Egymást tanítjuk

Szocializáció iskola nélkül 2.

Folytatom a John Taylor Gatto beszédéből vett idézeteket, kiegészítve a saját gondolataimmal.

“Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.”

Ez az, amit évek óta próbálok bizonyítani. Hol van a világon olyan hely, ahol azonos korú emberek vannak összezárva? Az iskolán kívül sehol. Mégis hányan, de hányan hiszik, hogy ez a szocializáció csúcsa… A természeti népekre gondoltam, ahol az emberek egész nap együtt élnek, fiatalok és öregek, felnőttek és gyerekek, és a gyerekek mégis gyerekek maradnak. Mi ezzel szemben mesterségesen leválasztjuk őket a felnőttektől, de minifelnőtteket csinálunk belőlük: ne játssz, ne álmodozz, figyelj, koncentrálj. Igaz, a mi kultúránk bőven kitermelt olyan helyzeteket, ahol a gyereknek semmi keresnivalója nincs, de ez a teljes leválasztás a valódi tanulás lehetőségét is elveszi a gyerekektől. A gyerekeknek ugyanis nem egymástól kellene tanulni a világot, hanem a felnőttektől.

Ugyanezt a gondolatot olvastam korábban James Redfield: A mennyei prófécia című könyvében is. Ebben pedig az áll, hogy az egészséges testi-szellemi-lelki fejlődéshez minden gyermeknek szüksége lenne egy felnőttre, aki a teljes figyelmét a gyermeknek szenteli, amikor vele van. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindig ugyanaz a felnőtt. Így a gyermek folyamatosan megkapná a szükséges energiát, és azt nem hatalmi játszmák segítségével kellene megszereznie. Ilyen alappal pedig felnőttként sokkal könnyebben rá tud hangolódni az Univerzum energiájára, ahelyett, hogy más emberek energiakészletét csapolná.  Redfield így a nagycsaládot is akadályozó tényezőnek látja, ebben ugyan nem teljesen értek vele egyet, de négygyermekes anyaként azért elég pontosan érzékelem, mire gondolt. Mert a gyerekeim időnként valóban játszmáznak a figyelemért és az energiáért, ezen nincs mit szépíteni.  Úgy is, hogy megadjuk nekik azt, ami tőlünk telik. Így ennél több gyereket én már nem tudnék ebben a formában kezelni, nálam ez a lélektani határ. Csak képzeljük el, mit jelent ebben a vonatkozásban, mikor egy 30 fős osztállyal egyetlen felnőtt van…

Egyelőre (bár gondolkodásomat egyre több helyen fejlesztem a vagy-vagy helyett is-is irányba), a jelenlegi társadalmi viszonyok között számomra az is kizárólagos, hogy vagy a saját gyerekeimet nevelem, vagy a másokét. Ha mindkettőt csinálom, minden oldal sérül. Azt ugyanis elég abszurdnak tartom, hogy kiadom a saját gyerekeimet gondozásra másnak, miközben a másét nevelem. Úgy gondolom, elsősorban a saját gyerekeimért vagyok felelős amíg ők kiskorúak és nem állnak a saját lábukon. Utána jöhet más is. Vagy csak abban az egyelőre erősen utópisztikus társadalmi rendben tudom elképzelni, ahol több család él szinte kolóniában (kvázi lélekcsaládok), és így a gyerekek nevelése is megoszlik közöttük. Az óvodánkkal is szerencsések vagyunk ebből a szempontból, az ott dolgozó pedagógusokat ugyanis vagy már, vagy még nem nyomja a saját gyerekek felelősségének súlya. Nem állítom, hogy nem lehet másképp, sőt, ma még jóformán csak megosztva működik a nevelés, de eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha…

“Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden napján egy gong hangjára cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben, amely nem engedi meg az egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér bennünket a „házi feladat” elkészítésének követelményével.”

