghatározó kommunikációs formám, attól elég messze állok.

Nagyon ügyelni kellene arra, hogy milyen mintát adunk át, a jövőnk főképp attól függ, hogy mi emberek hogyan viselkedünk, kommunikálunk egymással (amit adsz, azt kapod vissza), nem pedig az akadémiai tudástól. Az első és legmeghatározóbb források pedig mégis csak a szülők. Ha jót akarunk magunknak, váltanunk kell, még akkor is, ha nagyon nehéz.

Talán Neale Donald Walsh-nál olvastam, de most kicsit módosítva tolmácsolom: Könnyű az aszkétának, az megkapja a kenyerét, vizét és pokrócát, mehet meditálni, Istent keresni, de próbáld meg Istent meglátni a gyermekben, akit éjjel háromkor pelenkázol, és utána nem bírod elaltatni, vagy a négyéves gyermekben, aki kitartóan arra utazik, hogy felidegesítsen, és amikor öt óra kemény munka után sikerül is neki, boldog megelégedéssel alszik el röpke fél perc alatt. Vagy amikor a kétéves hisztizik, mert nem bírja becipzározni a pulóverét, és már öt perce kínlódik vele, és még jobban hisztizik, ha megcsinálom én, miután megkérdeztem, hogy segíthetek-e, és ő azt mondta, hogy igen. Vagy amikor a hatéves csak dumál és dumál, mert védi a saját vélt vagy valódi igazát, ahelyett, hogy tenné, amit kértünk tőle, és emiatt késünk el mindenhonnan. És amikor ezt mind megkapod 24 óra leforgása alatt rendszeresen… Na, ilyenkor tanítanak igazán a gyerekek

Megoldás: még csak könyv szintjén ismerkedtem a Gordon-módszerrel és az Erőszakmentes Kommunikációval, alkalmazom is, egyelőre inkább hellyel-közzel, nem tudom rögtön átállítani az életemet. Az viszont nagymértékben sikerült, hogy ha valami nem tetszik, ne a gyereket minősítsem, hanem a cselekedetét. Azaz nem azt mondom, hogy “buta vagy fiam”, hanem hogy “jó nagy butaságot csináltál”. Így elejét vehetem néhány önbeteljesítő jóslatnak. Ha jó formában vagyok, még fel tudom hívni a gyerekek figyelmét arra, hogy fáradt vagyok, türelmetlen, és ebből következően tehetek, mondhatok olyat is, amit nem kéne. Rosszabbik esetben utólag kérek bocsánatot, és elmondom, hogy nem róluk szólt az, ami történt. Még rosszabb esetben elfelejtem elmondani, mert kissé sokára higgadok le. Hogy szeretném-e tökéletesen csinálni? Semmiképp, mert szerintem ez egyrészt lehetetlen, másrészt a tökéletestől nem lehet tanulni semmit. Inkább lássák, hogy hibázok, azt beismerem, és próbálom jóvá tenni. Ha nem merünk hibázni, alkotni sem tudunk egy idő után. Az oktatásunk is azzal rontja el a dolgokat, hogy a legnagyobb bűn az, ha hibázunk. És én nem ezt akarom megtanítani nekik. De tény, hogy szeretném azért jobb hatásfokkal művelni, mint eddig.

Ezen kívül nem célom az érzelmek elfojtása sem. Az érzelmek normális esetben átmennek az emberen. Ha elfojtjuk, megrekednek, energetikai blokkokat, majd betegségeket okoznak. Az érzelmeket nem elfojtani kell, hanem megtanulni kulturáltan kifejezni. Azaz pl. nem verem szét a másik fejét, mert dühös vagyok, vagy nem tetszik valami. Ezt a célt szolgálná az Erőszakmentes Kommunikáció, amiben egyelőre elég kezdő vagyok… De valóban ég és föld a különbség a hatékonyság tekintetében, hogy hogyan kommunikálok a gyerekkel. Még akkor is, ha vannak esetek Blanka lányommal, hogy csődöt mondok a Gordonnal is, mert vannak időszakok, amikor a legkevésbé sem érdekli, hogy bizonyos tettei számomra miért zavaróak, kellemetlenek, és együttműködésre, együtt gondolkodásra sem tudom rávenni. De ha rövid távon alkalmanként nem is működik, a hosszú távú hatása mindenképp sokkal jobb, mint a régi mintának. Többek között ezt kellene megtanulnunk, ha nem akarjuk a saját defektjeinket tovább örökíteni, főleg azt a defektet, amit úgy hívunk: farkastörvény. Mert lehet, hogy még működik, de nem előre visz, az biztos.