Egymást tanítjuk

Természettudományos oktatás: a holdfogyatkozás

Két héttel ezelőtt, 2011. június 15-én láthattuk a holdfogyatkozást, a gyerekekkel együtt készültünk, hogy megnézzük, ami látható belőle. Illetve ameddig este bírják, bírjuk türelemmel, figyelemmel.

Az esti programot egy kis “elméleti előkészítés” előzte meg, csak hogy tudják, kb. mi is történik most. Ennek sikere főképp apa leleményességén múlott. Ami kéznél volt a szobában: egy strandlabda, és egy pici gumilabda. A strandlabdából lett a Föld, a kicsi gumilabda pedig Holddá változott. Először bemutattuk, ahogy a Hold kering a Föld körül. Aztán újabb szereplővel bővült az előadás, a Nappal, amit első körben Beni alakított. Ő a Nap, ami mindent megvilágít, amit lát. Tehát amikor a Hold a Nap nézőpontjából nézve a Föld mögé kerül, nem látja, tehát nem is tudja megvilágítani. Aztán “lassításban” eljátszottuk, mi is történik holdfogyatkozáskor: először egyre kevesebbet látunk a Holdból, aztán semmit, illetve a valóságban a körvonalát halványan, majd megint egyre többet, végül az egészet. Mindez pár óra alatt zajlik le.

A bemutatót még kétszer elismételtük, mert természetesen Blanka és Viola is szeretett volna Nap lenni. De mint tudjuk, az ismétlés sosem árt… Utána pár szót beszéltünk még Beni kérésére a napfogyatkozásról is, elmeséltük, mit is láttunk 1999-ben. Hogy nappal sötét lett, fokozatosan eltűnt a Nap, majd újra előbújt.

Ezután megnéztük azt is, hogy mit ír a Nagy Világatlasz a hold- illetve a napfogyatkozásról, tanulmányoztuk az illusztrációkat is.

Reakciók és kérdések a bemutató után:

Beni: Földfogyatkozás van-e?

Jó a kérdés. Tulajdonképpen még az is lehet, csak azt nem a Földről lehet látni, hanem pl. a Napról. Vagyis más nézőpontot kell keresni.

Blanka: Hol van a barna Kippkoppos könyv? Abban van, hogy “a hold ezüstös fénybe vonta a fákat“.

És ezt azzal a természetességgel, mintha az említett könyvet naponta kétszer olvasnánk legalább az elmúlt két hétben. A könyvet megkerestük, a mesét elolvastuk.

Fél kilenckor pedig családostul kivonultunk a ház mögé a pusztába, illetve napraforgótáblába (milyen jó ilyenkor, hogy a város szélén lakunk), laticellel, zseblámpákkal, fényképezőgéppel felszerelkezve. Távcsövünk egyelőre nincs. Letelepedtünk  és vártuk a csodát. Az összképet kicsit rontotta, hogy abban az irányban, amerre a Holdat látni lehetett, magasfeszültségű vezetékek tömkelege húzódott, de legalább jó viszonyítási pontot adott, hogy lássuk, a Hold egyre feljebb emelkedik.

Addig maradtunk, amíg a Hold teljesen eltűnt. Közben a gyerekek (főleg a lányok) kigyomlálták a napraforgótáblának azt a két négyzetméterét, ahol tartózkodtunk (a napraforgók már elég nagyok voltak ahhoz, hogy azokat ne szedjék ki :)), valamint találkoztunk jónéhány röpködő kitinpáncélossal, vélhetően cserebogárral.

Mindenesetre nagy élményt szereztünk ezzel a kis esti-éjszakai kirándulással, valamint az elméleti előkészítéssel is.