Az egyedüllét problémájába is beleütköztem párszor Beni esetében. Úgy ötéves koráig nagyon introvertáltnak tűnt, bár jártunk össze gyerekekkel, nem játszott velük, csak nézte, hogy mit csinálnak. Ezt viszont igényelte. Volt, aki úgy kezelte ezt a tulajdonságát, mintha valami fogyatékosság lenne, amit sürgősen ki kell javítani. Mára kicsit változott a helyzet, de arra gondoltam, hogy akkor már volt két testvére, most már három, hogy lehet, hogy ő sokkal inkább arra vágyik, hogy néha egyedül is lehessen, nem pedig húsz újabb gyerek között. És csak hallgatom, hallgatom a szlogent, hogy a gyereknek kell a közösség. Mintha a család nem lenne az, csak az óvodai csoport vagy iskolai osztály. Elhiszem, hogy gyerektársaság is szükséges, de nem homogén formában és nem egész nap. Emellett legalább ennyire kell az egyedüllét is, hogy meg tudjam emészteni az engem ért hatásokat, vagy egyszerűen csak bambuljak a semmibe és élvezzem a csendet.

“Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó nagy adag magánélet és egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség egynapos vagy hosszabb változatban – ezekkel mind hathatósan, olcsón és eredményesen lehet valódi iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen nagyszabású reform sem fogja helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült társadalmunkat, amíg az „iskoláról” alkotott elképzelésünkbe nem szőjük bele az oktatás fő hajtómotorjaként a családot.

A család az oktatás fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a gyerekek szülőktől való elszakítására használjuk, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek. Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk ettől a tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy találjuk meg az utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet intézményesített szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a szülők és a gyerekek iskolaidő alatti együttlétét, hogy így megerősödhessenek a családi kötelékek.“

Azt hiszem, ez a legfontosabb gondolat. Már sajnos nem emlékszem, hol olvastam azt a tanulmányt az amerikai otthonoktatottakról, de a lényege az volt, hogy pontosan szocializációs szempontból jártak lényegesen előrébb. Mennyiben más úgy szocializálódni, hogy stabil, folyamatosan érzékelhető családi háttered van, rendszeresen jársz önkéntes munkákra a szülőkkel, és / vagy bedolgozol családi vállalkozásba, esetleg benne vagy egy számodra megfelelő vallási közösség életében, mint hogy be vagy zárva egy iskolai osztály abszurd keretei közé.

Magyarországon a mai napig divat pl. sajnálni a Polgár-lányokat az elvesztett gyerekkorukért. Olvastam Polgár László és Kepes András könyvét is róluk, számomra egyáltalán nem tűnt olyan tragikusnak. Annak ellenére, hogy van néhány dolog, amit én biztosan nem tennék meg a gyermekeimmel. De ha belegondolok, hogy míg én az iskolapadot koptattam (Polgár Judittal majdnem napra pontosan egyidős vagyok :)), és azt hittem, ez a mindenség, ők addig beutazták az egész világot, olyan helyekre jutottak el gyerekként, ahova én a mai napig sem, jóformán már kiskorúként stabil anyagi hátterük volt, és végül mindenki a helyére került, kicsit elbizonytalanodom abban, hogy tulajdonképpen ki veszített mit.

A jelenlegi magyar valóság pedig képes az abszurditást még tovább fokozni. Tantervbe akarja foglalni a családot, úgy, hogy közben kötelezővé teszi az egész napos iskolát mindenki számára. Azaz: tankönyvi anyagot gyártunk a családból, ahelyett, hogy hagynánk azt működni… Ráadásul ha valakit tanítani kellene a család működéséről, azok a szülők lennének, nem a gyerekek, amíg ők nem bontják le ezeket a borzasztó, önkorlátozó hiedelmeket, nem tudom, miről beszélünk.

Az az érdekes, hogy mostanában, amikor Beni előszeretettel rak ki betűkből olykor már egészen hosszú mondatokat is, azok kivétel nélkül a családról szólnak. Apa szereti Benit, Blankát, Violát és Brúnót. Ház kell a családnak. És hasonlók. Pedig nem kántáljuk  folyamatosan, csak egyszerűen megéljük. Az ő tudatukban teljesen helyén van a család, és teszünk azért, hogy ez így is maradjon.

De amit ismét el kell mondanom: amíg a felnőttek világa nem változik, a gyerekekét sem tudjuk megváltoztatni. Bármennyire nem szolgál az iskola semmit, még mindig egy biztos hely, ahová el lehet helyezni a gyermeket, amíg a szülők hajtják a mókuskereket… De ha nem így lenne, akkor sem minden szülőnek az a hivatása, hogy tanítson. Tehát az iskolára mindenképp szükség van, csak éppen túl kellene mutatni a gyermekmegőrző funkción.